1995. május 19-én Zorán otthagyta kézlenyomatát a Rock Csillagok Falán. A hollywoodi Hall of Fame mintájára, a kilencvenes években indított gyűjteményt, rajta gitártest alakú keretben a legendák kéznyomával és aláírásával, ma a Rockmúzeumban láthatjuk. Hogy Zoránnak helye van ezen a falon, nem vitás. Ha a Metro 1976-tól kiadott lemezei nem lettek volna elegek ehhez (de elegek voltak), ott volt még az ugyanezen a napon megjelent Majd egyszer… című lemez.
A kilencvenes években a magyar társadalom, benne az ötven felé poroszkáló Nagy generáció, egy teljesen új világban találta magát, aminek nem ismerte, nem értette a működését és a szabályait. Zorán nyolcadik stúdióalbuma a középkorúság gondjairól és erről az útkeresésről, tanácstalanságról, csalódottságról szól, megőrizve a reményt, hogy egyszer majd jó lesz. Heideggerrel szólva: ínséges időkben énekelve figyel az elmenekült istenekre.
Sztevanovity Dusán szövegei már korábban is irodalmiak, versszerűek voltak, de itt az is kiderül, képes megújulni – úgy nyelvileg, mint tartalmilag.
Az albummal Zorán zeneileg is szintet lép. Sipeki Zoltán gitáros és Horváth Kornél ütős csatlakozása csak az egyik tényező ebben. Hangzásban modernebb, hangszeres játékban polírozottabb, és a dalok stílusa is más. Hogy ez változás, és nem csak egy állomás, a későbbi albumok fényében látható igazán, melyeken kis módosításokkal, de ezt az utat folytatták Zoránék.
Az Emlékek bálja című nyitódalban Dusán régi dalszövegeit idézgetve összegez és emlékezik. Másokkal ellentétben, akiknél a metaforák újrahasznosítása az ötlettelenség érzését kelti, itt úgy simulnak a képek a dal szövetébe, hogy a hallgatónak először talán fel se tűnik. Hacsak nem Júliánál, akinél persze rögtön bekapcsol a „Szép Júlia-detektor”.
A lírai szöveg szépen egyensúlyozik a szentimentalizmus határán, érzékletesen mutatja be a múlton merengés felszabadító hatását, majd közhelyek nélkül állapítja meg, hiába kapálózunk, előbb-utóbb minden emlék kitáncol az életünkből. A zenét egy új zenész és alkotótárs, a két évvel korábban, az Elmúlt harminc év unplugged koncerten csatlakozott Sipeki Zoltán írta.
A nosztalgia banánhéjszerűségét már a gitár nyitó hangja jól szimbolizálja, ahogy kromatikusan elindul fölfele, majd hirtelen visszacsúszik, és alulról közelíti meg a kezdőhangot. Jól felismerhető, egyedi dalkezdés.
Hasonlóan karakteres a verzében, az első sor végén ahogy a dúrosított negyedik fok mollosodik. Maga a zenei fordulat közhelyes, de a megoldás olyan egyszerű, elegáns, hogy érthetetlen, hogy nincs még elcsépelve.
A refrének végi két ütemes kiállások, Mintha Krúdy Szindbádjának zenei sóhajai lennének. Nem mellesleg a számnak is új lendületet adnak.
Sipeki Stratocaster-hangú szólója töredezett, álmodozó, Presser Gábor harmonikaszólója pedig egyszerre emeli szférikusabb szintre a dalt, és ébreszt valami furcsa feszültséget. Amit a valóságba visszatérő, lecsendesedett bevezető old fel.
A Már a galambok se repülnek az első Zorán–Presser-duett, nem számítva az LGT Jóbarátok című dalát, amiben amúgy sem csak ők ketten énekelnek.
Ez a dal a felnövésről, az elvesztett illúziókról szól. A belátásról, hogy egy ember sem juthat fel a csillagokig, sőt már a galambok se repülnek, helyette a tömegben tipegnek az elszórt morzsákért.
A zaklatott zongoratéma, és a sirályszerű hangon síró harmonika szépen indítja a dalt, az egyre feszültebb felvezető, majd a berobbanó refrénben pedig az egymásnak kiabált „Mi van?” nemcsak remek zenei megoldás, de kitűnően szimbolizálja a magyar társadalom egymás mellett elbeszélő csoportjait.
Zenészek gyakran állítják, hogy harmóniafűzés alapján megállapítható, zongorista vagy gitáros írta-e a dalt. Az Élet tanár úrról könnyen hihetnénk, hogy gitáros írta, annyira kézre áll a bevezető és a verze eleje.
Ám valójában Závodi Gábor billentyűs a szerző. A Koncz Zsuzsának vagy Demjén Ferencnek is komponáló zeneszerző olyan tökéletesen eltalálta Zorán világát, hogy eszünkbe se jutna rá gyanakodni.
Az akusztikusgitár-centrikus dal olyan energikus, groove-os, hogy a hallgatónak rögtön mozgásba lendül keze-lába. Presser harmonikaszólója ismét kiváló – hasonlóan szurkáló zongorafutamaihoz. De ahogy változik a refrének lüktetése, valamint a a bridge hangnemi kitérése teszik igazán izgalmassá a számot.
A dalszöveg nem árul zsákbamacskát, már a címből sejthető miről fognak szólni a sorok. Mire jó mindaz a tudás, amit a könyvekből, tanárainktól kaptunk? Fel lehet készülni velük az élet kiszámíthatatlanságaira? Baj, ha néha lazítani szeretnénk? Ha nem leszünk szélkakasok, és a folyamatos változások közben meg akarunk tartani magunkból valamit? És végül hányasra értékel minket az élet tanár úr?
Dusán tizenegy évvel később a Penitencia című dalában hasonlóan impresszíven fogalmazza meg ugyanezt, csak ott nem osztályzatot kér, hanem ő kéri számon az úron a világ nehézségeit.
A Száz évig élünk zenéjét Pavel Danek szlovák zeneszerző írta. A harmóniamenet érdekes, főleg a verzék eleje, hiszen rögtön egy kis hangnemi kitéréssel indulnak. A refrének szépen kidomborodnak, ráerősítenek a szöveg egykedvű vállvonására.
A dallam, bár fülbemászó, kicsit semmilyen. Ami ebben az esetben pozitív. Illik a dal mindent elengedő, a hétköznapi kis örömöknek élő ember érzéseihez.
Bár Az élet dolgai 1991-es, igazából ez az album mutatja be először, miként élik meg Zoránék a rendszerváltás utáni éveket. Zárjuk be az ajtót, gyújtsunk be az újságokkal, úgysincs bennük jó hír, tegyük az asztalra a lábunk, és hagyjuk a politikát. Láss csodát, hirtelen sokkal könnyebb, jobb az élet. Így akár száz évig is élhetünk, vagy még tovább.
Zorán egy interjúban azt mondta, a hétköznapokban az ember könnyebben tartja meg az optimizmusát, mint amikor leül dalt írni. Ezért lett a Majd egyszer… is komorabb, mint amilyennek megélték akkoriban a mindennapokat.
Ha komorabb is, de tűpontos látlelet, figyelmeztetés 2025-nek: ne higgyük, hogy a kilencvenes években mindenki táncolt, hogy könnyebben, stresszmentesebben éltünk akkoriban. A politikai keret talán változott, de a legtöbb gond már akkor is létezett, ha más nem, hát csírájában.
A Hajózni kell Pompeius Magnus szállóigéjét fogalmazza újra. Itt is a rendszerváltásból józanodó Nagy generáció szólal meg.
„A remény könnyedén az égig száll
S a földön ébredsz rá, hogy minden másképp van,
A koldus gondolat is nagy király
S ha pénzen megveszik, már minden másképp van…”
Bár a szöveg vágyik a Száz évig élünk mindent elengedésére, de belátja, muszáj haladni, még akkor is, ha nincs térképünk, se válaszunk.
Mindezt a zene is jól szimbolizálja. A szellős dob kíséret, illetve a tompított gitárriff olyan, mint a csendes tengeren ringatózó hajó. Amit először Sipeki agresszív akkord behúzásai, majd a zongora, a gitár, valamint a cintányér beütései ráznak meg. Sipeki akkord behúzása főleg az első sor után olyan, mint egy erős gyomorszájas, amitől hirtelen visszazökkenünk a Földre.
Presser vibrafon szintetizátora és Dés László szaxofonja egyszerre jeleníti meg a gondtalan békét, és a belenyugvást is, hogy ha nincs más mi akkor is játszunk tovább. A legjobban a dal végén kibontakozó örömzene mutatja ezt.
A Régimódi dal a tékozló fiú motívumával indul, bár Dusán csavar egyet rajta, és egy mit sem sejtő, de boldog életben reménykedő ifjú házaspárt szerepeltet. Az ő ábrándjaikról, az idilli, régimódi, filmekből és könyvekből ismert családról szól a dal. Dusán finoman, csak az elején utal arra, hogy ez illúzió, aztán hagyja, hogy a hallgatót elragadják a képek: a gyerekek születése, ahogy gyorsan felnőnek, a nagy család az asztalnál, a hófehér autó, amibe mindenki, és még a csomagok is beférnek; a közben megöregedett házaspár, akik még mindig szeretik egymást; a házukat árnyékoló magas fák, amiket az esküvő után ültettek; valamint az unokák, akik szeretnek hozzájuk járni, mert a rohanó, változó világban ez egy állandó, biztonságot adó hely.
Szívfacsaróan szép, és minden szirup ellenére sem szentimentális, sőt inkább sós a tudástól, hogy ez nincs így, nem is lehet, de olyan jó lenne, ha mégis.
Sipeki zenéje janusi: a refrének a szöveghez illően idilliek, de a verzék viszont kijózanítóan váltanak vissza botorkáló mollba. A második refrén után a dúros gitárzárlat mégis meghagyja a remény cérnaszálát.
A nagy költőkről, írókról azt tartják jósok. Ha úgy tetszik ez Dusánra is igaz:
„Ha a sztyeppe nem is túl nagy
De jól kaszálható
Itt a vén Dunában nincs arany
De jön sok pénzmosó
És az autódat az úttal együtt lopják el
Ha másképp nem lehet…”
Vajon prófécia ez, vagy csak szomorú emberismeret? Mi van, ha a politikai-gazdasági rendszerek változnak, ám az emberek alapmotivációi, egymáshoz való viszonya nem? Akkor mindig ugyanoda jutunk. Megszívlelendő lecke ez most, amikor olyan közelinek tűnik egy újabb rendszerváltozás.
Nézzük csak meg a Vadkelet nyitósorait is:
„Én is meséltem az álmot
Hogy lesz egy új idő
Mert az ember jobbra vágyik
Ez, tudjuk, érthető
És a meséimben béke volt
És tisztaság és nagy-nagy szabadság…”
Bár az alkotás ennyire nem tudatos, mégis megemlítem, mennyire bámulatosan sokatmondó a dalban, hogy épp akkor, amikor a szöveg a mesékben lévő békéről és tisztaságról szól, a zene elszomorodik.
A Vadkeletben ismét a rendszerváltásban csalódott Nagy generáció tagja tűnődik: mit kellene tenni, ha szebbre, jobbra számítottunk, mint ami lett? A lírai én végül arra jut, alkalmazkodik, beletörődik abba, ami van, és átírja a dalt, a lelkét, belenyugszik, belepunnyad, beleposhad a Vadkeletbe.
Ha valamiben, talán ebben igazán profetikus Dusán.
Nehéz a sok jó dal közül egyet kiemelni. A Nem haragszom rádra talán nem is a jó, hanem a meghitt, az őszinte lenne a pontosabb jelző.
Sipeki szökdelő bevezetője azonnal magával ragad. Játéka az egész dalban érzelemdús, hogy ne mondjam: feelinges. Horváth Kornél diszkrét, muzikális: tökéletes időzítéssel színez. Presser zongorajátéka visszafogott, ahogy a harmonika is, mindkettővel épphogy dinamikusabbá teszi Sipeki játékát.
Jól eltalált a dúdolós középrész is, ami a csendes, nyugodt közös élet megzenésítése.
Egy párkapcsolatban a szabadságfokok összeegyeztetése az egyik legnehezebb. A kompromisszumokkal óhatatlanul együtt jár a tüske, a „mi lett volna ha” reménye. Itt sok ilyen „haragudni való” sorolódik: hogy a meglévőért elhagyott egy másikat, hogy fel kellett adni álmokat, hódításokat, cserébe kénytelen tűrni a szerelme féltékenységét. Ám a lírai én a végén beismeri, mindennek ellenére szereti a lányt és igazából már nem is haragszik olyan nagyon.
A zene annyira képszerű, hogy szinte látni az alvó lányt és az őt néző fiút. A dal tökéletes ellenpontja ez a címadó Majd egyszer…-nek.
A Te is szólalj meg első fele zeneileg kicsit lapos. Nem is akkordmenetben, inkább mintha a zenekar kísérne rutinból. Bár Presser szellős zongorajátéka hoz némi izgalmat, és persze a kivétel, Dés László, aki nagy lelkesedéssel, jókat fúj. Aztán az első refrénre kicsit lendületbe jönnek a fiúk, hogy egy meglepő hangnemi kitéréssel kanyarodjanak a kiváló szaxofonszólóra. Igazán az utána lévő refrénre pörögnek fel. Itt már Dés helyét Szabó Tamás szájharmonikája veszi át, Presser pedig érezhetően élvezi a kicsit gospeles, bluesos hangulatot.
Erre is igaz, ami a Száz évig élünkre, hogy a fentebbiek talán nem is véletlenek.
A dal a Vadkelet egyfajta ellenpontja. Dusán itt nem a kompromisszumot, hogy ne mondjam, megalkuvást látja megoldásnak, hanem a lehetőségek kihasználását. Talán nem ezt akartuk, talán lehetne jobb, de ne ezen búsongjunk. Tegyük azt, amiben a legjobbak vagyunk. Álljunk be a kórusba, rakjuk bele a magunkét. Örüljünk, hogy számítanak ránk és élvezzük azt a szabadságot, ami van.
A végére felszabaduló, örömzenélő zenekar ennek remek példáját adja.
A nyitva maradt, lezáró akkord pedig egy várakozással teli, felhúzott szemöldök, egy csalogató kacsintás a hallgató felé: na, jössz?
A Majd egyszer… nemcsak címet ad a lemeznek, de összegzi is azt. Duplafedele alatt megtalálható a rendszerváltás miatt érzett csalódottság, de a fény is az alagút végén; hogy egyszer majd jó lesz. Furcsa visszhangja ez a Vadkelet nyitó sorának, hiszen Dusán nemcsak mesélte, de most is meséli. Ide idézhetném Madáchot, de inkább hagyjuk békében.
Viszont szó szerinti értelmezésben ez egy szerelmesdal. Egy az önérvényesítés, a környezet miatt vakvágányon dülöngélő párkapcsolatot jelenít meg, amiből ki kéne szállni, de ettől mindkét fél visszariad. Helyette szomorú nyomasztásban, ahogy Dusán írja: „szegény boldogságban” élnek, de ez sem megoldás, hiszen telik az élet. Hiába nyitnak egymás felé, hiába lázadnak, hogy elég, ha szeretik egymást, ez csak önáltatás, közben érzik, látják egymáson az egykori szép napok miatti fájdalmat.
A zenéből sugárzik az óceánnyi bánat, a kiúttalanság, a végén a modulációnál mintha már az egész dal sírna, ahogy könyörög, ígéri, hogy ne adják fel, jó lesz egyszer majd. Eltűnik minden akadály, sérelem, újra megölelik egymást, boldogok lesznek, csak tartsanak ki. És ha lehet ne haljanak meg addig.
Szerző: Juhász Tamás
Nyitókép: Fortepan / Szegő
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
