A Liversing (a zenekar történetének első éveiről itt írtunk) 1964-ben hetek alatt a korabeli fővárosi zenei élet élvonalába került. Az Ady Endre Kultúrotthonban volt a törzshelyüknek, amelynek igazgatója, Bass Lajos mélységes undorral és megvetéssel viszonyult az ifjúsági zenéhez, nyereséget azonban csak úgy tudott elérni, ha fellépési lehetőséget adott a feltörekvő együtteseknek. Homonnay Zsombor visszaemlékezése szerint a legkevésbé sem felelt meg a valóságnak az, amit a szórakozóhelyek vezetői évtizedekkel később nyilatkoztak, miszerint ők valami fáklyavivői lettek volna a beatmozgalomnak.

„A munkájuk és egzisztenciájuk a folyton hümmögő tanácsok kulturális osztályainak bólogató csinovnyikjain múlott. Hiába adták be az éves körömrágóan izgalmas kulturális programjaikat, a szocialista brigád- és író-olvasó találkozókat, a szocreál festők »A derék acélmunkás és az elkötelezett mosónő kalandjai« című kiállításokat, ez már senkit nem érdekelt. (…) Utálták a beatzenét, de kellett a lóvé. Ebből lettek a bandáknak saját klubjai, ilyen helyeken játszottunk és a gázsi függött a belépőjegyek számától is. Ez maga volt a »pokol«, hiszen akkoriban a »nyereségérdekeltség« egyet jelentett a kapitalizmus fertőjével. Nálunk, vagy kétszer annyian rekedtek kinn, mint amennyien befértek.”

Kun Géza, a zenekar rajongója úgy emlékszik, hogy Bass

„jelenség volt a klubban, húzta egy kicsit a lábát. Este hatkor kezdődött a buli, még cincogtak a fiúk. »Zsolt, kérem, kezdhetik« – mondta halkan, közben nézte az óráját. Este tízig játszottak, négy menetet, az elsőben Searchers-, Shadows- és Hurricanes-számokat. A második menettől kezdett meghülyülni a brigád, a What’d I Say-jel kezdtek, Ray Charles-tól, amelyet Zsolték feldolgoztak. Akkor még két énekes volt, Árpika és Dénes, egy blokkban játszották a You Really Got Me-t, a The House Of The Rising Sunt, majd a Beatlestől a Rock And Roll Musicot. (Ez nem lehetséges, mert amikor ez a dal megjelent, Pintér már nem volt tag. – a szerk.) Na, akkor már beindult az ordibálás. Bebicegett Bassi bácsi: »Zsolt, kérem, finomabban«. Persze a fiúkat ez nem nagyon érdekelte. (…) Tagságival olcsóbb volt a belépő három, vagy négy forinttal, egyébként tíz volt a beugró, egy a ruhatár.”

Tar György, a zenekar technikusa úgy emlékszik, az együttes a kultúrház mozi erősítőjét és Rafilm típusú mikrofonját használta. Varga László egy ládába rakott tíz-tizenöt watt körüli hangszórót és tízwattos, házilag készített erősítőt, Szendrődi pedig egy húsz watt körüli, amerikai végcsövekkel (6L6G) megépített maszek erősítőt használt. Gyakran kellett technikai szünetet tartani, amíg ő megforrasztotta az erősítőket.

„A színpad előtt tombolt a közönség. Ekkor érkezett el a kultúrház igazgató, Bassi úr ideje. Felbicegett a színpadra és két szám között, ha szóhoz juthatott, bekonferálta, hogy »Uraim, fejezzék be az üvöltést, különben véget vetek az össztáncnak!« Lentről általában óriási röhögés volt a reakció. A zenekar ekkor két lassabb számot játszott, de aztán minden folytatódott. (...) A Liversing a semmitmondó, lagymatag számokból is tudott igazi, hatásos gerjesztős, stenkeres dalokat varázsolni.”

Az együttes, a hazai zenekarok közül elsőként külön emelvényen helyezte el a dobfelszerelést, ami újabb konfliktust eredményezett, mert ehhez nyolc szék támláját kellett szétfűrészelniük. 

„Bassi, az igazgató óriási botrányt csapott, hogy a leltárba vett székek támláját elfűrészeltük. Hónapokon keresztül vonta a gázsinkból, súlyosan össze is vesztünk”

– emlékezett vissza Homonnay. Amikor az együttes egy alkalommal Aradszky Lászlót kísérte (amihez egyébként a legkevésbé sem volt kedvük), a táncdalénekes felszólította őket, hogy a dobos szálljon le az emelvényről, Zsombor azonban közölte vele, hogy

„nem szállok le, mert te itt csak két számot énekelsz, utána a buli a miénk. Halálosan megsértődött a pali. Jól össze is vesztünk, ami aztán rányomta a bélyeget az ő műsorára is. (…) Aradszky Laci bel canto énekes volt, s ez ott éppen nem kellett.” 

Homonnay Rajnák Lászlóval, a Budai Ifjúsági Park hírhedt igazgatójával szemben is rendkívül karakán módon viselkedett; amikor a Park vezetője meghívta a zenekart, a dobos közölte vele, hogy szó sem lehet arról, hogy a Liversing fehér ingben és nyakkendőben lépjen fel és ezt meglepő módon Rajnák el is fogadta. Az együttes tagjai fekete garbóban és farmernadrágban álltak színpadra.

A Liversing első Budai Ifjúsági Parkban adott koncertjére 1965. június 9-én került sor, azon a napon, amikor Louis Armstrong a Népstadionban koncertezett, a fellépésen mégis tízezren voltak kinn a Parkban. Kun Géza így emlékszik vissza:

„A fél város erre a bulira készült. Iszonyú tömeg verődött össze, balról és jobbról legalább százötven méteres sor állt. Jöttek az angyalföldiek, a kalefi galeri, élükön a főnökkel, Cióval. Elkezdődött a koncert, már akkor beindult az őrjöngés. A What’d I Say-jel kezdtek, megbolondultak az emberek. Rajnákkal az élen elkezdtek rohangálni az ifjúgárdisták. Sokszor voltam a Parkban, konszolidált hely volt. Ilyet addig még ott nem láttam, őrjöngtek az emberek, dobálták a székeket. Haverjaimmal, Kopasszal, Gogolával, Rimivel, Lugosi Andrissal, Dégi Jóskával és Kiss Zolival ráztuk a fejünket. Ott termett egy csomó gárdista, bevittek az irodába, rohant be Rajnák. Mondom neki: »Laci bácsi, mi óbudaiak vagyunk.« »Laci bácsi neked a kurva anyád, idejöttök, ilyen botrányt csináltok, ezt a szégyent, menjetek ti a picsába!« – ordította. Hátul kidobtak, nem is tudtam, hogy ott is volt kapu. Szóval lemenekültünk, de azzal a lendülettel vissza is másztunk a Várból. (…) A végén óriási verekedés tört ki. A színpaddal szemben, a kakasülőről ledobtak egy széket a belvárosiak közé. Mintha összebeszélek volna a külvárosiak, nekiestünk a belvárosiaknak. Az Erzsébet hídon megállt a forgalom, ott is folytatódott a bunyó. A rendőrök kinyitották a rendőrautók ajtaját, úgy próbálták lökni a tömeget. Éjfél volt, mire hazaértünk.”

Napra pontosan egy héttel később a zenekar ismét fellépett a Parkban, itt látta az együttest a Danuvia Művelődési ház vezetője, aki meghívta a zenekart. A koncertet öt vagy hat, Tar György által festett, 2*3 méteres plakáton hirdették, ami akkoriban teljesen újszerűnek számított, addig ugyanis a kis, A4-es vagy A5-ös méretű, villamosokon kiragasztott nyomtatványok vitték a fellépések hírét.

A Liversing 1965. augusztus 18-án lépett fel először a Danuviában, és a koncerten egy riporter is meginterjúvolta a zenekar tagjait, valamint Tar Györgyöt, és ez a beszélgetés meg is maradt a visszhangszalagon. 1965-ben ugyanis Tar Györgynek sikerült hozzájutni egy Koncert típusú, BRG gyártmányú táskamagnetofonhoz, amellyel több 1965-ös, a Danuvia Művelődési Házban adott koncerten készített hangfelvételeket. A felvételek készítésének technikai körülményeiről így nyilatkozott:

„Közvetlenül az előerősítőkből kevertem a jelet, nem mikrofonnal vettem fel, miközben ment a buli. A selejtes koncertmagnónak nagy előnye volt, a 19 cm/sec sebesség, így szinte lemez minőségű felvételeket lehetett vele készíteni. Ment a buli, én a magnó ellenőrző hangszóróján hallgattam a keverési arányt, miközben bömböltek a fülem mellett a hangfalak. A keverés meglepően jól sikerült. (…) A dobokat (…) bemikrofonoztuk. A hatvanas években ez a magnetofon a hazai csúcsminőséget jelentette. Ha egy szál mikrofonnal, a közönség soraiból készítem a felvételt, akkor a teremzaj és egyéb technikai körülmények miatt ma szinte használhatatlan lenne az anyag. A keverési arányt persze még így sem tudtuk igazán beállítani. (…) Most bevallom, egy kétszámos kislemezt is vágattam és elküldtem a SZER-nek, Cseke Lászlónak, játssza le, hangmérnök jeligére, mint a Liversing együttes felvételét. A lemezt elkobozhatta a BM vagy a kémelhárítás, mert valószínű, hogy ki sem ment. Vagy Cseke úr tekintette provokációnak, de az is elképzelhető, hogy jogdíjproblémák miatt nem reagált a dologra.”

A zenekar egyik rajongója küldött egy jeligés levelet, amelyben a Mr. Moonlight című Beatles-dalt küldte az együttesnek és Cseke teljesítette is a kérést. A SZER mellett a luxemburgi rádiót hallgatták az együttes tagjai, de Varga László szerint esős időben egyáltalán nem tudták fogni az adást.

Mivel előfordult, hogy nem sikerült elcsípni egy dal címét, a tagok a szerzemény karakterére utaló címet adtak az adott dalnak, mint például Torz Ventures, vagy Cines Yardbirds.

A Danuviában rögzített tizennyolc dalból tizenkettőt Tar hanglemezre vágatott a József körúti Saját hangja, vigye haza stúdióban. Ez az LP (akárcsak a mesterszalag) fennmaradt, 2006-ban pedig a Moiras Records első kiadványaként megjelent vinylen, Rhythm And Blues Madhouse címen.

A lemez a The Cruel Sea című, 1963 júliusában megjelent Dakotas-szerzeménnyel indul. Az együttest többnyire Billy J. Kramer liverpooli beaténekes kísérőzenekarként emlegetik, azonban voltak saját, instrumentális dalaik is.

A Liversing 1964-ben rendre ezzel a szerzeménnyel indította a koncertjeit. Az eredeti változat sokkal beatesebb, a Liversing verziója nagyon erős Shadows-hatásokat mutat, ami nem meglepő, hiszen Szendrődi Zsoltra nagy hatást gyakorolt a brit zenekar. A bevezetőben félhangonkénti felfelé, majd lefelé lépkedés hallható, ezt követően hangzik fel a verze, amely még egyszer megismétlődik. Ezután következik a bridge, ahol felgyorsul a tempó: ez az úgynevezett galoppozás nagyon jellemző volt a Shadowsra.  Érdekesség, hogy ezt a típusú tempót az 1980-a években a brit heavy metal új hullámához tartozó zenekarok hozták vissza, különösen az Iron Maiden, Steve Harris basszusgitár játékában ez jól megfigyelhető.

A bridge után visszatér a verze, ezúttal azonban Szendrődi filleket is játszik díszítésképpen, majd ismét elhangzik a bridge. Homonnay többször is nyomatékosít a pergődobon, majd visszatér a dal jellegzetes, emelkedő-ereszkedő bevezető témája, amit ezúttal háromszor is eljátszik a zenekar, azt a benyomást keltve a hallgatóban, hogy egy keretes szerkezetű kompozícióval áll szemben, azonban az együttes elszór még egy trükköt: ismét elhangzik a verze, de csupán az első sora. Ezzel zárul a szerzemény, sajnos 2:20-nál hallható egy lemezjátszótű ugrás.

Ezt követi egy újabb Dakotas-dal, a The Millionaire, a The Cruel Sea kislemez B-oldala. Ez lényegesen lassabb tempójú szám, jellegzetessége a terces gitárjáték, valamint a bridge; egy fokozás, amelyben a tremolókart is használja Szendrődi, akitől egyébként figyelemre méltó gitárszólót hallhatunk. A másik érdekesség a dalban használt kezdetleges szalagos visszhang.

A Midnight a Shadows 1960-ban megjelent dala, egy újabb lassú szerzemény, amelyben a gitáros – a reverb mellett – ismét használja a tremolókart, amely visszhangosítva van. Feltűnő, hogy milyen pontosan játszik az együttes, valószínűleg be tudták szerezni az eredeti dalt hanglemezen, vagy pedig nagyon jó minőségű hangfelvételt sikerült készíteniük. Ezt húzza alá az is, hogy nincsenek olyan részek, amelyeket ők „költöttek bele” a kompozícióba. (Ami egyébként sokszor előfordult a korszakban, amennyiben a rádióadást zavarták és ebből adódóan bizonyos részek hiányoztak az adott dalból.)

Ez után hallható egy saját dal, Szendrődi Zsolt instrumentális szerzeménye, a Félelem, amelyben ismét csak visszahangosított gitárjáték hallható. A dal jellegzetes alkotóeleme a bevezetőben hallható dempfelt gitárjáték. Ez egyébként a szerzemény közepén, illetve a lezárásában is visszatér, ezáltal a dal keretes szerkezet alkot. A Félelem Shadows-stílusú szám, Homonnay alkalmazza a brit zenekar dobosa, Brian Bennett hangszeres játékának jellegzetes alkotóelemét, a kísérőcin kúpjain kísér.

Ezt követi a Carmen Parafrázis, Georges Bizet híres operájának az átdolgozása. Az 1960-as években több hazai együttes készített átiratokat klasszikus művekből, a Metro Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét (Kozmosz), az Atlantis Rimszkij-Korszakov Hindu dalát, a Verdi A trubadúrjának Cigánykórusát, valamint Csajkovszkij A diótörőjét dolgozta át.

A parafrázis elején egy az egyben hallhatjuk az eredeti darab zenéjét, Shadows-stílusban, majd egy, immár Szendrődi által írott gitárszóló következik. A gitáros ebben a dalban is alkalmazza a reverbet, a hangszer el van árasztva a visszhangosítóval.

Szendrődi egyébként Vivaldi Négy évszak című művéből is készített egy instrumentális gitárdarabot, de erről sajnos nem készült hangfelvétel. Tegyük hozzá, hogy ezek az átdolgozások nem találkoztak zenésztársainak egyöntetű helyeslésével. Homonnay szerint ugyan az átdolgozás

„nem volt rossz, de jó sem, és a Liversinghez végképp semmi köze sem volt. Ez később persze sok vitának, nézeteltérésnek lett aztán a forrása. A Spotnicks zenekar Narancsvirág című számát (Orange Blossom Special – a szerk.) is nyomta, akkoriban minden menő gitárosnak ez volt az etalonja, de nem ez kellett a közönségnek. (…) Ilyen jellegű dalokat nem is írt.”

Az Új Árnyékok egy újabb saját dal, spanyolos dallammal, a bridge pedig egyértelműen a Shadows első, egyben legnagyobb slágere, az 1960 júliusában megjelent Apache hatását mutatja. Az Új árnyékok hallatán az a benyomása támad a hallgatónak, hogy a Liversing tagjai kiemelték több különböző Shadows-szerzemény főmotívumát, majd összeillesztették. A címválasztás így ironikusnak is hathat.

A lemezen eddig elhangzott dalok az együttes koncertjeinek első blokkjában szólaltak meg, ezeket követi az első, immár nem instrumentális dal, a Big City című Pretty Things-szerzemény, amely a brit rhythm and blues formáció 1965 márciusában megjelent első albumán szerepel. Az eredeti dalban túl van erősítve a gitár, ehhez képest a Liversing verziójában tiszta gitárhang hallható. Kár, hogy a dob ennyire a háttérben marad a hangfelvételen. Érdekesség, hogy kizárólag szeptimes akkordok szerepelnek a szerzeményben, amely az első, amelyben már hallható közönségzaj.

Ezt követi az egyik legkeményebb korabeli brit rhythm and blues zenekar, a Them első, 1964 novemberében megjelent első kislemezének (Baby Please Don’t Go) B-oldalán hallható Gloria, ami a rock egyik kulcsfontosságú dala. A kortársak visszaemlékezései szerint, amikor először meghallották a Gloriát, azonnal érezték, hogy új korszak kezdődött az ifjúsági zenében. Van Morrison, a zenekar énekese írta a dalt, ami ugyan roppant egyszerű, mindössze három akkordot használ, ezért a rossznyelvek szerint, ha az ember elhajít egy gitárt, a hangszer a levegőben repülés közben magától lejátssza, mégis hihetetlenül erős. Morrison énekstílusára érezhetően hatást gyakorolt Howlin’ Wolf, ez a nyersesség elképesztő volt ott és akkor, emellett a dal szövege is mellbevágóan újszerű volt a korszakban, tökéletesen írja le a kamaszok szexualitás iránt érzett vágyát. („I watch her come up to my house / She knocks upon my door / And then she comes up to my room / I want to say she makes me feel all right/G-L-O-R-I-A!")

A Gloria valódi rock örökzölddé vált, a későbbiekben a műfaj olyan fontos képviselői tűzték műsorra, illetve dolgozták fel, mint a Doors vagy Patti Smith.

A Liversing tökéletesen interpretálja a dalt, és már itt megmutatkozik a zenekar azon törekvése, hogy ne csupán előadja, hanem formálja is a számot. A refrén után elhangzó terces gitárszólót Szendrődi az eredeti verzióhoz képest (amelyben hatszor hangzik el) tízszer játssza, Túry pedig ugyanolyan nyersen üvöltve adja elő a szöveget (különösen a refrént), mint Van Morrison. A dal végén a zenekar átmegy pianóba, de a dinamika megmarad.

A Carolt Chuck Berry írta és adta elő 1958-ban. Ez az egyik legfontosabb szerzeménye, igazi lendületes, vérbő rock and roll, a Liversing azonban nem az eredeti verziót, hanem a Rolling Stones feldolgozását tűzte műsorra, ami az együttes 1964 áprilisában megjelent debütáló lemezén (The Rolling Stones) szerepelt. Azonban, akárcsak a Gloria esetében, ezt sem egy az egyben adják elő az óbudaiak. Szendrődi eredeti frázisokat is beletesz gitárjátékába, így aztán a dal hosszabb is, mint a Stones változata. A kiállásoknál pedig rendszeresen hallhatók a közönségsikolyok.

A Down Home Girl a Rolling Stones második lemezén, az 1965 januárjában boltokba került The Rolling Stones No. 2 című albumon szerepelt, az 1950-es évek egyik legfontosabb dalszerzőpárosa, a Jerry Leiber–Mike Stoller duó egyik képviselője, Jerry Leiber szövegíró írta, azonban nem állandó szerzőtársával, hanem Artie Butler dalszerző-hangszerelő-session zenésszel.

Ez egy lassú tempójú dal, így aztán, amennyiben a Carol után adták elő, a közönség kifújhatta kicsit magát. Szendrődi ezúttal sem egy az egyben interpretálja a gitárszólót, hanem meglehetősen szabad szellemben játssza el, azonban az eredeti szerzeményben hallható jellegzetes csípések itt is hallhatók. Ez egy kevésbé ismert Stones-dal, nem kizárt, hogy az együttes tagjainak megvolt a nagylemez és onnan tanulták be.

Itt kell megjegyeznünk, hogy míg a Rolling Stones-ban Keith Richards és Brian Jones megosztották egymás között a gitárszólamokat, és az volt a koncepció, hogy a két gitár összjátéka hangozzék úgy, mintha a két hangszer egy lenne, ezzel szemben a Liversing ragaszkodott a szólógitár-ritmusgitár felálláshoz. Ebből adódóan a szólókban Szendrődinek kellett mindent eljátszania, erre jó példa a következő dal, a Love Potion No. 9., amelyet ugyancsak a Leiber–Stoller-páros írt, és 1959-ben jelent meg a Clovers nevű amerikai doo-woop énekegyüttes előadásában, a Liversing azonban a Searchers változatát adja elő, amely a liverpooli beatzenekar 1963 augusztusában megjelent bemutatkozó lemezén (Meet The Searchers) volt hallható.

Zenekari beütésekkel indul a dal, majd belép a komplett együttes. A gitárszólót Szendrődi egyedül adja elő, ellentétben a Searchers változatával, amelyben John McNally és Spencer James közösen játssza a szólót. A felvétel meglepően kiegyenlítetten szól.

A dal témája meglehetősen sajátos és érdekes: egy szerelemet kereső férfiról szól, aki felkeres egy médiumot, aki tenyérjóslás alapján azt a megoldást kínálja fel számára, hogy szerezze be a Kilences számú szerelmi italt, egy afrodiziákumot, amelynek hatására mindent és mindenkit megcsókol, akivel csak találkozik. A történet azzal végződik, hogy a főhős megcsókol egy rendőrt egy utcasarkon, aki erre összetöri a Kilences számú szerelmi italt tartalmazó üveget.     

Ezt követi a Time Is On My Side, amelyet Jerry Ragovoy amerikai dalszerző-producer írt 1963-ban, és eredetileg Kai Winding dzsesszharsonás zenekara rögzített lemezre, majd egy évvel később feldolgozta Irma Thomas soulénekesnő, és a Rolling Stones is. A Liversing természetesen a Stones verzióját adja elő, amely 1965 januárjában jelent meg, a zenekar második albumán. Az óbudaiak verziója több ponton is eltér a Stones feldolgozásától: a bevezető meglehetősen hajaz a Shadows hangzására, ami jelentős részben annak köszönhető, hogy amíg a Mick Jaggerék által készített felvétel bevezetője egy markáns gitár-orgona unisonóval indul, addig a Liversingben ekkor még nem volt billentyűs, így Szendrődinek kellett eljátszania az intrót. A gitáros a szólót is átalakította némileg. Ez egyébként az első olyan dal, amelyben Varga mellett a szólógitáros is vokálozik.

A Now I Must Go a Swinging Blue Jeans ma már kevéssé ismert dala, amely a liverpooli beatzenekar első, 1964-es nagylemezén (The Hippy Hippy Shake) hallható. Keretes szerkezetű dal, amelynek témája egy szerelemi kapcsolat lezárulása: a fiú bejelenti, hogy elmegy, és keres egy másik lányt, aki szeretni fogja őt, nem pedig kínozni.

Aztán egy újabb Stones-dal következik, az It’s All Over Now, amelyet eredetileg Bobby Womack amerikai énekes-gitáros-dalszerző és sógornője, Shirley Womack írt együttesük, a Velentinos nevű rhythm and blues formáció számára 1964-ben. A Stones verziója 1964 júniusában jelent meg, kislemezen, és ez volt az együttes korai periódusának egyik legnagyobb slágere, a zenekar rendszeresen játszotta ebben az időszakban a koncerteken. Témája megegyezik a Now I Must Go-éval: a férfi eldönti, hogy lezárja a kapcsolatot, mert a nő csak kínozta és megcsalta őt. A Liversing verziója sokkal visszafogottabb, „jólfésültebb”, és a visszhang használata miatt nem is annyira hatásos a dal, sokkal inkább rock and rollos, mint bluesos, hiányzik belőle a Stones felvételén hallható döngölés.

A Walkin’ The Dog Rufus Thomas amerikai rhythm and blues énekes-dalszerző legnagyobb slágere, 1963-ban írta, az azonos címet viselő albumára, a Rollig Stones pedig egy évvel később feldolgozta, első lemezük ezzel a tétellel zárul. A refrén után visszatérően felhangzó füttyszóval ez a zenekar korai korszakának egyik legpimaszabb dala,

A Liversing nagyszerűen interpretálja, még a füttyöt sem hagyják ki, vagy Túry, vagy Varga adta elő.

Ezt követi a lemez csúcspontja, a Hey Mama (Keep Your Big Mouth Shut). A dalt Bo Diddley írta 1964-ben, majd egy évvel később a Pretty Things dolgozta fel. Akárcsak a Big City, ez is a debütáló lemezükön hallható. A dal mind megszólalását, mind hangvételét tekintve mellbevágó volt, nem véletlenül dolgozta fel a brit rhythm and blues zenekar, hiszen amíg a Rolling Stones megbotránkoztatta a korabeli közvéleményt, addig a Pretty Things valósággal sokkolta. Érdekes az indítás: Szendrődi eljátssza a riffet, amire Homonnay a cineken reagál. Ezt háromszor ismétlik meg, majd Túry Árpád belevág. A Liversing verziója még a Pretty Things változatánál is dögösebb és dühösebb, elképesztő az a nyersesség, amit itt hallhatunk. Túry sikolyai 1965-ben valósággal sokkolták a korabeli publikumot (színpadi mozgásáról nem is beszélve, ő volt az első hazai rock zenész, aki beugrott a közönség közé), az 1:11-nél hallható, Vargával és Szendrődivel közös üvöltés hat évtized távlatából is hátborzongató; mint cseppben a tenger, benne van a korszak fiatalságának lendülete és újat akarása.

Ahogy egy kortárs megfogalmazta:

„A beatzenekarok a mi nevünkben üvöltötték bele a korabeli felnőtt társadalom arcába, hogy elegünk van a szalonzenéjükből, a Járom az utadból, a rendőrkezekben csattogó ollókból, nekünk megvan a saját zenénk. A mi diktatúránk egy pocsolyás állóvíz volt, rettenetesen begyöpösödött káderekkel, akik ugyanolyan reakciósok voltak minden területen, de elsősorban a kultúrában, mint elődeik a Horthy-korszakban, vagy kortársaik a nyugati demokráciák bürokráciájában. És hát a giccses bécsi operetthez, amit a káderek, még ha kispolgárinak is tartottak a nyilvánosság előtt, de igazán azt szerették, Mixit és Pixit, Szilvia főhercegnőt, meg a Miska pincért. Ehhez képest a Yardbirds maga volt a sci-fi, a pop art meg egy futurisztikus világ a szocreál Lenin-szobrokhoz képest.”

A Hey Mama a Liversing-koncertek csúcspontja volt. Érdekesség, hogy Szendrődi nem az eredeti gitárszólót adja elő, hanem egy saját (nem tudni, hogy előre megírt, vagy improvizált) szólót játszik. Ez a gitárszóló kifejezetten előremutató, mintegy megelőlegezi a pszichedelikus rockzene hangzásvilágát.

A lemezt a rock egyik legikonikusabb dala, a Satisfaction zárja a Rolling Stones-tól. Ez egyben a lemezen hallható dalok közül a legfrissebb: 1965 júniusában jelent meg kislemezen. A dal mind témáját (a dalszövegben hallható társadalomkritika, illetve az utolsó verzében szereplő, a menstruációra való utalás, amely miatt egyes rádióállomások bojkottálták a lejátszását), mind a hangzását tekintve teljesen újszerű és provokatív volt, nem csoda, hogy elementáris hatást váltott ki a közönségből.

Sajnos a Liversingnek nem állt rendelkezésére ilyen torzító, ettől függetlenül rendkívül hitelesen adják elő a dalt, itt hallható a leginkább a közönség, akik egy emberként üvöltik Túryval a Getnót. A dal végén dinamizálva lehalkul egy kis időre a zenekar, majd visszatérnek fortéba. Hobo visszaemlékezése szerint már 1965-ben megtörtént, hogy negyedóráig játszották a dalt, de sajnos ilyen felvétel nem maradt ránk. Ennek ismeretében végképp érthetővé válik, miért nyilatkozott úgy Homonnay, hogy

„mi a számokat (...) soha nem egy az egyben játszottuk, pedig mindenki azt hitte. Mindenféle imprókat tettünk a dalokba, feldolgoztuk őket a saját szánk íze szerint. Zsolt soha egy gitárszólót kétszer ugyanúgy el nem játszott. A lényeg a jelleg megvolt, de ennyi. A többi ott helyben született, s ebben volt a nagysága. Volt olyan is, hogy egyszerűen elfelejtette a szólója alapjait, de amit ahelyett lenyomott, az legalább olyan jó volt, sőt sokszor jobb is. (…) Tudatosan törekedtünk arra, hogy valóban feldolgozások legyenek, a saját olvasatunkban, a saját érzéseinkkel, a saját gondolatainkat próbáltuk beletenni.”

Sajnos a már említett, Danuviában rögzített interjú felvétele nem került fel a lemezre, azonban a zenekarról íródott könyvben (Zoltán János: A nagy (de) generáció, 2005) elolvasható. Jó lenne, ha ez a hangfelvétel is hozzáférhetővé válna, akárcsak az a bizonyos keskenyfilmes amatőr felvétel, amit Tar visszaemlékezése szerint a Danuviában készített valaki a zenekar egyik koncertjén.

Szerző: Dragojlovics Péter

Nyitókép: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.