„Elementáris erejű banda, az első olyan hazai zenekar volt, amelyik igazán tetszett. 1964-ben, mielőtt elvittek katonának, hallottam őket először. (…) Iszonyatos vad koncertjeik voltak” – emlékezett vissza a Liversingre Földes László, Papp Tamásnak pedig az óbudai zenekar volt az első, amelyet élőben hallott. „Valamikor 1965-ben egy barátom cipelt le, »őket meg kell hallgatni«, mondta, azt sem tudtam, kik ők. (...) Iszonyú átéléssel, energiával, és cseppet sem csökkenő erővel játszottak. Majd szétszedték a színpadot, a közönség közben a szó szoros értelmében őrjöngött.”
A zenekar története 1962-ben kezdődött az óbudai Árpád Gimnáziumban, ahova Homonnay Zsombor (az együttes későbbi dobosa) és Varga László járt, aki ekkor még nem basszusgitározott, hanem „a tangóharmonikázásával (…) hozta ránk a dögunalmat” – emlékezett vissza évtizedekkel később Zsombor, akinek a kerületben elsőként volt farmernadrágja. 1956-ban, tizennégy éves korában kapta, „egy segélycsomagból. Szegecsekkel volt kiverve, úgy bámulták, mint valami földöntúli csodát.” Homonnay négy évvel idősebb bátyja révén került kapcsolatba a rockzenével, 1959 körül, házibulikon, ahol nejlonlemezekről szólt az új zene.
„A Rock Around The Clock hátborzongató volt, nem tudtunk betelni vele, de Little Richard Lucille-ja úgyszintén. (…) Ma már tudjuk, hogy bizonyos jó érzések endorfintermelést váltanak ki az emberben, nos, ezek a szenzációs új dalok kétségkívül ezt váltották ki bennem. Nem kellett hozzá semmiféle pótszer, pedig ment a duma, hogy a Coca-Cola egészen biztos kábítószer. Mindenki ellenezte az új zenét, az újságcikkek mindenféle elrettentő példákat emlegettek, elszörnyülködve írtak Elvis Presley színpadi vonaglásairól. Később a Beatles »gombafejeit« cikizték az újságokban »sörénynek« és azt is írták, hogy egyáltalán nem tudnak zenélni, csak jejejéznek, ordítoznak összevissza. (…) Mindenféle baromságot írtak a Coca- Cola-mámorban fetrengő nyugati ifjúságról. Tudtuk, hogy ez nem igaz. Azt nem tudtuk pontosan, hogy miért nem, de meg voltam győződve, hogy ez egy baromság. Hiszen ott aztán tényleg szabadság van, senki nem nyomja le a torkukon a Coca-Colát, szemben a mi életünkkel, ahol kötelező volt meginni a kőolajból párolt Bambit, meg az Utas-dühítőt. (…) Minden fordítva volt bekötve, az általam kedvelt zenéről, irodalomról, művészetekről állandóan bizonygatták, hogy rossz, dekadens hülyeség”
– emlékezett vissza a dobos évtizedekkel később, és a szavaiból tökéletesen kirajzolódik a korszak fiatalságának elégedetlensége, újat akarása, a következő gondolatai pedig kifogástalanul artikulálják a hivatalos tánczenével kapcsolatos undort.
„A nyugati lemezeken (…) mindent lehetett hallani, s nem az akkori sablonos kíséret volt. (…) A nekem tetsző dalokban mindegyikről le tudtuk kagylózni, ki mit nyom. Szemben a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat »szuper« kisipari termékeivel, amelyeken semmit nem lehetett hallani, a búgó hangú dizőzök kíséreteként valami általános zaft szólt, amit modern »bel canto« tánczenének neveztek és azt kellett mindenkinek szeretni.”
Kezdetben, apja parancsára, akárcsak Varga László, ő is tangóharmonikázni tanult,
„de egy idő után lúdbőrös lett tőle a hátam, utáltam. (…) Új, önkifejező hangszer után néztem. Ez lett a dob, ma sem tudom, miért. De marha nagy zajt lehetett vele csapni, amire mindenki odafigyelt. Déri György dobiskolájába jártam Neubauer Gyurival, aki akkor már Sankóék dobosa volt.
Első dobfelszerelését, egy Dubán típusú szerkót, tanárától szerezte, legalábbis az alapját, egy fémtestű pergőt, cserébe odaadta Déri fiának a Robuszta típusú kerékpárját, majd szép lassan, részletekben megvette a szerkó többi részét is.
1962-ben Vargával, aki akkor már áttért a garmoskáról a trombitára, Homonnay megalapította a Coctailt, amelyben Rácz István zongorázott, Pethő „Putyi” Ferenc, akinek maguk csináltattak egy elektromos gitárt játszott a hathúroson, Szabadi Tibor ritmusgitározott, Apró Attila a korabeli szlengben csuráknak nevezett klarinéton játszott, ezen kívül volt egy szaxofonos, akinek a neve feledésbe merült. A repertoárban Billy Vaughn-, Champs-, Shadows- és Ventures-dalok szerepeltek. Szerettek volna Johnny and the Hurricanes-szerzeményeket is műsorra tűzni, azonban nem rendelkeztek orgonával. 1963-ban az együttes megszűnt, Varga és Homonnay új zenekart hozott lére, ez lett a Shouters. A név a dobostól származott.
„Rájöttünk, hogy a jól időzített és irányított ordítással is ki lehet fejezni valamit, egy hangulatot, de akár egy életérzést is. Ráadásul velünk is jócskán ordítozott mindenki, a szülők, a »kultúrosok«, a tanárok, a rendőrök, a rendezők, és hát ők is kifejeztek ezzel valamit.”
Ebben az együttesben már megjelent a későbbi Liversing egy újabb meghatározó tagja, Szendrődi Zsolt szólógitáros, aki az Árpád Gimnáziummal egy épületben található Bláthy Ottó Erősáramú Technikumba járt, az oktatási intézmény zenekarában játszott, és rendelkezett egy svéd Hagström gitárral, ami öntött bundozású hangszer volt, igazi ritkaság, az egész országban nem volt belőle több. Szendrődi elsősorban emiatt került be a Shoutersbe, ugyanis ahogy Homonnay emlékszik, a szólógitáros meglehetősen konszolidált volt hozzájuk képest:
Andalító Shadows-nótákat pengetett, hozzánk képest amolyan jól fésült, mama kedvence volt.
Az együttes frontembere Padányi Árpád ritmusgitáros-énekes volt, Horváth József zongorázott, Varga pedig áttért a trombitáról először az elektromos bőgőre, amelyet Homonnay készített számára, és amelynek görbe volt a nyaka, következésképpen „irtó hamisan szólt, behangolhatatlan volt. Egy rajongó vette meg később, kétszáz forintért.”, majd a basszusgitárra. Első hangszerét szintén Zsombor készítette, a gitár nyaka seprűből készült, míg a pickupot egy Gelka boltból szerezte be a basszusgitáros, azonban csupán a nyak felére sikerült bundvesszőket venni, így a többi részén nem volt bundozás.
A Shouters továbbra is műsoron tartotta a Coctail repertoárjából a Ventures-szerzeményeket, ezen kívül Elvis Presley, Cliff Richard, valamint Del Shannon-dalokat is játszott. 1963 tavaszán megnyerték az amatőr zenekarok versenyét, majd nyáron újabb átalakulás következett. Úgy döntöttek, nincs szükség zongoristára, új frontember után néztek, és a formáció neve is megváltozott, „ez a kiabálós név ugyanis nagyon nem tetszett a tanári karnak” – emlékezett vissza Varga László.
A Liversing név az új énekestől, Pintér Dénestől származik. 1963 nyarán, az óbudai templom mellett javasolta az együttes tagjainak, akik azt hitték, hogy jól beszél angolul. „Azt magyarázta, a Liver a Liverpool szónak a kicsinyítő változata, a sing éneket jelent.” – nyilatkozta a basszusgitáros, míg Túry Árpád, a Liversing másik énekese szerint Pintér azt állította, hogy a kifejezés „élő ének”-et jelent. A Liversing indulása körül nem ez az egyetlen epizód, amelyre az egykori résztvevők eltérően emlékeznek vissza.
Túry napra pontosan emlékszik, hogy 1963. március 11-én ismerte meg későbbi zenésztársait, Homonnay és Varga kereste meg, egy közös lányismerősük ajánlotta őt. Bár mély benyomást tett rájuk
„már akkor is egy extrém fazon volt, Buddy Holly-szerű fizimiskájával, no és három akkordot tudott is gitározni. Nagyokat üvöltött, sikított, kiabált, de boszorkányosan improvizált. Gondoltuk, aki így tud rögtönözni, az nem lehet egy elveszett fazon. Persze egyedül még nem mertük bevállalni, nem volt egy egész bulis repertoárja”
– emlékezett a meghallgatásra Homonnay, tehát ezek alapján a Shouters az utolsó időszakában két énekessel működött, akárcsak az induló Liversing, a ritmusgitáros posztra pedig Szabó Lajos került, aki szintén az Árpád Gimnáziumban tanult, de gitárok, hangfalak, valamint erősítők készítésével, illetve eladásával is foglalkozott.
Az együttes szombatonként az óbudai Lajos utca 158. szám alatti Ady Endre Kultúrotthonban játszott, amelyet azóta lebontottak. A zenekar az ebben az évben berobbanó beat képviselőinek dalait játszotta, a közönség ebben az időszakban rájuk is ragasztotta a Kis Beatles nevet, és a liverpooliak dalai mellett műsorra tűzték a Searchers, a Billy J. Kramer and the Dakotas, a Tremeloes, a Merseybeats, valamint a Gerry and the Pacemakers szerzeményeit. A következő évben a Kinks dalait is felvették a repertoárjukba, majd 1964 őszétől olyan rhythm and blues-zenekarok számai is a műsorba kerültek, mint a Rolling Stones, illetve a Yardbirds. Mindez nem ment zökkenőmentesen, ugyanis Szendrődinek kezdetben nagyon nem tetszett a Stones zenéje. Nem ez volt az egyetlen konfliktushelyzet: 1964-ben Pintér, Varjú György segítségével kifúrta a zenekarból Túry Árpádot és Varga Lászlót is, ugyanis az egyik barátját is be akarta hozni az együttesbe, ezen kívül egy énekesnő is érkezett, aki olyan dalokat énekelt, mint a My Boy Lollipop. Ez a felállás azonban rövid ideig működött, ugyanis a közönség többsége nem volt hajlandó elfogadni. Ehhez hozzájárult Varga és Túry aknamunkája is, amely 1964 szeptemberében, a zenekar egyik szombati koncertjén kulminálódott. Homonnay így emlékszik vissza az ominózus estére:
„Elkezdődött a buli, Árpika és Varga Laci pedig elkezdték lázítani a tömeget, akik ettől totálisan begőzöltek. A második menetnél, én ilyet még nem láttam, azóta sem, Árpit és Lacit a közönség egymásnak átadogatva, hosszában felrakták a színpadra. Ha Dénes és a basszusgitáros azonnal nem húz el innen, akkor szétverjük az egész házat! – skandálta a tömeg. (…) Árpi elénekelt egy lassú Beatles-számot. Azért nem tudom a szám címét, mert akkor még csak munkacímek voltak. A lényeg, hogy zokogott az egész terem, fiúk, lányok egyaránt, ilyen tömegpszichózist én még nem tapasztaltam, vagy háromszáz ember zokogott egyszerre.”
Tar György, a zenekar technikusa szerint a basszusgitáros azonnal távozott, nem vállalta a konfliktust, akárcsak az énekesnő. (Sajnos senki sem emlékszik a nevükre.) Pintér egy rövid ideig tagja maradt a zenekarnak, 1964 októberében azonban távozott a zenekarból, majd az országból is. (Disszidálási szándékáról még zenésztárásai sem tudtak.)
Szerző: Dragojlovics Péter
Nyitókép: Fortepan / Rádió és Televízió Újság
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
