Volt egyszer egy beatkorszak

„Zene és tánc, úgy mint Széken” – Az első budapesti táncházról (1972. május 6.)

2018. május 06. - beatkorSzaki


szekilass.jpg

„Lassú” (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

 
Bár abban, hogy a hetvenes évek eleji – blogunkban korábban bemutatott – népzenei revival elindításában kinek pontosan mekkora szerepe volt, máig akadnak nézetkülönbségek, a táncházmozgalom origója vitán felül áll: a legeslegelső magyarországi (még nem nyilvános) táncházat napra pontosan negyvenhat esztendővel ezelőtt, 1972. május 6-án este hétkor tartották Budapesten, a Liszt Ferenc téri könyvklubban. Az eseményt a Bihari együttes táncosai, Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal „Huba” szervezték, gerincét a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas együttes táncosai adták, a talpalávalót a Halmos-Sebő-Éri trió szolgáltatta. Legfőbb szellemi mentora pedig Martin György volt.

„Zene és tánc, úgy mint Széken” – állt a szépen kinyomtatott meghívón, és az eseményre belépőként „petróleumpénzt” kértek. A bejárattal szemben Korniss Péter felnagyított, azóta híressé vált fotója volt látható, az ajtóban pedig Lelkes Lajos és Stoller Antal „Huba” állt, kezükben felpántlikázott pálinkás üveggel, és ahogy az Széken szokás, köszöntötték a betérőket. Hogy békesség!, azzal ők húzták meg először. Merthogy Széken mindig azé az elsőbbség, aki kínálja.

A kultúrtörténeti esemény kínos közjátékkal indult: a szervezők meglepetésként felküldték a galériára Erdélyi József biharis táncost, hogy adott pillanatban onnan rohanjon le lerántani a leplet Korniss Péter fotójáról. Halmos Béla a megnyitó beszéd közben leült a lépcsőre, és maga mellé fektette a hegedűjét, nem számítva arra, hogy felülről bárki is jöhet. Főleg nem rohanva. Így számára az első budapesti táncház úgy indult, hogy még egy hangot sem játszott a hangszerén, de már Erdélyi József futás közben a lábával beszakította azt. Az első budapesti táncház emiatt gépzenével indult, de szerencsére ismerősi körből hamar került másik hegedű Halmos Béla kezébe.

szeki_csardas.jpg

„Csárdás” (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

Az ajtóban minden együttesből egy-egy táncos állt, és „ismerem/nem ismerem” alapon engedték be a tagságot. Meg az illusztris vendégeket. Köztük Csoóri Sándort, Weöres Sándort, Nagy Lászlót és Szécsi Margitot. De senki mást. Merthogy a szervezők szerették volna megtartani a rendezvény zártkörű jellegét, hisz az engedélyük arra szólt, és azokban az időkben ilyesmivel nem volt ajánlatos viccelődni.

Az első budapesti táncház visszhangja minden várakozást felülmúlt. Az eseményről több újságcikk jelent meg (például a Magyar Nemzetben), a szellemi élet progresszívebb köreiben a kezdeményezés beszédtéma lett, és nem utolsósorban a résztvevők is roppant elégedettek voltak. Zárásként a táncosok táncra hívták a koreográfusokat, a sort Novák Ferenc „Tata” nyitotta, Martin György „Tinka” folytatta, aztán Falvay Károly köre következett, és így tovább. A visszaemlékezések szerint sűrű és ritka tempót táncoltak, jó kedvvel, bőséggel.

A sikeren felbuzdulva Lelkes Lajosék 1972-ben újabb zártkörű táncházakat szerveztek a Liszt Ferenc téri könyvklubba: a másodikat alig egy hónapra rá, június 10-én, a harmadikat – mint később kiderült, utolsót – pedig október 23-án. (Az 1956-os forradalom évfordulója abban az időben politikailag roppant kényes dátumnak számított, de Lelkes szerint puszta véletlen, hogy épp aznapra szervezték. Emlékei szerint a hatóságok gond nélkül megadták hozzá a szükséges engedélyeket.)

A Liszt Ferenc térre nyíló hatalmas, függöny nélküli ablakok előtt mindenesetre egyre többen gyülekeztek. A baráti, ismerősi kör részéről szintén erősödött a nyomás, hogy miként lehetne ebbe bekapcsolódni. Úgyhogy a négy együttesnek döntenie kellett: vagy ragaszkodnak a szűk szakmai körhöz, vagy kinyitják az ajtókat, vállalva ezzel az amatőrök tanításának terhét.

Ez a dilemma eléggé lehűtötte a kedélyeket. És hamar megbontotta az addigi egységet. Egyedül Sebőék és a Bartók együttes táncosai – élükön Timár Sándorral – voksoltak ugyanis a nyilvánosság bevonása mellett. Amikor pedig 1973 februárjában memorandumban fogalmazták meg javaslataikat a táncház továbbfejlesztésére, az addigi legfőbb szervezőerő, a Bihari együttes, valamint a Vasas és a Vadrózsák visszatáncolt. Merthogy számukra nem az volt a cél, hogy a civil tömegeket szórakoztassák. Ők magukat akarták szórakoztatni.

Miként Foltin Jolán nyilatkozta 1976-ban a Táncház Híradó 12. számában: „ami a szétválást illeti, szerintem mindkettőnek igaza volt. Mi a táncosokat akartuk összehozni, barátkozni akartunk. Ők pedig, akik az eredetihez való »egy az egyben«-i hűséget tűzték a lobogójukra, törvényszerű volt, hogy azt az utat választják, amit választottak. Nekünk akkor a három táncház után még mindig többet ért a buli jelleg, minthogy a hangulatot feláldozzuk és elkezdjünk laikusokat tanítani.”

A táncházmozgalom motorja, első számú bázisa ettől kezdve a Bartók táncegyüttes lett, szellemi vezetői pedig Martin György, Timár Sándor, Sebő Ferenc és Halmos Béla.

Fotók: Magyar Néprajzi Lexikon.

Szerző: Jávorszky Béla Szilárd

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr3413894596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása