Apám fél órán belül már legalább a nyolcadik Fecskéjét szívta, de ezt leszámítva nem mutatta jelét, hogy szétvetné az ideg. Délelőtt érkezett haza a Szovjetunióból, nem tudom hány órát vonatozott, de szó sem lehetett a hosszú és fárasztó út kipihenéséről, mert este az Edda Művek lépett fel a falunkban, Görbeházán. Persze, ez a tény még nem sarkallta volna arra, hogy már késő délután ott tüsténkedjen a kultúrházban, az azonban igen, hogy ő volt az igazgató.

Hazajött, kicsomagolta a Moszkvából hozott villanyvasutat, csokoládét, mindenféle ízű cukorkát, valamint a Leningrádban vásárolt Ararat konyakokat, a szomszéd Jóska bácsival koccintottak háromszor-négyszer, bablevest ebédelt, szunyókált egy órácskát, majd indult a kultúrba, hiszen jön a miskolci banda.

Nem volt kérdés, hogy én is elkísérem, mert bár nyolcévesen még inkább a Boney M. képeket ollóztam ki a Pajtás újságból, de a lemezmegjelenés közelében álló Eddát már én is ismertem. A háromezres kis falunkban is voltak természetesen olyan fiatalok, akik a kemény rockért rajongtak, volt egy „bandaféle” is, akik olykor a parkban bömböltették az MK 25-ös magnót, és császárkörtét vagy bikavért ittak közben, egészen addig, amíg a körzeti megbízottunk el nem zavarta őket. Ennek a brigádnak volt az egyik hangadója Mesi, aki mindig rendkívül szűk csőnadrágot hordott, így jól láthatók voltak a bombázó lábai, egyéb testi előnyeit pedig a matrózcsíkos póló hangsúlyozta ki. A szett további elemei, az Alföldi papucs és szimatszatyor viszont semmilyen előnyös külsőt nem kölcsönöztek, az csak kellettek, és kész.

Apámnak azért lett volna oka az idegeskedésre, mert egy megoldásra váró, nagy probléma várta, amikor megérkezett a helyszínre. Aznap hozták meg a röntgenkészüléket, mert másnaptól indult a tüdőszűrés, amelyet mindig a kultúrban tartottak pár napon át, mégpedig a színpadra felállított masinával. Csakhogy nem másnap érkezett meg a gép, hanem a koncert reggelén, és mivel apám nem volt itthon, Magdi néni, a takarítónő engedte be a szállítókat. Valahogy elfelejtett szólni nekik, hogy este itt Edda-koncert lesz, a melósok pedig szépen felpakolták a színpadra a több mázsányi cuccot, úgy, hogy nemhogy egy zenekar, de egy kislány a zongoránál sem fért volna fel a deszkákra.

Apám megivott egy rumot, aztán a Fecske kék füstjébe burkolózva így szólt: – Ha koncertet akarnak a fiatalok, akkor néhány markos legény majd lepakolja a színpadot, mert én nem bírom lecipelni egyedül ezt.

Már csak két óra volt a koncertig, apám átküldött a presszóba, hogy szedjem össze Otit, Sanchót, Mikit meg még pár erősebb valakit, akik már a pultnál alapoztak a bulira.

Röhögve végighallgatták, miért jöttem, majd követtek a művházba. Nem csalódtunk a srácokban, bő félóra alatt lepakoltak a színpadról, így nem volt akadálya, hogy megrendezzék a koncertet, csupán a behemót röntgengép vett el jókora helyet a nézőtérből.

A kezdésre zsúfolásig megtelt a terem, de az Edda Művek csak nem akart megérkezni, késtek. A közönség egyre türelmetlenebb volt, ekkor már apám is, aki akkor borult ki végképp, amikor befutott Soltész Rezső. A táncdalénekestől megtudta, hogy az Edda busza lerobbant valahol, ő most adott koncertet Hajdúnánáson, onnan küldték át, hogy játsszon a miskolciak helyett.

Apám akkora fújolást nemhogy nem kapott, de még nem is hallott életében, mint amikor bejelentette, hogy az Edda Művek helyett Soltész művész úr fogja szórakoztatni a népet.

Felgördült a függöny, az énekes és kísérete nagy harc árán még elő tudta adni az első két számot, de a harmadiknál félbeszakadt a buli, mert a srácok dühükben visszavitték a színpadra a behemót röntgengépet. Sancho ennél is tovább ment, a megrémült Soltészt betuszkolta a masinába, ám mielőtt „megszűrte” volna, megérkezett három rendőr, akik elkezdték gumibottal lehűteni a kedélyeket.

A koncert itt véget ért, apám csak szívta a színfalak mögött a bagót, és biztos voltam benne, hogy nem veszi majd meg az első Edda-lemezt.

Szerző: Tamás Nándor

Nyitókép: stefan2001.blogspot.com

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.