Volt egyszer egy beatkorszak

Kex-morzsák a szélben – A Baksa-Soós jelenség és máig tartó hatása

2020. október 10. - beatkorSzaki

fortepan_6632.jpg

A nyolcvanas évek undergroundjának fontos előképe volt Baksa-Soós János és a Kex zenekar működése a hetvenes évek elején, ami elsősorban a későbbi koncertszínpadok megnyilvánulásainak lett kiindulópontja. A Kexhez kapcsolódó urbánus legendák és anekdoták lényegében dokumentál(hat)atlan jelenségeket próbálnak átörökíteni.

Mindez látensen egy archaikus közösségi modell kifejezésformáira, kultúraközvetítő metódusaira alapult: „a hagyományok tagadására épülő radikális avantgárd újraszületését a lehető legtradicionálisabb hagyományozási forma, az oralitás kultúrája tette lehetővé” – írja György Péter A mongolok titkos története című szövegében. A szájról-szájra terjedő kulturális közvetítés pedig magában hordozza azokat az anekdotikus, majd idővel mitikussá váló elemeket, melyek később egy lehetséges legendárium kialakításának ösztönzői lehetnek, melyben a megélt események szinte kizárólag a visszaemlékezések által idéződhetnek meg autentikusan. (ld. Kisfaludy András Elszállt egy hajó a szélben című dokumentumfilmjét)

 A később kibontakozó underground kultúra és életmód pedig – a Kex-élményekhez hasonlóan – nem csak az alternatív kikapcsolódást szolgálta; sokak számára ez a közeg és művészet a közösségben megélt szabadságérzet, a személyes szellemi megigazulás vagy a hiteles alkotói aktivitás (azaz a „kikapcsolódás” helyetti „bekapcsolódás”) lehetséges színterévé és formájává vált, amely „egyik oldalról a művészetet – vagyis az alkotás folyamatát – akarja életté (megélhetővé) változtatni, másik oldalról viszont az életet akarja művészetté (kollektív tapasztalattá) átformálni.” (Becze Szabolcs: Az underground alkotás elmélete)       

Az 1968-tól 1971-ig működő Kex együttes különleges fellépéseinek kulcsfigurája Baksa-Soós János volt, akinek rögtönzésre épülő előadásai, színpadi mutatványai kerültek a középpontba. A zenei betétek és aláfestések, sőt, maguk a dalok is az ő spontán, happeningszerű magánszámait szolgálták. Pimasz performanszaiba pedig nemcsak a zenekar, hanem a közönség tagjait is bevonta: kabaréba illő tréfáinak áldozatai, tragikomikus történeteinek szereplői legtöbbször a hallgatóság soraiból kerültek ki. Valósággal ontotta magából a groteszk meséket és szürreális látomásokat, a környezetétől kapott impulzusokat pedig rögtön beépítette a műsorba.

„Baksa-Soós jelenség volt. A számokat nem elsősorban énekelte, inkább előadta, eljátszotta, visszafogott, pantomimszerű mozgással kísérte… Inkább színész volt, mint énekes, olyan valaki, aki a rockkoncert közben is készséggel bújt bele a legkülönbözőbb szerepekbe, helyzetekbe és jelmezekbe. Piros nadrágban, fehér trikóban, tornacipőben éppúgy volt ugráló bohóc, mint szalmahajú harlekin, nyegle bajuszú paprikajancsi, belvárosi Don Quijote, aki fityiszt mutatott a hatalmasoknak, dróton rángatta a rajongóit, a kritikusait, poénpetárdákkal riogatta a nyárspolgárokat, fapofával rúgta seggbe a zenésztársait, s aki egyaránt virtuózan játszott az érzelmekkel és az értelemmel” – írja Sebők János a Rock a vasfüggöny mögött című könyvének A Kex és az avantgárd című fejezetében.

A zene, a szöveg, a látvány elegyítésének összművészet jellege, az artisztikus, ugyanakkor lezser előadásmód közönséget is aktivizáló spontaneitása megakasztotta a korabeli könnyűzenei koncertek bevett mechanizmusait. A kiszámíthatatlanság és a megismételhetetlenség pedig csak tovább fokozta az állandóan mozgásban tartott és provokált tömeg már-már extatikus jelenlétét, közösségi élményét.

„És én voltam, aki a zongoránál ült, aki a szaxofont fújta, és én voltam, aki piros nadrágban, fehér trikóban és tornacipőben ugrált a színpadon, aki játszottam magamnak… Ezren voltam.” (Kapuvári Gábor: Rock Évkönyv 1981 / Leírás egy Kex koncertről, ami nincs többé)

Egymásba mosódtak az előadó és a befogadó közötti határok, ahogy a művészi műfajok, zenei formák közti megkülönböztetések is fölöslegessé váltak. A szokatlan hangvételű saját dalok közé negédes, giccses slágerek (Marina, Marina, Reszket a hold a tó vizén), valamint megzenésített József Attila-versek keveredtek (Tiszta szívvel, A hetedik, De szeretnék), de elhangzottak reklámszignálok, halandzsa szövegek, művészetről való értekezések, felolvasott Villon-versek is, vagy ha úgy adódott, a Népszabadság vezércikkéből kerekedett egy sajátos blues-futam. A „kamuangol” rock-imitációk (No more after that) mellett ugyanúgy megfért a népballada- parafrázis (Déva vár), ahogy egy mozgalmi dal közös kántálása (Mint a mókus fenn a fán) is.

A parabolisztikus mesék (Farkaskaland, Az állatok ünnepe) rituáléit táncdalfesztivál-betétek követték, Baksa lepantomimezett április 4-i díszszemléjének mozzanatait vagy az általa megtestesített „hadművész” gyakorlatait egy szétmorzsolt keksz nézőkre szórásának „szakrális aktusa” vagy egy ad hoc összehozott, majd szétoszlatott esküvő ceremóniája tették idézőjelbe.

Ezen felül pedig ott voltak a semmihez sem hasonlítható Kex-nóták, melyek elsősorban Baksa képzeletvilágát tükrözték vissza: a Pirosmadár mesebeli szárnyalása, az Álmodtam, ébredek beboruló, mégis kitisztuló felhőn túli tája, a Vándor úton bandukoló alakja vagy a Zöld-sárga, zöld sárga… kis leánykája mind egy időtlen, ártatlan világ leképeződései, melyet ez utóbbi dal esetében (is) külső, romboló erők kísértenek. Mert a Sárkánygyíkot engesztelő kislány népdalszerű, ősi képzeteiben félelmetes látomás rejtőzik…

„Hej lányka, hej lányka! / Éhes a Sárkányka. / Világnak harmada / Majdnem ő egymaga.”

A mindent felfaló hatalom szimbolikus megidézése, illetve a dalzárlat merészsége („Katonák szájában / Ereim végei. / Úgy szívják véremet. / Csak ebbe ne haljak meg! / Csak ebbe ne haljak meg!”) már közelít egy nyilvánvaló politikai ellenállás kifejezéséhez, a dalszövegek túlnyomó többsége azonban nem egy konkrét elnyomó apparátus, hanem a mindenkori szabadságkorlátozás ellenében értelmezhető.

Baksa sorai függetlenek és szabadok maradtak, akárcsak legendákkal övezett alakjának gúnyos gesztusai, valamint humoros (nem tudatosan eltervezett) provokációi. Hiszen nemcsak a színpadon szerepelt, hanem a mindennapi életben is, ahol ugyanolyan abszurd helyzetekbe keveredett, mint a koncertek közben. Sajátos jelenései pedig összekapcsolódtak a zenekar rockzenével aláfestett művészi kísérleteivel. (Az együttesben kiváló zenészek játszottak. Bianki Ivánon, Doleviczényi Miklóson, Imre Attilán és Kisfaludy Andráson kívül számos vendégmuzsikus fordult meg a Kexben: Babos Gyulától kezdve, Somló Tamáson és Závodi Jánoson át Tóth János Rudolfig.) Így jöhettek létre azok a közösségivé avatott szabadságélmények, amelyek oly sokak emlékezetében mind a mai napig felejthetetlenek maradtak.

„Az ő hitük tette képessé akármire, arra is, hogy röpködjön a teremben a fejük fölött, vagy a falon keresztül elszálljon akárhová, ott, a muzsika életvizéből is erőt merítve mindez semmiségnek tűnt, sőt az egész közönséget magával vitte utazásira: oroszlánra vadásztak, űrhajóba ültek, szerelmeskedtek, mesék ligeteiben sétáltak, ezren egyetlen óriási élőlénnyé váltak, amely – ha úgy tetszik neki – fölszürcsüli a Dunát, vagy odébbteszi a várost, vasbocskort öltöttek, fölmásztak az égig érő fára…” – olvashatjuk Czakó Gábor Megváltó című kisregényének – bevallottan Baksáról mintázott – főszereplőjéről.

A Kex hajója szinte szempillantás alatt szállt el a szélben. Tünékenyen és sokak számára észrevétlenül, hiszen a tűrés/tiltás határán mozgó együttes tevékenységét gyorsan ellehetetlenítette a hatalom, Baksa pedig disszidált. Egy kétszámos kislemez és néhány filmrészlet maradt utánuk. Ezen kívül magnóval rögzített koncertfelvételek őrzik a visszahozhatatlan és újraélhetetlen, mégis elképzelhető hangulatot, illetve irodalmi művek idézik fel a sosemvoltnak tűnő, mégis megélt, közös kalandot: „mondd meg ki vagyok / mondd meg mi vagyok én / énekelte tombolva vajon melyik szerepét nem játszotta még el kérdeztem magamtól bár ez talán nem is szerep volt követelte a választ üvöltve fetrengett a mikrofonzsinór kígyójával küszködve a függöny lezuhanó szárnyai eltakarták haláltusáját csak egyre gyengülő kiáltása hallatszott még percekig.” (Földes László: Hobo sapiens / Csillagok ne ragyogjatok – az írás Szerémi László álnéven jelent meg korábban a Mozgó Világ 1978. áprilisi számában.) 

„…ott volt a nyári Kex-hajó, ami elment a Dunán Budapestről az Északi összekötő vasúti hídig és vissza, két-három alkalommal itt is jelen voltam. Megesett, hogy a hajón Doleviczényi egy skót duda tölcséres sípjával játszott egy dallamot valamelyik jó kis pszichedelikus szám kíséretében, Baksa pedig kamu szöveggel dúdolt hozzá ismeretlen nyelven, aztán egy indián-dal is elhangzott, szintén halandzsa szöveggel. Érdekes, hogy nagyon hasonló dallammeneteket énekelt, mint később az Andokból jött ponchós, pánsípos indiánok az aluljárókban” – meséli Keszthelyi Imre, aki szinte az összes Kex-koncerten részt vett, amelyeknek csodával határos módon – a Bem rakpart, az Ifjúsági Park vagy a Párizsi kert mellett – néha a Citadella nagyterme adott helyet. Az élete „felnőtt szakaszában” pionyír művészként Németországban tevékenykedő kultúrindián Baksa-Soós János, azaz Január herceg ki tudja, milyen univerzális távlatból tekintene le most a Gellért-hegyről a kiürült városra, s hogy mennyi minden futna át a szemei előtt… (mielőtt behunyná őket, s megpillantanánk magunkat, legalábbis képzeletben, itt lent – a szemein át.) Látod-e?

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: Fortepan/Rubninstein Sándor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr4015665218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása