Laci gimis osztálytársam volt. Hosszú hajú, csillogó szemű alak, aki tudta mozgatni a füleit, tizenkét másodperc alatt futotta a százat, harmadikra két Rigó utcai felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezett, és amíg mi magyarórán Shakespeare-rel és az orosz klasszikusokkal szenvedtünk, addig ő szórakozásból Nietzschét és Schopenhauert olvasott a pad alatt. Neki voltak a legmenőbb csajai az iskolában, de hogy hogy szedte össze őket, rejtély.
Férfi szemmel nem volt különösebben sármos. Cigizett és piált, ahogy abban az időben mindenki, azzal a különbséggel, hogy ő mindent beleadott. A Moszkva téri Gombába, vagy a Trombitás kertbe járt, és míg a többiek azon vitatkoztak, hogy az Illés, az Omega, vagy az LGT a jobb, addig ő a Jethro Tullra és a Pink Floydra szavazott. Igazi nonkonformista volt.
Arról szónokolt, hogy érettségi után nem megy egyetemre, nem akar részt venni az álcázott munkanélküliség bővített újratermelésében. Lehetne orvos, ügyvéd, építész, de minek? A társadalomnak többet ér majd, ha újságkihordó vagy földmérő lesz. Akik felületesen ismerték, könnyen rásütötték, hogy éveken belül alkoholista vagy hajléktalan lesz, de én adtam neki egy esélyt, hogy ha az agysejtjeit nem oldja fel az alkohol, politikus, filozófus, sőt egyetemei professzor is válhat belőle.
Kettőnk barátságát a természet és a zene szeretete, és egy kérdés alapozta meg. Hallottam, hogy szeret kirándulni, így az egyik szünetben meghívtam az iskolai túrakörbe. Meghökkenve csak annyit kérdezett, hogy Teenager party vagy Vasárnapi koktél? Mivel otthon titokban mi is Szabad Európa Rádiót hallgattunk a Kossuth helyett, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a Teenager party ‒ mi más. Mielőtt elmosolyodott és meglapogatta a vállam, feltett még egy keresztkérdést, de tősgyökeres hallgatóként könnyű volt a válasz: a „farmotoros giliszta” egy híres jelige, amivel valaki számot kért a kívánságműsorban.
Mindketten mániákusan szerettünk kirándulni. Ha csak egy kicsit is jó idő volt, és kisütött a nap, bakancsot húztunk, és egy-egy hétvégére bevettük magunkat a hegyek közé.
Az egyik májusi hétvégén a Börzsönyben jártunk. Az éjszakát a hegyen töltöttük, vadkempingeztünk, de elkapott minket egy vihar, a sátor átázott, így vizesen, sárosan, átfázva szálltunk fel Szobon a Pest felé tartó vonatra. A hazafelé tartó úton arról mesélt, hogy este koncertre megy, tartsak vele. Szentendrei művészek fognak fellépni az Egyetemei Színpadon, olyan előadás lesz, amitől biztos eldobom az agyam. Előtte azonban még van egy kis dolga a belvárosban ‒ addig menjek haza, öltözzek át, este hétkor találkozunk a Pesti Barnabás utcában.
Otthon volt időm enni és egy forró fürdőt venni. Alföldi cipőt, Trapper farmert és színben hozzá illő kék pulóvert húztam, Laci viszont késve, bakancsban és kitömött hátizsákkal érkezett, nem öltözött át. Furcsa mód a hátizsákot nem a ruhatárba, hanem a büfébe adta le, és amíg intézte, elküldött jegyért.
A terembe lépve az A. E. Bizottság zenekar hangolt a színpadon, egyesek szerint viszont már elkezdődött a koncert.
Az A.E. Bizottság zenekar. Forrás: irodalmiradio.hu
„A Zen Buddhista TV férfibemondó-nője vagyok” ‒ üvöltötte egy másik nonkonformista, bajszos alak a mikrofonba. Putty! Putty!
Elementáris őrület volt. Hobbizenészek és képzőművészek elme- és hanggyakorlata, ami átragadt a bölcsész beállítottságú közönségre. Lacit nem kötötte le a zene, folyamatosan kijárt a büfébe meg cigizni, engem viszont elkápráztatott a voodoo varázslat, amitől az ember agya ledobta az ékszíjat és kiolvasztotta a biztosítékot. Zenébe oltott kakofónia.
Laci sajnálhatja, hogy nem volt a teremben, amikor az orgonista egy bőrönd mélyéről megsárgult koponyát húzott elő, a koponya tetejére celluxszal egy tojást ragasztott, majd dobpergés kíséretében egy légycsapóval rácsapott. Megdöbbentőek voltak Kokó művésznő őrületesen hamis és velőtrázó parasikolyai a Békásmegyer című számban, amit négyszer kezdtek el, de ez láthatóan se a zenészeket, se a közönséget nem zavarta. Sőt!
Laci közben jött és ment, egy-egy szám erejéig maradt, aztán eltűnt.
Nem látta, amikor a Heringesdobozikék kántálása közben az énekes nadrágja egy óvatlan mozdulattól kettéhasadt. FeLugossy az öltözőből egy köpenyt kért, a derekára kötötte, a saját bevallása szerint is úgy nézett ki, mint egy bőgatyás csikós.
A Büdös van és tapsolnak alatt valaki ventilátorral narancsillatú parfümöt fújt a közönség közé, amit a pulóverem pamutszálai magukba szívtak. A narancsillattól és a tömegből áradó izzadságszagtól felfordult a gyomrom.
Laci huncut mosollyal tért vissza. Két sör volt nála, az egyiket felém nyújtotta, de eltoltam az üveget, csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne hányjak az előttem álló nyakába.
‒ Kokó cica dorombol – állapította meg a művésznő sikolyait hallva, azzal vállat vont és egymás után felhajtotta a söröket. Miközben a színpadot figyelte, fél szemmel a tömeget leste, mintha keresne valakit. Még csak elnézést sem kért, amikor újra magamra hagyott.
A zenekar egy tőle szokatlan andalító keringőbe kezdett. A több száz fős közönség teli torokból üvöltötte „Szerelem, szerelem! Izzad a tenyerem. Köpni kell. Hej!”
Úgy éreztem, ennél pontosabban soha, senki nem fogalmazta meg egy szerelmes férfi érzéseit. Ez volt a szerelmi líra csúcsa. Elragadott a hév, üvöltöttem én is.
Valaki megragadta a vállam.
‒ Mennünk kell! Most! – ordította Laci. – Itt vannak a zsaruk.
Csodálkozva néztem a kijárat felé, ahol két rendőr állt és igazoltatott. Nem értettem, mi történt, de Lacit nem érdekelte, maga után rántott a sötétbe. Átfurakodtunk a tömegen a terem másik vége felé. Még hallottam, hogy a közönség ráadást követel, amikor a hátunk mögött hangos csattanással bezárult a vészkijárat vasajtaja, és az utcára léptünk.
‒ Ez az utolsó – mondta, és a hátizsákból egy stencilezett újságot húzott elő. ‒ A tiéd. Tedd a ruhád alá, és ne szólj róla senkinek. Ha lebuksz, mondd, hogy a kukáztad. Na, szia! A suliban találkozunk.
Még soha nem láttam fennálló rendszert kritizáló szamizdatot. Persze hallottam suttogni róla, de nem jutottam hozzá, most pedig egy kincset tartottam a kezemben, amit igyekeztem az utolsó betűig kiolvasni.
Reggel anyám ébresztett, elaludtam. Magamra kaptam a ruhát, a padlón heverő újságot az ágy alatti cipősdobozba hajítottam az Ecseriről beszerzett Playboyok közé, és rohantam a buszhoz. Este hazaérve az első dolgom volt, hogy tovább olvassak, de az újság eltűnt. Anyám rezzenéstelen arccal állította, hogy nem tudja, mit keresek, kérdezzem meg apám. Erre a beszélgetésre azonban soha nem került sor, a szex tabu témának számított köztünk.
Az érettségi hamar elérkezett. Laci hozta a formáját, nem jött el az írásbelire. Azóta senki sem látta.
Egyesek úgy tudják, lemezbolti eladó lett a körúton, de még ha így is volt, azóta több mint negyven év eltelt, és a hanglemezeken kívül mi is kimentünk a divatból.
Talán csak én tudom róla az igazságot, ami évekkel később egy képeslap formájában érkezett a Connecticut állam béli New Haven városából. A fotón a Yale Egyetem központi épülete volt látható, a hátoldalán pedig a szálkás betűkkel írt rövid mondat:
„Kokó cica dorombol! Miau! L.”
Szerző: Tass Bálint
Nyitókép: Az A.E. Bizottság zenekar. Fotó: Szilágyi Lenke / Magyar Nemzeti Galéria
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
