Néhány napja szembejött velem a Facebookon egy videó, amely a Hungaria együttes és a közönsége városligeti találkozóját mutatja be. A kezdő képsorokat látva úgy véltem, hogy ez az április végi esemény valószínűleg a zenekar június 6-án és 7-én az MVM Dome-ban rendezendő két koncertjének a felvezetője lehet.

 Még félálomban voltam, és bambán, hang nélkül néztem a kisfilmet, és a közönséget figyelve nem értettem, hogy a fiatalok között mit keres az a rengeteg idős ember. Arra jutottam, hogy a nyugdíjasok, mivel sok szabadidejük van, elmennek mindenféle nyilvános, ingyenes programra, így a Hungaria összejövetelén is tiszteletüket tették, még ha azt sem tudják, hogy ki az a Marina vagy a Csókkirály, de szép idő van, szól a zene, és kész.

Kicsit tragikomikusnak éreztem a vigyorgó, idétlen napszemüveget viselő néniket és bácsikat, akik táncra is perdültek, na ja, szegények, azt hiszik, hogy újra fiatalok lettek. Úgy fél perce ment a film, amikor nyilatkozatok is elhangzottak. Ekkor ráadtam a hangot, és felébredtem: ezek a mamik és taták voltak bő 40 éve tizen- és huszonéves korukban a Hungaria rajongói.

Valahogy ez nem jutott előbb eszembe. Miután teljesen magamhoz tértem, beugrott, hogy ja, hát én is 65 éves vagyok már. (Nem tudom, hogy a korosztályomban és az idősebbek körében ki, hogy van az idő múlásával, de én gyakran elfeledkezem az életkoromról.) Ó, hát így már nem is olyan tragikomikusak ezek a hatvanas nyugdíjasok ott a Városligetben a vasárnap délutáni napsütésben, állapítottam meg, inkább szimpatikusak, sőt, szeretnivalók. Tök jók azok a napszemüvegek, rockiznak, újraélik a fiatalságukat, buliznak, mint anno, csak visszafogottabban. Kicsit eltelt már azóta az idő.

Annak idején én nem voltam Hungaria-rajongó, ahogy a baráti köröm tagjai sem. Csak úgy simán szerettük a bandát, illetve a produkcióját. Korábbi írásaimban már említettem, hogy alapvetően a keményrockban utaztunk, miközben előfordultak némi elhajlások. Például néhányan kedveltük Szécsi Pált, és többen Komár László korai szólóidőszakát.

A Hungaria 1980-ban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Amikor 1980-ban berobbant a jampi-Hungaria, szinte az egész társaságunk belelkesült. Énekeltük a dalaikat, és mulattunk a zenekar kreálta, Magyarországon sohasem létezett utcabálos, vízparti twistparty-s, Chevro impalás, belőtt sérójú jampecok és szeplős Dollyk által benépesített csillogó-villogó világ megjelenítésén, amelyről tudtuk, hogy valójában az ötvenes évek Amerikájának rockabilly korszakából táplálkozik. Az igazi rock and rollt az ötvenes években Chuck Berry, Bill Haley, Little Richard és a többi elhíresült kollégáik neve fémjelezte, majd később az egész műfajt a rock and roll jelzővel illették. A Hungaria könnyített formában, a táncra, a laza szórakoztatásra és a csili-vili külsőségekre fókuszálva művelte a rock and rollt, és Fenyő Miklósék a legjobbkor, a rockzene elfáradásának idején találták ki a „rockis mulatósukat”, amiből országos őrület lett.

Néztük a Hungariát a tévében, hallgattuk a rádióban, házibuliban szólt a Rock and Roll Party és a Hotel Menthol című nagylemezük, és közben nagyon röhögtünk. Persze nem kiröhögtük őket. A vidámságunkat a száguldó, felszabadító zenéjük, a bravúros, szellemes szövegeik és a meghökkentő jampis öltözködésük váltották ki. Megállapítottuk, hogy ritka az olyan zenei produkció, amelyben, mint a Hungaria esetében, egyszerűen minden klappol. Az ötlet, a kivitelezés, a körítés, tényleg minden. Valamennyi tag kivette a részét a számok írásából, és nagyon bírtuk, hogy a nóták zeneszerzői, Fenyő Miklós, Szikora Róbert, Novai Gábor, Kékes Zoltán és Fekete Gyula a maguk egyedi stílusában énekelték el a saját szerzeményüket, remekül.

Ismétlem, nem voltunk Hungaria-rajongók, de egyszer csak két barátommal színes, csíkos és kockás zakókat vásároltunk a használt holmikat árusító Gólya áruházban, és ezek a zakók egész jól mentek a kopott farmeros, farmeringes, tornacsukás öltözékünkhöz. A lányokkal egyetemben napszemüvegeket vettünk az Ecserin, és nappali programokon, a tabáni koncerteken és kirándulásokon azokban parádéztunk. A zakókon és a napszemüvegeken kívül a Hungaria más „csatornákon” is beköszönt a hétköznapi életünkbe.    

Volt egy pinceborozó a Moszkva tér közelében, ahol a lépcsőn lefelé haladva a kedves vendégnek vigyáznia kellett, hogy a szűk térben be ne verje a fejét. Egy alkalommal, midőn aláereszkedtünk, az egyik barátom felkiáltott: gyerekek, ez egy limbó hely! Aztán Fenyő Miki instrukcióját, „hajolj hátra, amíg földet érsz!”, követve felvette a limbózó versenyző testtartását, mi, a többiek pedig nagy röhögés közepette szintén limbózva nyomultunk utána. Jó, nem voltunk olyan hajlékonyak, hogy hátradőlve a sérónk a földet verte volna, de azért záróra környékén elő-előfordult, hogy teljesen más körülmények között földet értünk. Az első limbós levonulásunkat követően természetesen minden alkalommal limbózva mentünk le a borozóba. (Megjegyezném, hogy az ilyen típusú tivornyákat már régen magunk mögött hagytuk, és manapság már egyikünk sem fog talajt. Kicsit eltelt már az idő.)

A csapatunk egyik tagját, a hosszú hajú bőrdzsekis Jánost hidegen hagyta a Hungaria zenéje. Ő kizárólag a progresszív rockot és a dzsesszt szerette, házibulikon sohasem táncolt, a konyhában üldögélve borozott, mindenesetre a Hungaria után szabadon gonoszul elneveztük Rongyláb Janinak. Részben jogos volt a neve, mert mint a Hungaria Janija, ő is csőnadrágban járt, és időnként meglazította. (Fröccsözés előtt, hogy több férjen bele.)  

A Hungaria még a fennállása idején legendává vált, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a következő eset. A Vízivárosban betévedtünk egy békebeli presszóba, ahol bárzongorista működött. Belépésünkkor nagy meglepetésünkre az ősz hajú zongorista néni éppen a Casino twisttel szórakoztatta a vendégeket. Nem akkora elánnal adta elő, mint Novai Gábor, hanem kicsit bizonytalanul, kabaréba illő vicces hanghordozással énekelte, közben fel-felnevetett, és mi még az ajtóban állva vele nevettünk.

Jáki Attila, az amatőr kertész egy gárdonyi házibuliban. 1981, Fotó: A Szerző archívuma

1981. tavaszán az Ezüstponty vendéglőben megismerkedtünk a szomszédos asztalnál ülő Jáki Attilával, aki a Hungaria rajongója és egyik színpadi táncosa volt. A 17 éves gimnazista sráccal barátok lettünk, és a kalefos társaságunk tagjaként egy darabig velünk mozgott. Olyan jampis cuccokban járt, amilyeneket a színpadon viselt, és a házibulikban megkoreografált akrobatikus táncot járt a Hungaria számaira. Nagyon csíptük. Miután a Hungaria 1983-ban feloszlott, Fenyő egy nem túl szerencsés breakes kitérőt követően újjászervezte az együttest, amelyben Attila lett a szólógitáros. Bokros teendői miatt egyre ritkábban láttuk, majd el is tűnt végleg a körünkből. 40 éve nem láttam, mostanság már elmúlt 60 éves, és lehet, hogy nagypapa. Kicsit eltelt már az idő.

A hetvenes évek vége felé nyilvános fórumokon egyre többet kérdezgették a harmincas éveiket taposó magyar rockzenészeket, hogy meddig lehet ezt a műfajt művelni, színpadra lépni, és egyáltalán, a rockzenével járó életet élni. Emlékeim szerint konkrétumot senki sem mondott, csak olyasmiket válaszoltak, hogy hát előbb-utóbb majd be kell fejezni, hát majd meglátjuk, az élet eldönti, mikor. Mick Jagger már határozottabban nyilatkozott a kérdésről, közölte, hogy 40 éves kora után a Satisfactiont már biztosan nem fogja elénekelni. Mint tudjuk, valamennyien tévedtek. Azt látjuk, hogy aki él és mozog, az kis túlzással az emberi kor legvégső határáig koncertezik, lemezt készít, és alkalomadtán a közönségével találkozik a Városligetben. A rock and roll, vagy ha úgy tetszik, a Rock and Roll Party soha nem ér véget, és Fenyő Miki vissza is igazolja a tétel igazságát:

„ha nem voltál ott, eljöhetsz majd a következőre”.

Néha megnézek pár Beatles-koncertfelvételt a hatvanas évek elejéről, és belepillantok az együttes 1963-ban készült A Hard Day’s Night című filmjébe is. Ma is felderülök a nézőtéren visító, hajukat tépő, elájuló tizen-huszonéves csajok látványán. Vajon ezek a manapság nyolcvanas babák még kimennek a szabadba bulizni, ahogy a szépkorú hungariások is teszik? Persze a hatvanas Hungária-fanok, ha már kimozdulnak a hetvenes éveikben járó kedvenc zenészeikkel találkozni, már óvatos duhajok. A férfiak tánc közben nem dobálják ki a nőket, és a nagy találkozó résztvevői hanyagolják a Limbó-hintó műsorszámot is.

Szívesen megnéznék egy videót, amelyen az egykori visítós-ájulós kishölgyek kiruccanak mondjuk a Hyde Parkba vagy a Central Parkba, és Lennon–McCartney számokra tolják a bulit. Persze ők is nyilván visszafogottabban. Valószínűleg nem tépik a hajukat, mint hajdanán. Kicsit eltelt már ugyanis az idő.

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.