1969-ben történt. 14 éves voltam akkor, még csak nyolcadikos, és nem messze laktunk a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Háztól, Budán. Titokban jegyet vettem egy Illés-koncertre, amit csak aznap este jelentettem be szegény apámnak, amikor már indulni kellett volna a bulira. Arra játszottam, ha kész tények elé állítom, akkor talán elenged.

Persze kategorikus nem volt a válasza: – Szó sem lehet róla kisfiam, hogy egyedül, felügyelet nélkül menj a „vadak” közé.

Drága apám amúgy a klasszikus zene rajongója volt, kicsit tanult is hegedülni, még a Fodor Zeneiskolában, Beethoven-, Mozart- és Mendelssohn-hegedűversenyek szóltak állandóan a brutálisan nagy, de azért szép Orion rádiónkból. Mondanom se kell, ebbe a repertoárba nemigen illettek bele Szörényi Leventéék.

Én viszont már az 1966-os Táncdalfesztivál óta nagyon szerettem az Illést, nálam ők voltak az elsők, és csak utánuk következett az Omega. (Olyan nem létezik, hogy valaki fradista is meg Újpest szurkoló is legyen egyszerre.)

Életemben először szembeszálltam a szülői szigorral, és engedély nélkül „elszöktem”.

Ez volt életem első beatkoncertje, mondanom se kell, hatalmas élmény volt: természetesen a számokat a rádióból (Komjáthy műsoraiból) ismertem, de a hangerő, a frenetikus hangulat, a csápolás és a tomboló siker: fantasztikus élmény volt. Persze akkor az még nem tudatosult bennem, de már érezni lehetett, hogy itt valami nagyon új, átütő dolog születik, ennek az alacsony, szemüveges srácnak a torkában kincs van, és valami őserő dübörög a színpadról. Ez már nem a régi értelemben vett tánczene, ez valami egészen más... Most már tudom rá a megfelelő idegen kifejezést is: ez a zene akkor a reveláció erejével hatott.

Drága anyám évekkel később vallotta be, hogy piszokul féltett, utánam jött, a jegyszedők a koncert végére beengedték, és hátul állva izgulta végig, nem történik-e valami baj az egy szem, kicsi fiával. Utólag azt is beismerte, hogy a Sárika nagyon tetszett neki, pedig akkor Sárdy János volt a kedvence.

Egyszer, később még basszusgitárt akartam csinálni a Fater hegedűjéből, pont olyan formájút, amilyenen Szabolcs játszott (Höfner), pedig se gitározni, se barkácsolni nem tudtam. Ekkor ismét elutasításban volt részem, ebben az esetben viszont már én voltam a hunyó, nettó marhaság lett volna szétnyírni azt a márkás hegedűt.

Természetesen azóta is őrzöm az összes Illés-lemezt, ott voltam Levente Hattyúdal koncertjén, és egyedül az „időjárással” van bajom: Elszállt az idő.

Szerző: Dr. Ábel Kornél

Nyitókép: Fortepan/Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.