1980 őszén az egyik osztálytársammal a debreceni Fazekas gimitől ballagtunk az Unió Áruház felé. Az invitálására bementünk a hanglemez-osztályra, ahol a kor legjobb színvonalú fülesein lehetett belehallgatni a legújabb lemezekbe.
Emlékszem, mindkettőnk sötétkék, ki- és begombolható műszőrmebéléses kabátot viselt. Fémgombjai és kívülre varrt zsebei voltak, az egyik ujján pedig amerikai katonai rangjelzésre emlékeztető piros-sárga fordított V alakú felvarró díszelgett. Nagyon menőnek számított abban az időben.Kamerarendszer még nem volt, hatalmas, a mennyezetre függesztett domború tükrökkel figyelték a vásárlókat.
Az osztálytársam egyszercsak elkezdett irányítgatni, hogy ilyen meg ilyen szögben, ide és ide lépjek. Aztán egy óvatlan pillanatban, amikor eltakartam az eladó rálátását, a zsebébe csúsztatott egy kislemezt. Mintha pont erre tervezték volna a kabátunk külső zsebét. Amikor felfogtam mit tett, ész nélkül rohantam volna kifelé. De ő nyugtatgatott, és pofátlanul belehallgatott még jó néhány lemezbe.
Mikor végre elhagytuk az áruházat, kiabálni kezdtem vele.
‒ Tudod mit csináltál ba… meg? Te loptál!
Az én értékrendemmel összeegyeztethetetlen volt bármilyen apró szabályszegés, nemhogy egy lopás. Erre vigyorogva elmagyarázta, hogy ő bizony szokott apróságokat ‒ cukrot vagy csokit ‒ csenni. Teljesen kiakadtam, hogy belerángatott ilyesmibe. Hogy elterelje a figyelmemet, elkezdett a lemezről beszélni.
‒ Ez egy állati jó banda. Az a nevük, hogy HBB.
‒ Micsoda?
‒ Hát, Hobo Blues Band. Ennek a rövidítése a HBB. Hallottad már?
‒ Még nem.
‒ Amerikai zenét játszanak, bluest. Haver, meg kell hallgatnod! Valami hihetetlen, lüktető, hörgő zene. Úgy dobol, mint a vér a füledben, amikor izgatott vagy.
‒ Akkor el tudom képzelni, mert most majd’ kiszakad a szívem.
‒ Na, szóval ilyen zenét játszanak. Majd kölcsönadom. Egyébként a hobó azt jelenti, hogy csavargó. Olyan, mint nálunk a csöves. Bejárják egész Amerikát. Piálnak, füveznek, csajoznak, szabadok, mint a madár. Meglátod, egyszer majd én is kimegyek. Körbeutazom az USÁ-t, viszkit iszom, és közben szól a blues.
Persze a lopott lemezt sosem adta kölcsön. Nem is erőltettem, mert nekem nem volt lemezjátszóm, csak egy NEC-magnóm, amit a nagybátyám egyik barátja szerzett. Persze ezzel is király voltam az MK-s haverok között. A Hobot azért meghallgattam. Olyannyira, hogy a kedvencem lett. Az összes lemezük megvolt kazira másolva.
A gimiben nem beszéltünk a lemezlopásról. El is felejtődött. Új izgalmak jöttek. Az első kocsmázások, az első barátnők, az első szexuális élmények. Aztán az érettségi, a felvételi, egyetem, főiskola. A gimis osztálytársak úgy szétszóródtak, mint egy marék borsó. Az osztálytalálkozókat mindig megtartottuk, de „tettestársammal” sohasem került szóba az 1980-as „bűntettünk”.
2015-ben aztán egy nagy alakú borítékban levelet kaptam. Ez állt benne:
Haver!
Küldöm a lemezt, amit megígértem. Az ötvenedik születésnapomon, mivel már megtehettem, körbeutaztam az USÁ-t. Szabadon, mint a madár. Viszkit ittam, és közben végig szólt a blues.
Ez az írás harmadik helyezést ért el a 2021 tavaszán kiírt „Filléres emlékeink” című pályázatunkon.
Szerző: Kiss Csaba
Nyitókép: Fortepan / Gábor Viktor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
