Kelet-Magyarország legdurvább trash piái, bohócnadrág a pályaudvaron, megismételt vendégség az őrszobán ‒ így fesztiváloztunk 1983-ban Miskolcon, a tíz évvel korábbi legendás rendezvény árnyékában. Utóbbin, tízévesen értelemszerűen nem lehettem ott, az évtizedes évforduló tiszteletére megrendezett jubileumi rockfesztiválon viszont igen.

Van nekem egy csíkos gatyám…

Amíg az 1973-as rendezvény egyik fő üzenete az volt, hogy immár nemcsak a főváros világát határozza meg ez az ifjúsági szubkultúra, hanem az vidéken is polgárjogot nyert, a tíz évvel későbbi bulit akár temetésként is értelmezheti a mostani ötven-hatvan-hetven pluszos korosztály ‒ hiszen sokan itt vettünk végső búcsút az őszinte, kőkemény rockzenétől, ami 1983-ra meglehetősen megkopott. A fő üzenetei legalábbis már kevésbé voltak érvényesek és főleg hitelesek.

Életkép az 1973-as Diósgyőri Popfesztiválról. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián

Az 1973-as szuperkoncert azért híresült el többek közt, mert Bródy János a színpadon kijelentette, hogy köszönettel tartozik a fesztiválozó közönség, illetve a szervezők mellett a rendőrségnek is, mert előző nap szállást biztosítottak azoknak, akiknek nem volt hol álomra hajtaniuk a fejük. A kiszólásból hatalmas botrány lett, és mindennek esetünkben azért van jelentősége, mert tíz évvel később is akadtak, akik az őrszobán töltötték a napot. Addig tartották benn őket, amíg tartott a fesztivál, az utolsó Budapestre felé induló vonatot már elérték ők is.

Ezen távolmaradók egyike voltam kis híján magam is, de útitársam, kollégám és barátom, János tényleg a fogdán fesztiválozott. Történt ugyanis, hogy az én kun származású, egy Bács-Kiskun megyei kisvárosban felnőtt (ennek később lesz még jelentősége) barátom túl nagy hangsúlyt fektetett a figyelemfelkeltésre, és meglehetősen extrém viseletben szállt vonatra. Azt a nadrágot vette fel, melyre akkoriban különösen büszke volt, hiszen nem sokkal azelőtt kapta Németországból: egy úgynevezett bohócnadrágról van szó, amin különböző színű vastag függőleges csíkok sorakoznak. Takáts Tamás lépett fel ilyenekben a Karthago énekeseként, János pedig azt kérte „disszidens” nővérétől, hogy a következő csomagban mindenképpen legyen egy ehhez hasonló ruhadarab. A lelkiismeretes testvér pedig ki is turizta becsülettel egy berlini second hand bálái közül.

A Karthago zenekar koncertje. Baloldalt Takáts Tamás, csíkos nadrágban énekel. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Gyümölcsmentes pálinkáért szőlőmentes bor

És itt jön a képbe János barátom kun származása. Ugyanis az ő falujában és környékén ‒ a legendás kiskunsági Aranyháromszöghöz közel ‒ állították elő a világ legrosszabb házipálinkáját. A fülöpszállási vegyes nem látott semmiféle gyümölcsöt, ám cukorhoz és az élesztőhöz annál több köze volt, így nem csoda, hogy alulmúlt minden várakozást. Furcsa állapotba kerültünk tőle a több órás vonatút során.

Felmentőseregünk a miskolci pályaudvaron jött szembe velünk ‒ salgótarjáni bányászsrácok voltak a tagjai. Már nem tudni, minek az ürügyén elegyedtünk szóba velük, de az biztos, hogy néhány percen belül mindannyian úgy éreztük, hogy megkötöttük életünk üzletét: borra cseréltük ugyanis a pálinkának nevezett tömény borzalmat. Csakhogy a félig üres ötliteres kanna ugyanolyan csapnivaló italt rejtett, így két tájegység, a dél-alföldi és az észak-magyarországi régiók trash termékei ‒ a gyümölcsmentes pálinka és a szőlőmentes bor ‒ találkoztak és gazdát cseréltek akkor a Tiszai pályaudvaron.

Ám nemcsak ő, hanem mások is, hiszen nem feltétlenül a rendbontók kiemelése volt a rendfenntartás koncepciója, hanem a megelőzés, vagyis a fesztiválozók elrettentése a salakmotorpályán történő fesztiválozástól. Ennek jegyében magukhoz szólítottak néhány srácot, akik vagy külsejükben, vagy viselkedésükben (nem kellett ehhez részegnek vagy rendbontónak lenni, elég volt egy kis vidám túlmozgásosság, ami természetes velejárója egy fesztiválnak manapság is, ahogy az volt a Kádár-korszak zeneelvonásos éveiben is) eltértek az amúgy sem szokványos szombat reggeli tömegtől.

A Jubileumi Rockfesztivál közönsége. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Mintegy kéttucatnyi srácot ültettek fel az első Budapestre induló vonatra. Úgy gondolták, a vezéregyéniségek híján maradt tömeg elbizonytalanodik és könnyebben kezelhetővé válik. Csakhogy János barátom alföldi furfangossággal kiszállt a másik oldalon, hiszen életre szóló kudarcként élte volna meg, hogy szégyenszemre visszakullog a fővárosba, miközben a miskolci fesztiválon olyanok lépnek színpadra, akiket Pesten sem lehet csak úgy elcsípni ‒ főleg nem együtt, egymás után.

Ám ezúttal kedvenc, csíkos nadrágja buktatta le. A szerelvény alatt ugyanis jól látható volt: két szár nadrág arra vár, hogy tovagördüljenek a vagonok, gazdája pedig visszalépjen a peronra diadalittasan. Filmre kívánkozó jelenet volt, amikor kifutott a vonat a Tiszairól és az üldözött fiú farkasszemet nézett üldözőivel. Ezért pontban tíz év után ismét akadt valaki, aki a rendőrség vendégszeretetét élvezi, csak ezúttal nem a fesztivál előtt, hanem a fesztivál helyett. Így János barátom csak az én beszámolóm alapján tudta meg, mi történt a bulin.

Őszinte, kőkemény búcsú

A Radics Béla Emlékzenekar kezdte a programot, nem kisebb személyiségekkel, mint Tátrai Tibor, Döme Dezső, Póka Egon és Deák Bill Gyula. Akik jegyet váltottak az eseményre, lényegében hozzájárultak az egy évvel korábban elhunyt gitárkirály síremlékének költségeihez, ugyanis a Hobo Blues Band-tagokból álló formáció egyik célja ez volt. Őket egy korabeli szupergrupp követte, melyre ma már nemigen emlékszik senki, hiszen meglehetősen későn szálltak fel a rockvonatra. Ez volt a Sirokkó, mely a hard rock ismert figuráiból ‒ Scholler Zsolt (Korál), Lugossy László (Beatrice, Dinamit), Soldos László (Tűzkerék, Fáraó) és Varga Miklós, aki a P. Boxban szerzett országos ismertséget ‒ állt, ám együtt nem sokra mentek.

A Mini együttes a Jubileumi Rockfesztivál színpadán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Volt egy progresszív blokk is, és mi ezt élveztük a legjobban. A Mini mellett a Gépfolklór, illetve az East zenéje töltötte be a miskolci salakmotorpályán összegyűlt közönség szívét. Rocktörténetinek nevezhető még, hogy egyszerre lépett fel a régi és az új Skorpio, Frenreisznek ugyanis volt egy remek zenei kirándulása Tátrai Tiborral és Papp Tamás dobossal, rendkívül feszes és pontos rockzenét nyomtak, néhol new wave-es, Police-t idéző áthallásokkal. A közönség ugyanolyan szeretettel fogadta a Vén koldust az újak közül, mint a legendás Így szólt hozzám a dédapám című klasszikust.

A fesztivál fénypontja a korabeli rock fősodor volt. Ebben a blokkban lépett fel az addigra már a tiltottból a tűrt kategóriába került P. Mobil, akik felléptek a tíz évvel korábbi fesztiválon is. A hetvenháromtól nyolcvanháromig tartó évtized meglehetősen komoly változásokkal járt a banda életében, lényegében a zenekarvezető-showmanen kívül már senki nem volt ott a régi csapatból.

A P. Mobil a Jubileumi Rockfesztivál színpadán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Fellépett aztán a másik nagy fekete bárány-legenda, a Hobo Blues Band is, mely ekkoriban adta ki a Még élünk című albumot, amit nem igazán szerettem, kellett hozzá az egy évvel későbbi Vadászat, hogy újra felfedezzem magamnak a HBB-t. A fő-főzenekar pedig az éppen helyét kereső Omega volt. Túl már a tizedik, Arc című albumon, amely két évvel korábban jelent meg, illetve 1982-ben a XI című lemezen is. Lényegében mindkettő kirándulást kínált a new wave világába, ami a régi rajongók körében nem váltott ki osztatlan sikert, a műfaj kedvelői számára pedig nem volt túl hiteles a space rockból hirtelen új hullámra, illetve elektronikára váltó zenekar.

A hazai pálya előnyeit élvező Edda is ebben a blokkban állt színpadra, bár ekkor már nem volt szüksége Pataky Attiláéknak erre az előnyre, hiszen a színtér igazi sztárjai voltak. Senki nem sejtette még, hogy hamarosan feloszlik a legendás bakancsos formáció. Azt meg különösen nem hitte volna senki, hogy úgy másfél évtized múlva, ugyancsak hazai pályán Pataky Attila egy Zámbó Imre és egy Galambos Lajos nevű énekes társaságában lép színpadra. Mi több, Miskolc híres szülötte elveszíti a fő headlineri pozícióra vonatkozó előjogát.

Az Edda a Jubileumi Rockfesztivál színpadán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Ám 1983-ban nem volt még sem Dáridó, sem Zámbó Jimmy-jelenség, sőt a rendszerváltásnak sem volt még semmi jele. Önfeledten szólt a rockzene, ugyanaz a rock, ami az 1973-as fesztiválon még új színnek számított, a hetvenes évek végén pedig a csúcsra ért. Az 1983-as, jubileumi fesztiválon még egyszer, utoljára megmutatta magát ez az őszinte, kőkemény szcéna, mely időközben annyira felhígult, hogy a közönsége újabb, izgalmasabb zenék után nézett ‒ szerencsére különböző garázsokban, pincékben és próbahelyeken már startra készen állt az új generáció.

A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatára érkezett. 

Szerző: Korbely György

Nyitókép: A P. Mobil együttes a Jubileumi Rockfesztivál színpadán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.