Nemrégiben egy barátommal az évtizedekkel ezelőtti tánczene- és rock-dalszöveg félrehallásokról beszélgettük. Megállapítottuk, hogy a dalszövegek nemcsak új értelmet kaphatnak egy-egy félreértés folytán, de az ember ilyenkor, esetenként a saját lelkivilágát is kivetíti, és eljuthat filozófiai magasságokig is.
A beszélgetésünk utáni napokban az járt a fejemben, hogy az óvodáskorban (amely esetemben az 1960-évek első felére esett) a félrehallások azért is érdekesek, mert a gyerekember új szavakat talál ki. Egy ilyen saját nyelvújítást máig megőriztem az emlékezetemben. Anno, amikor beköszöntött a tavasz, az óvodai zenei repertoárunkból értelemszerűen előkerült a Bújj, bújj zöld ág, és teli torokból énekeltük.
„Bújj, bújj zöld ág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu,
Csak bújjatok rajta.”
A versszak utolsó sorát úgy értettem, hogy „csabúljatok rajta”. Mivel nem ismertem ilyen szót, logikai úton kikövetkeztettem a jelentését. Csabúlni: A gyerekek egymás kezét fogva és dalolva átmasíroznak az aranykapun.
Általános iskolában az énekórákon (és főleg ünnepnapokon) a mozgalmi nóták vitték a prímet, és előkerült a szovjet himnusz is.
Mint a mókus fenn a fán. Ennek egyik sora úgy hangzik, hogy „boldog dallama így önti dalba ma”. Én ezt úgy hallottam, hogy „boldog dallama, időnként lallala”. Végül is stimmelt. Ha valaki nem érti a szöveget, akkor lallalázik. Egy régi lánybarátom a szovjet himnuszt írta át.
„A népek akarták, s alkották meg így…” Ebből azt hozta ki, hogy „A népek akarták, s a kották meg így.” Van itt egy kis szembefordulás a két állítás között, de a kiscsaj bizonyára nem tudta, hogy a szovjet titkosrendőrség ellenőrzése alatt tartotta a kottákat is, és a népek akaratával nem mehettek szembe a hangjegyek.
A magyar slágerszövegek félrehallása a velem egykorú ismerősi körömben az 1960-as évek második felében vette kezdetét. Valaki mesélte, hogy egy haverja kiskrapekként kedvelte Koncz Zsuzsa Rohan az idő című számát (1966), és kicsit átigazította.
„Az élet könyörtelen vonatán fut minden tovább”. Nála ez úgy ment, hogy „az élet könyörtelen jonatán fut minden tovább”. Ha esetleg vesszőt teszünk a „jonatán” után, akkor vehetjük úgy, hogy az élet egy gonosz alma, és kiszállni belőle nem tudunk, bár a félrehalló, ártatlan, gyermeki képzeletében feltehetően egy szép piros gyümölcs képe jelent meg.
Mátrai Zsuzsa 1967-ben énekelte el az Ördögből angyal lehetnél című nótát. Gimnáziumi osztálytársnőm 7 éves korában elég merészet alkotott.
„Nem árulok zsákbamacskát, jólesik, ha megcsókolsz.”
„Nem árulok zsákbamacskát, jólesik, ha megcsonkolsz.”
Meglep, hogy a lány zsenge ifjúságában egyáltalán ismerte a „csonkolás” szót. Honnan? Nem tudom. Egy biztos, az édesapja nem sebészként vagy kriminalisztikai orvosszakértőként dolgozott, hanem elektroműszerész volt.
Gimnáziumi osztálytársnőm morbiditása szerintem ritkaságnak számít, hiszen a félrehallásaik során a kiskölykök jellemzően a gyerekviláguk kellemes élményeiből merítenek, az átköltéseik az egészséges mentalitásukat tükrözik. 1990-es évek: a Csókolom zenekar Mentem a nőhöz című nótájában Ujj Zsuzsi azt énekli, hogy „Mentem a nőhöz, hogy elvágjam a torkát”. Az együttes egy zenészbarátjának dundi és torkos kisfia úgy értette, hogy „Mentem a nőhöz, hogy elvágjam a tortát”.
Nem slágerszöveg, hanem reklámszlogen, de megemlítem, mert a témába vág. Egykori kalefos csajcimbim 4 éves gyermekének találékonysága:
„Pannon GSM az élvonal”… „Panni, édesem az élvonal”.
Sógorom kissrác korában Szécsi Pál A távollét című dalának (1974) első sorát, „Viharként tombol már a messzi távol”, úgy fordította le magának, hogy „Vihar van Dombóváron, messzi távol”. Elképzelhető, hogy a kiscsákó nagyon félős volt, és a tudatalattija a teljes lelki nyugalma érdekében konkretizálta az eseményt: igen, Dombóvár Budapesttől tényleg jó messze, 128 kilométerre van, ott villámlik és mennydörög, tehát nekem idehaza nincs mitől cidriznem.
Az én emlékezetes gyerekkori félrehallásom az Illés Little Richard című számához kapcsolódik. „Fekete kezek, és fekete arc, Richard Wayne Penniman”, énekelte Levente. 1969-ben, 9 éves koromban fogalmam sem volt a rock and roll-király polgári nevéről, és hetekig hegyeztem a fülem a Tánczenei koktélban rendszeresen szereplő nótára. Arra jutottam, hogy „Richard épp enni ment”. Picit furcsálltam, hogy hogy jön ez ide, de hát így volt értelme. Egy barátném úgy vélelmezte, hogy „Richard gépelni ment”. Ez is rendben, hiszen így is volt értelme. A mai fiatalok valószínűleg már nem értik, hogy mit takar a „gépelni” szó. Nekik mondom, hogy Richard valamit le akart írni az írógépén.
A hetvenes években, tinédzser-, majd fiatal felnőtt korunkban már elsősorban a rendes rockzenére koncentráltunk, így a félrehallásaink is ebből a műfajból jöttek.
Sokat jártam Tűzkerék koncertekre, ahol a sokszor illumináltan éneklő Radics Béla szavai azért elég jól kivehetők voltak, egyedül a Lazítás befejező részével akadt problémám.
„Bírd ki pár napig nélkülem,
Annyi srác van, ha vigasz kell.”
Az jött le, hogy „annyi srác van, ha bika kell”. Meghökkentem a „férfi” szót helyettesítő közönséges „bika” kifejezésen. Cseppet sem illett bele a dalba, arról nem beszélve, hogy Béla a dalszövegeiben sohasem használt a kelleténél erősebb szavakat, aztán évekkel később hallottam egy valamelyest megtisztított Tűzkerék-koncertfelvételt, és akkor sikeresen „dekódoltam” az inkriminált részt.
Locomotiv GT, Álomarcú lány, 1974. „Szép, mint egy színes álom, kár, hogy csak néha lát…” Két ismerősöm, egymástól függetlenül azzal állt elő, hogy meggyőződésük szerint Somló azt énekli, hogy „kár, hogy csak néha áll”. Mindkét ismerősöm lány volt.
Tapasztalatom szerint a legtöbb félrehallás LGT-számokhoz fűződik, sajna akárhogy töröm a fejem, csak két sajátra emlékszem.
Senki gyermekei, 1976. Úgy kezdődik, hogy „Nézlek téged egy idő óta, valahol a semmi partján állsz”. Első hallásra azt vágtam le, hogy „nézlek téged, te idióta”. Persze egyből tudtam, hogy ez nem lehetséges, valakit minden előzmény nélkül ilyen barátságtalanul megszólítani, ez nem a Loksira vall. Hamar megfejtettem, hogy mi is a valódi szófordulat, de az „idióta” annyira tetszett, hogy azóta is így dúdolgatom.
Hasonlóképpen járt egy régi barátom a United együttes Hófehér Jaguar című nótájával (1999). Elsőre hófehér januárt hallott ki a refrén szövegéből, és a saját verzióját sokáig hangosan énekelte társaságban is. Jaguár az, te, javították ki a többiek nevetve. Tudom, csak én így szeretem… Mert engem ennyire érdekelnek az autók, mondta vigyorogva. Én azt hiszem, hogy nosztalgikus érzések törhettek fel benne a régi, gyermekkori havas telek iránt, amikor szánkóval száguldottunk a domboldalon lefelé, Jaguart pedig csak angol krimikben láttunk.
Na, de vissza az LGT-re. A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián című slágerükben (1976) felvillantják a banda tagjainak gyerekkorát, számba vesznek néhány izgalmas történést, amelyek külföldi helyszíneken velük estek meg, és itt-ott régebbi nagy számaik címét is beleépítik a szövegbe.
„Ültünk a járdán, benzingőzben,
Friscóról meg született egy dal”.
„Diszkóról meg született egy dal”, nálam ez így hangzott. De hát a Locomotiv soha nem énekelt diszkóról, állapítottam meg, aztán valaki felvilágosított, hogy San Franciscót emlegetik a becenevén. Egy barátnőmnek szintén nem jött át Frisco, nála az „itthonról meg született egy dal” változat játszott. Általános iskolai osztálytársnőm nem cicózott… „Ültünk a járdán, Helsingørben…” Na, ja, az LGT Dániában is turnézhatott, amúgy meg a benzingőz ott is ugyanúgy bűzlik, mint mindenhol a világon.
Nem Loksi, csak Presser. Az 1990-es évek elején nagy sláger lett a Sose halunk meg című film betétdala, a Nagy utazás. Egyik törzshelyemen, a Rigoletto mulatóban egy-egy este többször is betették a számot, és a pultnál ülők, köztük én is, a pultoslányokkal egyetemben az egyik dalszövegsoron vitatkoztunk. Mi lehet ez?
„Az éjszaka, a puhatestű éjszaka…”
Szinte mindenki „puhatestűt” értett, csak nem akartuk elfogadni. Hát ezt meg hogy? Végül megállapodtunk, hogy „budapesti éjszaka” lesz az. Idősebb fejjel már megértettem Bereményi Géza jelzős szókapcsolat találmányát, sőt, nagyra értékeltem, hogy milyen pompásan kifejező.
Egy ádáz rockrajongó barátom rendszeresen félrehallotta legkedvesebb nótáit, és az átírásairól mindig beszámolt a társaságunkban. Három ilyet őrzött meg a memóriám. Hobo Blues Band, Tisztelet Muddy Watersnek, 1982… „Mikor a hobók útjára léptem, ti még kis srácok voltatok”. Az ő verziójában: „Mikor a Hobo kutyára lépett, ti még kis rácok voltatok”. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak a mondat első fele volt félrehallás, a „kis rácok” már az ő tudatos átalakításának az eredménye. Úgy gondolhatta: Hobo és a megtiport kutya? Akkor fokozzuk még tovább az őrületet!
A srác legjobban az LGT első, 1971-es nagylemezét szerette, rongyosra hallgatta, imádta az Ordító arcok refrénjét „Tőlük félek én”, és boldogan üvöltötte túl a kórust: „őrült, vén egér!”
Piramis, Kóbor angyal, 1979. „Fáradt vagy és úgy érzed, hogy széjjeltép a szél”. Az ádáz rockrajongó fejében néhány betű helycseréjével az állt össze, hogy „éjjel szép a tél”.
Cseh Tamás és Bereményi Géza híres 1979-es dalában Lee Van Cleef kemény megpróbáltatásokon megy keresztül, majd eltűnik a társai szemei elől. „Fényképész lett, ez járta róla”, énekelte Tamás, amiből egy rajongója azt hámozta ki, hogy „végképp kész lett, ez járta róla”. Teljesen logikus. Hogy lett volna a rettenhetetlen pisztolyhősből a fotómasinát kattintgató kispolgár? Egy életre megborult… Na, ez sokkal valószínűbb!
1980-ban robbantott a jampi-Hungaria, éjjel-nappal szóltak a rádióban a slágereik, köztük a Meghalok, hogyha rám nézel. Akkoriban többen is szóvá tették a számukra megdöbbentő szófordulatot. „Beszarok, hogy ha rám nézel”. Nos, véleményem szerint mindkét változat egyenértékűen jó, hiszen a lényeg nem változik, jelesül, hogy a pillantásod rendkívül nagy hatással van rám.
Az 1980-as évek elején indultak el Magyarországon az alternatív rockegyüttesek, a társaságom és a magam kedvence a Trabant zenekar volt. Egyik legismertebb számuk Az első négy, amelyben Méhes Marietta tolmácsolásában mindössze három dalszövegsor hangzik el, sokszor ismételve.
„Az első négy,
A második hat,
A harmadik egy pillanat csak.”
Ebben nem hallottunk félre semmit, csak egyszerűen fogalmunk sem volt arról, hogy miről is van szó. Találgattunk, de semmi értelmeset nem tudtuk kihozni belőle. Egyszer aztán egyik barátunk fülig érő szájjal elénk állt: gyerekek, az első, a második, és az eljövendő harmadik világháború időtartamáról van szó. Jé, tényleg, hogy ez milyen egyszerű, mondtuk, és nagyon röhögtünk.
Balaton zenekar, A Nap az apa. Egy lányismerősöm a meditatív, filozofálgató, nem könnyű szöveg egyik részéből, „Tér és idő találkozása, szellem és anyag elegye, ez vagyok”, azt bogozta ki, hogy „tér és idő találkozása, kellemes elegye, ez vagyok”. Nem kizárt, hogy lányismerősöm megfogalmazása, tér és idő találkozásának vonatkozásában a „kellemes elegy” új távlatokat nyithat az asztrofizikában. Persze lehet, hogy tévedek, mindenesetre tetszik.
Egy csaj az 1980-as évekbeli társaságomból a KFT Afrika című nótájának (1984) refrénjében végzett egy kis módosítást.
„szavannák, fekete nők,
ó-ó-ó Afrika!”
És a lány mit sütött ki?
„szabadlábú fekete nők,
ó-ó-ó Afrika!”
Meg is magyarázta: arrafelé rövid fűszoknyát viselnek a lányok, mezítláb járnak, vagyis szabadon van a lábuk.
Bár értekezésem tárgya a magyar dalszövegek félrehallása, azért egy angol nyelvű esetet is elővezetnék, mert nagyot ment, és elhíresült. Police, Message in the Bottle, 1979.
„Sending out an S.O.S.”
Három félrehallós változat is napvilágot látott:
„Szentmihályon presszó lesz”.
„Szentmihályon diszkó lesz”.
„Szentmihályon Tesco lesz”.
Milyen leleményes a mi népünk, mondotta volt Virág elvtárs A tanú című filmben, és a mondás igazsága évtizedek múltán is érvényesnek bizonyult, nem mellékesen az emberek a Police-t „lefordítva” summázták a környezetükkel való elégedettségüket is: presszó lesz, diszkó lesz, Tesco lesz… Vagyis az ország, illetve azon belül Szentmihály fejlődik, épül és szépül.
Erről eszembe jutott egy régi sztori. A Rolling Stones valamelyik turnéján az egyik sameszük izgatottan rontott be a zenekar öltözőjébe, és azt kiabálta, uraim, itt van a rendőrség! Mick Jagger és Keith Richards azonnal berohant a vécébe, az összes drogot a csészébe öntötte, és lehúzta. Kijöttek, ekkor kinyílt az öltöző ajtaja, és ott állt mosolyogva Sting és a Police másik két tagja.
Amikor én még kissrác voltam, nem ismertem idegen nyelveket, angolul összvissz három szót – Police, Yes, Striptease – tudtam. Elég nagy gondban voltam az Illés 1972-es keltezésű Good-bye London című dalának értelmezésével… „Az Undergroundon nem megyünk a Westminster felé”, „Oxford street-i délelőtt”, „Regent street-i üzletek”. Mi van? Csak néztem ki a fejemből. „Sztriptízbár a Sohóban”. Ebből azért átjött valami (nevezetesen a sztriptíz), és a duma ismerősen csengett. Akkoriban ment a mozikban a Sztriptízbár a Sohóban című korhatáros angol film, amit én persze nem nézhettem meg. Hogy mi az a Soho? Nem nagyon érdekelt. Sztriptíz van, és kész.
„Hyde Park Corner ezentúl is türelmes legyél”. Erre volt egy tippem. A Corner nevű ember bizonyára hadvezér volt, és az ő szobrát inti viccesen türelemre Szörényi Levente.
Aztán felcseperedtem, angolul is tanultam, kinyílt a világ, és a helyükre kerültek a dolgok. Csak a Sztriptízbár a Sohóban című korhatáros filmet nem láttam azóta sem.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: A Hobo Blues Band a Fekete bárányok-fesztiválon. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
