A Locomotiv GT hivatalosan 1971 áprilisában alakult és már a nyár elején a Rottenbiller utcai MHV-stúdió falai között találta magát, megközelítőleg két hónappal azután, hogy megkezdték a munkát az új, immár közös dalokon.
Jól ismert legenda, hogy az MHV emberei próbatermükben meglátogatták a Locomotiv GT tagságát és hevesen érdeklődtek, van-e a műsorukban olyan dal, mint a Trombitás Frédi vagy mint a Citromízű banán. Annak ellenére, hogy ilyen slágerszámok nem voltak a banda repertoárjában, a Lemezgyár hamar teljes támogatásáról biztosította az együttest. 1971 augusztusában a boltokba került az LGT első kislemeze, rajta a Boldog vagyok és Ha volna szíved című dalokkal, az őszi-karácsonyi piacra pedig napvilágot láthatott első nagylemezük, amely cím gyanánt mindössze az együttes nevét viselte.
Az LGT a Magyar Rádió 8-as Stúdiójában. Foró: Fortepan / Szalay Zoltán.
A lemezt az Egy dal azokért, akik nincsenek itt című, vontatott tempójú szám nyitja. (A „vontatott” ezúttal nem pejoratív értelemben értendő.) A dal középpontjában Barta Tamás enyhe Leslie-vel effektezett gitárja áll. Maga a gitártéma Jimi Hendrixet idézi, amelyre Presser Gábor parlando mondja el a verzék szövegét. Ez kétségtelenül hatásos, ám a refrén kibomlik, Presser immár teli torokból énekel Frenreisz Károllyal egyetemben. Különleges a refrén sorai közé be-beszúrt Barta betét: az elektromos gitár hangja meglehetősen „szőrös”, amire még Barta (vagy esetleg valaki más) akusztikus gitárral is rájátszotta a dallamot oktávban.
A szólórész Frenreisz Károly fuvolájáé, ami remekül hangzik. A szóló alatt balról Barta gitárja szól, játéka úgy hangzik, mintha a húrok nyakon túlnyúló végeit pengetné. Laux József kimért dobolása és Frenreisz rendkívül invenciózus basszusjátéka együtt ring, ők viszik előre a számot a minduntalan ismétlődő, súlyos refrének hátán.
Frenreisz Károly és Adamis Anna közös szerzeménye A napba öltözött lány című heavy-rock. A dal Presser alig hallható Hammond bevezetőjével kezdődik, majd érkezik a töredezett ritmusképlet, amire a verzék éneklődnek. Barta gitárja egész végig piszkálódik; a verzék sorai között és a refrénben is, ahol a dal húzását ízes betétekkel egészíti ki. Meghökkentően felszabadultan játszik, még az orgona-betétek alatt is sikál, egy pillanatra sem nyugszik meg. Itt is feltűnik egy új pengetőkezelési technika: a „nézd, hogy száll fenn a nap” szakasz alatt a húrokat a pengetővel nem pengeti, hanem ütögeti. Már – meglehetősen progresszív megoldásként – ebben a részben belép a vibrafon, amin a borító tanúsága szerint Presser Gábor játszik.
A szóló ezúttal Presser Gáboré és az ő Hammondjáé. Kiváló munkát végez, csakúgy, mint az alatta játszó ritmusszekció: minden masszív és pregnáns. Barta Tamás nem tud sokáig várni, hamar átveszi a szólószerepet Pressertől. Hallunk egy remekbe szabott Laux-Frenreisz együttjátékot, ami pazarul szól, bár jól hallható, hogy a Frenreisz basszusládája előtti mikrofont túlvezérelték. (Nem az erősítő torzított, hanem a magnószalag.) Laux két nagydobot használ, de ezt nem élvezhetjük sokáig, mert a pergődobon felfokozza a tempót, ami átvezet egy ragyogó gitár-orgona-basszusgitár unisonoba, amivel egy verze és egy refrén megismétlése után a dal véget ér. (Pontosabban Frenreisz lezáró futama már a melódia terce…)
A Kötéltáncos álma egy csodálatos ballada Frenreisz Károly énekével, Presser jellegzetes falzettbe-hajló szólama csak a verzerefrének végén lép be. Az alapkíséretet egy akusztikus gitár adja, amelyre Barta játszott rá még egy sávot egy Leslie-szekrényen átengedett elektromos gitárral. Szokatlan Frenreisz finom hangja, ám két sor után, amikor F-re lépnek, már jól felismerhető, hogy ő áll a mikrofon mögött.
Presser elszórt zongorahangjai finom pszichedéliát kölcsönöznek, de leginkább csak a dal végén, az elnyújtott elúszásban érvényesülnek.
A Tengelykezű félember érdes blues. Leginkább azt a célt szolgálja, hogy Barta Tamás jót slide-ozhasson benne, ám ettől eltekintve érdekes a hangszerelés többi eleme is. Barta riffjét Frenreisz egészíti ki egy ötletes basszus szólammal, az alaptémát egy ügyes gitár-orgona unisono köti össze a negyedelős verzékkel.
A szólórész először Bartáé, majd szóhoz jut Presser is a Hammonddal. A kíséret súlyos, mégis levegős. Frenreisz a basszusgitáron kvintekkel (is) kísér, ami kicsit Jack Bruce modorát idézi. A szöveg szellemes, ám mégis kicsit tölteléknek hat, de ez nem is olyan lényeges. Frenreisz és Presser falkában énekelnek, de a dal létrejöttének középpontjában a szabad zenélés élménye és igénye áll.
A Hej, én szólok hozzád az LGT teljes karrierjét tekintve az egyik legjobb dal, amit a zenekar valaha felvett. Izgalmas heavy rock, melynek középpontjában ismét Barta és Frenreisz állnak. Barta húzós riffjére játszik pontosan és feszesen Laux, akiket masszívan támogat Frenreisz a basszussal. Frenreisz szaxofonon is közreműködik, unisonóban fújja az énekdallamot és a sorok között minduntalan csipkelődik. Ezek a betétek helyenként disszonánsak és furcsák, de mégis a dal savát-borsát jelentik. Barta nagy formában szólózik, hallani, hogy elképesztő természetességgel ömlenek belőle a hangok, mindaz, amit ebben a dalban gitáron hallunk tökéletesen egyenlő azzal a névvel, hogy Barta Tamás. Itt hallható a legjobban, hogy mindazt, amivel a Hungariában már kísérletezett, ekkorra tökélyre fejlesztette. Presser Hammondja csak kísérőszerepet kap, leginkább szenvedélyes éneklésével hívja fel magára a figyelmet. Előadása kiváló és kifejező, karrierjének talán legkorábbi csúcspontja.
A B-oldalt nyitó Ezüst nyár Barta Tamás gitárriffjére épül, amit egy wah-pedál segítségével játszik el. Őt követi unisonóban Frenreisz Károly a basszusgitárral, aki a refrénekben kvint hangzatokkal kísér. Kár, hogy a basszusgitár nagyon hátra szorult a hangképben, pedig hatásosan szólna együtt (kicsit hangosabbra keverve) Laux egyszerű ritmusképletével. A ritmusalapot a kongák és a Hammond teremtik meg, amit helyenként Barta üres sikái is támogatnak.
Zseniálisak a refrének után beiktatott swinges átvezetések, melyekben Presser kap lehetőséget rövidke sziporkázásra. Presser éneke is szenvedélyes, kiváló. Jól hallható a dalon a hanyag utómunka, mivel az ének természetellenesen kidomborodik a kíséretből. Úgy hat, mintha csak megközelítőleg összehúzták volna a négy sávot a keverőn, amivel letudták a dal végleges keverését.
Az Ordító arcok Barta kétszólamú, kicsit disszonáns alapriffjére épül, melyre Frenreisz válaszol a basszusgitárral. A számot Frenreisz énekli Presserrel kiegészülve. Az első verzékben hatásos a majdnem trió üzemmód, Presser Hammondja csak röviden, ám izgatottan csipkelődik és tulajdonképpen a refrénben is csak „szőnyeg” szerepet kap. A refrénben Barta egy Leslie-s gitársávval is dúsítja a textúrát.
Izgalmas a kicsit hosszúra nyújtott, ám végig érdekes szólórész, ami teljes egészében a szaxofoné. Meglepő, hogy a hangszerre wah pedált tettek, a hangzás csak akkor tisztul ki, amikor ellépnek F-re és Frenreisz dallamosan befejezi a szólót. A szóló alatt remek a konga és a kolomp, a dal a legnemesebb progresszív hagyományokat folytatja.
A Sose mondd a mamának laza swing, ami Barta dzsesszes (10b, szeptim és „hétkilences”) akkordjaira és Frenreisz basszusriffjére épül. A dalt Frenreisz énekli, a kiállásos középrészben még tercet is énekel saját szólama fölé. Laux seprűzése nagyon stílushű és ízléses, kiváltképp az rejt borzongató izgalmakat, amikor és ahová a lábdob ütéseit elhelyezi. Presser bugyborékoló Hammondja kicsit Jimmy Smith világát is felidézi, főként a remekbe szabott, kiállásokkal tűzdelt szólóban.
Barta kiemelt szerepet csak a direkt széteső, laza befejezésben kap, ahol elszór néhány dzsesszes futamot. A szám címe Jack Bruce ihletés. Első, 1969-es Songs For a Tailor című szólólemeze a Never Tell Your Mother She’s Out of Tune című számmal kezdődik.
A Nem nekem való kevésbé súlyos formában elfért volna akár az Egy este a Metro Klubban című nagylemezen is. A szövegsorok között állandóan vissza-visszatérő alapriff jól kitalált, ám a dal egésze túl nehézkes. A levegős hangzást az is erősíti, hogy Laux József dobolása minimalista, az ének alatt játéka csak a cintányérokra szorítkozik. A húzósabb részekben azonban elég morózusan szólnak a dobok, ami annak is köszönhető, hogy a mikrofonokat egyszerűen túlvezérelték, a tamok meglehetősen torzítanak. Hogy ez tudatos eljárás volt, avagy sem, nem tudhatjuk, de a jelenség valószínűleg nemtörődömségből ered, ettől függetlenül a mai fülnek nagyon érdekesen hat es akár progresszív felvételi kísérletezésnek is tekinthetnénk.
A gitárszóló pazar, Barta wah pedált es Leslie-effektet kever. Jól variál a sima dúr és a pentaton skálák használata között, játékában sok a countrys elem, hajlításai helyenként a steel gitárosokat idézik. Frenreisz remekül, ám flegmán énekel, hanyagul veti oda a sorokat, ami mindenképp jót tesz ennek a korai, kísérletező darabnak, ami kicsit megidézi a Free hangzását is.
A lemezt egy slide-gitáros dal, a Royal blues (Gipszeld be a kezed) zárja. A legendárium szerint a dal címzettje Radics Béla volt, de az is elképzelhető, hogy ez csak afféle szóbeszédnek számított zenész körökben. A hangsúly Barta nyílt C-ben szóló gitárján van, slide-technikája 1971 Magyarországán egyedülálló volt, senki más nem kísérletezett ilyen hangzással akkoriban. Presser éneke jól egészíti ki a gitár érdes hangját. Valószínűleg Laux rázza a csörgődobot és valaki tapsol is a mikrofon mögött. A szaxofonszóló természetesen Frenreisz Károly műve, a produkció laza és jól belesimul a szellős blues-tónusba. Ám Barta gitárja egyszer csak felmordul és némi gitárhúr-ütögetés után beszáll az egész zenekar, hogy eljátsszák magát a Gipszeld be a kezed című számot, ami nem más, mint egy teli torokból harsogott nagy refrén. Presser mellett Frenreisz is énekel, kicsit elengedik magukat a végére, hogy azt gondolhassuk „ez jól kiszaladt”, és ha ezt gondoljuk, egyáltalán nem tévedünk…
Az LGT első albuma ötven év távlatából is felemelő hallgatnivaló és – véleményem szerint – az együttes későbbi története fel is értékelte ezt a nyers és élettel teli nagylemezt. A gyenge hangmérnöki munkának „köszönhetően” talán a lehető legtermészetesebben hallhatjuk vissza a zenekar élő megszólalását. A dobok kopogósak, akár egy próbateremben, viszont a mély tartományokat alaposan ki kell emelni az erősítőnkön, ha valamit hallani akarunk Frenreisz Károly basszusjátékából. Barta gitárja meghökkentően eredeti módon szól, gitárjának hangszíne, tónusa nem téveszthető össze senki máséval.
Az első LGT-album az egyik legrosszabbul felvett nagylemez az MHV történetében, ám ez semmit sem von le a muzsika és a muzsikusok értékéből. A ma már végletesen porosnak tűnő dobhangzás és a hozzávetőleges arányérzék a keverésben mind-mind hitelesebbé teszik ezt a lemezt, amin a négy zenész csodálatra méltó invencióval és lendülettel játszik…
…ám a lemez borítóján látható fénykép jól megjeleníti az együttesen belüli erőviszonyokat. A fotó előterében Barta Tamás ül és kétségtelen, hogy ez az LGT még az ő gitározásáról szól leginkább. Barta Tamásnak egyszerűen nem volt vetélytársa 1971-ben Magyarországon, zenéről alkotott elképzelései, a hangszerhez való hozzáállása messze meghaladta kortársai igényeit, képességeit.
Barta után Frenreisz alakja a „legnagyobb”, aki basszusgitárosként valóban kiemelkedő ezen a nagylemezen, kár, hogy ilyen hanyag módon keverték és rögzítették szalagra szenzációs játékát. Frenreisz és Laux József kiválóan dolgoznak együtt, bár – talán a kevés próba miatt – Laux dobolása kicsit kimértebb, mint kellene. Presser Gábor és Laux József a kép hátsóbbik részén, egyvonalban helyezkedik el, ami – amennyiben tényleg jelentőséget tulajdonítunk a muzsikusok „ülés-, illetve állásrendjének” azért meglehetősen igazságtalan. A Hammond kevés szerephez jut, ám amikor Presser elengedi az ujjait, briliáns dolgokat játszik. Presser kevésbé érvényesülhetett egy olyan hatalmas gitáros mellett, mint Barta Tamás – talán ezért (is) szereti kevésbé ezt az albumot, mint a többit…
Pedig, a Locomotiv GT első nagylemeze igazi drágakő. Negyvenöt percig boldogabb lehet az élet és mindenképpen megéri, hogy ennyi időre megálljunk miatta – mint ahogyan az az Ezüst nyár című dalban elhangzik.
Lehet, hogy később készített az LGT „jobb” lemezt, lehet, hogy írtak szebb, tartalmasabb dalokat, de ez a zenekar soha többé nem tudott ennyire természetes és „föld- és emberközeli” lenni, mint amilyen ötven esztendeje ezen a nagylemezen volt.
Szerző: Majnik László
Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.