Vasárnaponként a Moszkva téren találkoztunk mindig. Ez volt a hét csúcspontja. 1975-ben a Moszkva téren – ma már kissé nevetségesnek tűnhet, de ez volt a mi demonstrációnk.

Egy csendes egybegyűlés a téren, a sok hosszú hajú, szakállas fiú farmerben, kitűrt, kockás flanel ingben, ami a térdünkig ért, s a lányok ugyanabban a szerelésben. Tornacipő vagy surranó, szimatszatyor, tarisznya, sodrós cigi, személyi igazolvány és bérlet. Szövődtek a barátságok és a szerelmek – fenntartások, társadalmi, vallási és származási szempontok figyelmen kívül hagyásával, sőt egyértelmű megtagadása mellett. A társadalom egy keskeny, ellenálló rétege képviseltette itt magát, tüntetően néztünk a rendőrök szemébe, akik időnként egyikünket másikunkat igazoltatták.

A mi társaságunk társadalomra való fenyegetettségének mértékét tekintve alacsony besorolású lehetett, mert mindegyikünk rendelkezett a szükséges iratokkal. A csapatok szórványosan gyülekeztek, a Metró kijáratán keresztül kijőve ki-ki odaverődött a saját társaságához. A teret egyre sűrűbben foglalták el a kis kupacok, amelyek tagjai között voltak kisebb átfedések, gyakorlatilag mindenki ismerte a többi csapat tagjait is, ha másképp nem, legalább látásból.

Ezek a srácok próbáltak úgy élni, ahogy olyan filmekben látták, mint a Szelíd motorosok vagy az Eper és vér. A beatköltők műveit olvasták: Ginsberg, Ferlinghetti és Gregory Corso. Zenében pedig Steppenwolf, Hendrix, Free és Zappa volt a példaképük – nemcsak a zenéjük, hanem az életmódjuk, a megjelenésük is inspirálta őket.

Ezért kezdett mindenki csöves farmerban járni: egy piros címkés 501-es Levi’s volt mindenki álma, amit persze nagy nehézségek árán dollárért, vagy az Ecseri piacon drága pénzért lehetett beszerezni. Hogy, hogy nem, mégis jutott mindenkinek. Az iskolákban nem szerették ezt a hosszú hajjal és szakállal társult hanyag öltözetet, mégis kialakult ez az öntudatos korosztály, amelyik a személyiségi jogainak legalább ezen részéből nem engedett egy jottányit sem.

Azt hittük ez hozza majd el a szabadságot, miközben a világ nyugati fele le sem szart minket.

Tehát a Moszkva téren ott álldogáltunk vasárnaponként egymásra várva, míg összeállt a tizenöt-húsz rockrajongót számláló kis csapat – lányok-fiúk vegyesen. Jó kis stabil társaság alakult ki, törekvő, világmegváltó álmokkal, kevés pénzzel, sok vággyal.

1975. július 13-án innen indultunk gyalogosan az Ifjúsági Park felé, ahol a Locomotiv GT, és az akkor számunkra még ismeretlen lengyel SBB nevű zenekar koncertje volt meghirdetve. A főbejárathoz már nem lehetett odaférni, kétsoros tömött oszlopban százak várakoztak a lépcsőkön és az utcán végig. A jegy nem került sokba, úgy húsz forint körül lehetett, valószínűleg politikailag támogatták az eseményt, de azt biztos nem tudták, kiket támogatnak.

A rockzene volt az, ami estéről estére, koncertről koncertre képes volt minket átvezetni abba a világba, ahová vágytunk. Megállt a világmindenség egy kis időre, nem számított, hova születtünk, a zsarnokság fölé emelkedtünk, magasan szálltunk, míg a zene felemelt, két óra feltétlen szabadság jutott nekünk, és ezt vártuk ezen az estén is.

Az Ifiparkba csak rendes öltözékben és ápolt frizurával lehetett bejutni. Ezt módszeresen ellenőrizte a helyi biztonsági szolgálat, azaz a kivezényelt rendőrök. Nagyobb tömeg esetén még lovas rendőrök is vigyáztak ránk.

Egy vadonatúj fehér tornacipőt viseltem, pár napja kaptam a szüleimtől. Kínai gyártmány volt – akkoriban még nem árultak Nike-t vagy hasonló márkát, de nekünk tetszett, ha megjelenésünkben tükröződött a hippi világ hanyag bája. Megszólított egy kissé alulöltözött srác, hogy vessek egy pillantást a kopott cipőjére: ezzel biztos nem engedik be. Viszont felajánlotta, hogy ha kölcsönadom a tornacipőmet arra az időre, amíg bejut, meghív egy sörre.

Nagyon nehéz dilemma előtt álltam, hiszen a frissen beszerzett kínai lábbelim mellett a koncertélményt is veszélyeztettem, de a woodstock-i életérzés jegyében ráálltam a dologra. Mi tagadás, veszélyes döntés volt, de negyed óra múlva a tömegből kivált egy ismerős arc és hálával telve egy korsó sörrel egyetemben visszaszolgáltatta a cipőt.

El is kezdődött a koncert. Az addig számunkra teljesen ismeretlen SBB az első hang megszólalásakor rögtön berobbant: olyan energia áradt szét, amit még soha nem éreztem egyetlen koncerten sem.

A legjelentősebb progresszív együttesek színvonalát egy szinttel talán túl is szárnyalta a zenekar – kicsit úgy éreztük, hogy a vasfüggönyön innen is születik igazi rockzene. A billentyűs basszusgitárra váltott és olyan szólót vágott le, ami a közönség tapasztalt rockereinek is a meglepetés erejével tépte le a haját. Érdekes műfaj volt, amit képviseltek: volt benne egy kicsi Emerson, egy kis Crimson is, egy teljesen egyedi koncepcióval fűszerezve.

Az LGT már a Frenreisz és Barta utáni új felállásban kezdett, az SBB által beizzított hangulatot képesek voltak tovább fokozni. Laux az átlátszó dobszerkóján magas sarkú flitteres csizmában pedálozott, Somló szaxofonjátéka mindig új ízt adott a számoknak, Presser brillírozott a billentyűkön, és Karácsony is szaggatta a gitárját. Akkor talán az ország legjobb zenészei voltak. A tömeg szinte az önkívület határán tombolt, együtt énekeltük a dalokat a zenekarral, elképesztő volt a hangulat. Ezt már csak azzal tudták tetézni, hogy a két zenekar iszonyú jammelésbe kezdett: a szólóhangszerek eszeveszett versenybe fogtak, peregtek a ritmusok, tekeregtek a dallamok: dolgozott a proletár nemzetköziség.

Megismételhetetlen képsorok ezek, amelyek örökre belém égtek: a srác arca, akinek kölcsönadtam a cipőmet, a tömeg, a zenészek, és a helyszín, ami rengeteg hasonló élménynek állít emléket – az Ifipark.

Szerző: Héra Gábor

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.