Sötétben káprázó jelenés – állt az egyik Gasner János által felvett lemez borítóján, Gémes János, alias „Dixi” rendkívüli szószólásainak sűrített archiváló gesztusaként. Dixi valóban egyszerre sötét és káprázatos jelensége nélkül szinte elképzelhetetlen lett volna a nyolcvanas években fénykorát élő hazai újhullám; az underground körökben forogva, személyes kapcsolatokon keresztül magukra az underground zenekarokra is hatással volt, koncertjeiken és előadóestjeiken pedig gyakran ő is fellépett. De nemcsak ötletadóként, bennfentes közönségként vagy alkalmi beugróemberként volt jelen az egyes eseményeken, hanem valamiféle szellemi háttérként (alkalomadtán pedig központként is).

Cikkünk első része után 1970-től folytatjuk az itthon kiadott külföldi rocklemezek vizsgálatát. Első ránézésre a cikk alcímében esetlegesnek tűnik a korszakhatár. Az 1976-os év az MHV munkájában jelentett cezúrát, mivel az év novemberében Dorogon felavatták saját tulajdonú és működtetésű gyárukat. Az új gyárral megszűntek a kapacitásgondok, ettől kezdve a gyártási folyamat nem jelenthetett a kiadói munkában szűk keresztmetszetet.

Hogy a magyar Live Aidnek volt előzménye, erről szóló cikkünkben már jeleztük egy bekezdés erejéig: és bár az SOS Gyermekfalu - Sztárok a gyermekekért című rendezvényről is hasonlóan ellenmondásos cikkek születtek anno, utólag mégis elmondható, hogy sikeres, a fél országot megmozgató rendezvény vette ekkor kezdetét.

Ezerkilencszáznyolcvanhárom tavaszán még minden megvolt, ami fontos volt azelőtt, de már semmiben sem volt annyi erő, mint régebben. Mi viszont erősebbek lettünk, sokkal, biztosak voltunk ebben, és szükségünk lett volna valamire, ami tényleg illik hozzánk, ehhez az erőhöz, amit szerintünk összegyűjtöttünk. Valami, amit olyannak láthatunk-hallhatunk, amilyeneknek magunkat gondoltuk.

Amikor a Rockszínház későbbi igazgatója 1975 végén hozzákezdett a Keresem a szót, keresem a hangot... című interjúkötet elkészítéséhez, még aligha sejtette bárki is, hogy a következő év milyen radikális változást hoz a hazai ifjúsági kultúrában. A könyv erénye tehát – túl a rengeteg információn – a tökéletes időzítés. A szerző olyan fiatalokkal – köztük Adamis Annával, Bródy Jánossal, Demjén Ferenccel, Frenreisz Károllyal, Koncz Zsuzsával, Presser Gáborral, Radics Bélával vagy Szörényi Leventével – beszélgetett, akiket híressé tett a zenéjük. Egyre-másra előbukkan azonban egy hiányzó is, az országot másfél évvel a kötet megjelenése előtt elhagyó Orszáczky Jackie.

Északi barátaink a magyar rockexport egyik legnagyobb felvevői voltak a hetvenes, nyolcvanas években. Ennek köszönhetően a saját lemezkiadásukban is megjelentek magyar előadók. Lengyelországban a Locomotiv GT-nek jelent meg a legtöbb kiadványa, szám szerint öt hanglemezről (illetve a nagylemez kazetta- és CD-változatairól) beszélünk. Nézzük ezek történetét!

A Fonográf szerzőgárdája az 1975-ös évben három nagylemez anyagát is megkomponálta. Két albumot írtak Koncz Zsuzsának, melyek közül az elsőként megjelent Kertész leszek az énekesnő első verslemeze lett.Ezen az albumon a lemezcímke szerint új kísérőzenekara, a Korál tagjai is közreműködnek, Ne vágj ki minden fát című, vadonatúj számokat tartalmazó korongját viszont már teljes egészében a Fonográf kíséretében vette magnószalagra.

Pontosabban a Partiumból, mivel Józsa Erika és Horváth Károly 1970-ben alakított duója Nagyváradról indult. Két zenei világ találkozott a Concorde-ban: Erika gitárosként és szerzőként beatzenét játszott a Phosphor nevű amatőr lányegyüttesben, Károly pedig komolyzenei képzettséggel bírt, csellózott és reneszánsz zenével foglalkozott. (Érdemes megemlíteni, hogy a Phosphor együttes 1968-ban Nagyváradon csak lányokból alakult. Mivel megelőzték nemcsak a romániai, de a magyarországi lányzenekarokat is, ezért jó eséllyel egy kárpát-medencei elsőség is megilletné őket.)

„I think Bob Geldof is a saint!” - mondta Bryan Adams, mielőtt belekezdett volna Cuts Like a Knife című slágerébe Philadelphiában. 1985. július 13-át írtunk és a poptörténet egyik legfontosabb eseménye zajlott éppen Live Aid néven, ráadásul egyszerre két helyszínen, a londoni Wembleyben (hetvenkétezer nézővel) és a philadelphiai JFK stadionban (kilencvenezer érdeklődővel), ahol gyakorlatilag a teljes popzenei élvonal fellépett Geldof szervezésében. Az élő tévéközvetítést több mint másfél millió - más adatok szerint kétmillió - néző látta az egész világon, majd a koncert és a segélyprogram megszervezéséért II. Erzsébet királynő Bob Geldofnak lovagi címet adományozott. A közvetítést itthon Baló György vezette, és kommentátorként jelen volt Presser Gábor is, aki akkor már egy mondatban elejtette azt az információt, hogy a magyar zenészek sem maradnak tétlenek.

Fernbach Erika:
Mikor kezdtél el a zenéléssel és az előadó-művészettel foglalkozni?

Eszményi Viktória:
Gimnáziumi éveim alatt a művészi vonalat úgy vittem, hogy a sportolás mellett irodalmi színpados voltam, valamint a bátyám gitározott egy amatőr zenekarban. Először tőle lestem el pár akkordot, tulajdonképpen általa tanultam meg gitározni. Az irodalmi színpadon voltak különböző témájú estek: angol, latin francia. A dramaturgiának megfelelően választottunk zenéket, és mint énekes léptem fel.