1970-ben a Neoton második vonalas beatzenekarnak számított, bár túl voltak már néhány kislemez felvételén. Ezek az SP-k leginkább rágógumis slágereket (Szeretni jó; Óh jaj, meddig tart ez) tartalmaztak, de rögzítették már a Kell, hogy várj című dalukat is, amely az elmúlt több mint ötven esztendőben elképesztő népszerűséget vívott ki magának. (Sokáig köszönhette ezt a Magyar Néphadseregben teljesítendő, kötelező sorkatonai szolgálatnak. A szám a búcsúzni, szakítani kényszerült fiatal párok „himnusza” lett…).
1970-re kialakult azonban a Neoton korai éveinek legerősebb felállása. A magot az 1968-as Ki Mit Tud?-ból már ismert Pásztor László (ének, gitár), Galácz Lajos (ének, gitár), Balázs Fecó (orgona) trió alkotta. Melléjük 1968 végén Debreczeni Ferenc dobos csatlakozott (Tóth Istvánt váltotta), majd az 1969-es év második felében Rédey Gábor helyére Som Lajos basszusgitáros került. A zenekar hangzása is megváltozott, könnyed, popos számaik mellett a rockos megszólalás is előtérbe került.
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetősége 1970-ben úgy döntött, hogy nagylemez készítési lehetőséget ad a Neoton együttesnek. Nagy szerepet játszhatott ebben S. Nagy István segítsége is (egy dal kivételével a lemez összes számának ő írta a szövegét), akinek ebben az évben már talán a Neoton Ki Mit Tud?-béli riválisa (és a vetélkedő nyertese), a Hungaria együttes is önálló albumot köszönhetett…
A nyitó, egyben címadó dalt trombiták fanfárja vezeti be. A Bolond város kellően rockos, Pásztor László torzított gitárbetétjei miatt még a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című dala is az eszünkbe juthat. (Aki elég ügyes, a Beatles-fiúk arcképeit is megtalálhatja a lemezborítón).
A kemény verzék sorjázását egy hárfával fűszerezett bridge töri meg. A szakasz mindenáron lírai szeretne lenni, ám ezt Debreczeni Ferenc nem hagyja: nyugtalan filljeivel meghiúsítja Pásztor László minden erőfeszítését (és ez pontosan így is van rendjén!).
A sztereókép jobbján megkapóan szól Balázs Fecó keze alatt a Hammond-orgona, s a második „lírai” bridge-ben – Pásztor gitárszólójára válaszolva – Fecó talán élete első komolyabb szólószerepét kapja.
Az Óh, napsugár is Fecó szereplése miatt emlékezetes, hiszen ő adja elő a lemezgyár Hammondján a dal bevezető, majd vissza-visszatérő, Bachos ízű főtémáját. A formás szerzeményt Galácz Lajos és Pásztor László énekli tercben haladva és különös megfigyelni, hogy hangjuk helyenként mennyire hasonlít egymásra. A barokk-ihletést a középrészben felhangzó csembaló és vonósnégyes is erősíti, mely hangszerelési megoldás mindenképp elismerést és tiszteletet érdemel. Figyelemre méltó Som Lajos az orgonaszólamot precízen megtámasztó basszus szólama, ám Debreczeni ezúttal mintha „elszaboltálná” a dalt: filljei kelletlenek és nem is sikerültek valami jól, a felvétel megismétlésére viszont valószínűleg már nem volt lehetőség.
A Pardon, ez a kezem volt című dal az idióta szövegtől eltekintve (vagy talán épp azért is) az album egyik legjobb pillanata. Laza boogie ez, a ritmusszekció remekül húz, jól szól együtt Debreczeni „herélt” dobcucca és Som merev basszushangszíne és játéka. (A nagylemez egészén végigvonuló, a stúdióban direkt „letompított” dobhangzás néhány évvel megelőzte a korát…) Galácz és Pásztor ismét tercettben énekelnek, jók Pásztor gitárbetétjei is, de a dal legfőbb alkotóeleme Balázs Fecó zongorázása a sztereó jobbján. Játéka stílushű, igazán helyénvaló a kalapálós zongoraszólóval együtt, ami tényleg briliáns munka.
A szöveg legjobb sora talán ez: „bebújok lebujok helyett ágyba, álom zuhan rám”. Ki tudja? S. Nagy szövege talán önéletrajzi ihletésű is egy kicsit…
Az olyan stílusú dalokat, mint a Sárga lámpák, a felületes szemlélők nevezhetik akár „eldobható kacatnak” is, pedig ez a darab sok-sok szépséget tartogat hallgatója számára. Azon felül, hogy Pásztor és Galácz ismét gyönyörűen énekelnek együtt, elhangzik benne egy ötletes és tulajdonképpen kecses fuvolakórus, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy giccses legyen. Ám az a bizonyos „hajszál” (valószínűleg) Pásztor nyers (kicsit Byrds-ös) elektromos gitárja és Som Lajos izgalmas basszus szólama: a beat és a klasszikus motívumok megnyerő keveredését hallhatjuk. Jól egészíti ki az összképet S. Nagy nosztalgiázó szövege szűkre szabott utcákról, az utca végén fekvő játszótérről és az utcát halvány fénnyel megvilágító sárga lámpákról. Sajnálatos, hogy a dalra a feledés teljes homálya borult, igaz, szinte észrevétlenül bújik el a nagylemezen eme cseppet sem kellemetlen stílusgyakorlat.
Kicsit színvonalon aluli a Dal a magányról című szám. A ritmus-alapot megteremtő kongák, illetve bongódobok kezelése meglehetősen esetleges, bár a maracas némileg összefogja (valószínűleg) Debreczeni játékát (azért gyanítható, hogy az ütős-sávokat nem egyedül követte el). Ehhez a szét-széteső ritmusalaphoz csatlakozik Som Lajos sajnálatosan hamis basszusgitárja, ami mellett egyszerűen rémisztő a bizonytalan lábakon álló harmóniaéneklés. Az akkordmenet amúgy is kacskaringós, az énekesek feladata nem épp egyszerű és a vokál-előadás ugyan hamisnak nem feltétlenül nevezhető, de mindenképp több időt és kidolgozást érdemelt volna a szólamok (és az egész dal) megvalósítása. Így ez a szám sajnos nem tud több lenni, mint rosszul sikerült töltőanyag.
Szerencsére a Nehéz fiúk című, újszerű hard-rock feledteti az előzőekben hallott gyengécske teljesítményt. A Deep Purple-ös lendület és riff egészen biztatóan szól, de a verzék és a nem túl izgalmas refrén tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy a zenekar bizonyos hangszeresei megmutathassák, mit tudnak. A szám középpontjában mindenképp Som Lajos basszusszólója áll, amihez hasonló eddig még nem hangzott el magyar beatlemezen. Maga a szóló csak részben kidolgozott, sok benne az improvizált elem, de összeszedett, jól hallható, hogy Som tudja, mit csinál – még ha hangszere nem is úgy szól, mint a nyugati felvételeken hallhatók. Som szólóját csak Debreczeni Ferenc kíséri dobjain. Az ő játéka is tele van ötlettel, de még elég merev – érezhető, hogy „fejben már minden megvan” és a tökéletes megvalósítás is már csak egy lépés. Ezt a felvételt hallgatva óriási elismerést érdemel az a fejlődés, amin Debreczeni alig egy év alatt keresztülment, mint dobos: az Élő Omega című lemezen már egészen más minőségű dobolást hallunk.
Balázs Fecó ismét kap egy kis szerepet a dal végén, elszaladnak ujjai a Hammondon. Rendkívül ízesen és precízen játszik, miközben a banda a kíséretben a Led Zeppelin How Many More Times-át idézi meg…
Az A-oldal zárószáma a Vándorút. Az ereszkedő akkordmenet ismét Bachtól származik: hasonló elgondolás érhető tetten a Procol Harum A Whiter Shade Of Pale című számában is, melynek alapjai Johann Sebastian Bach Air című, D-dúr szvit tételére támaszkodnak. A Neoton dala kicsit tovább is viszi a Bach-inspirációt, mivel a dal közepén felhangzik egy oboára írt szóló – amit az ismeretlen oboistával Pásztor László unisono játszik a gitáron. Az oboaszóló dallama is visszhangozza kicsit az Air-t, de a felharsanó trombiták hamar visszavezetnek bennünket a popos megszólaláshoz.
A kompozíción végigvonul Balázs Fecó Hammond-szőnyege, ami emelkedett, kicsit egyházi hangulatot kölcsönöz a megszólalásnak, így ebbe a látszólag jelentéktelen popdalba temérdek ötlet zsúfolódott, némileg talán agyon is nyomva azt. Kíváncsi lennék, a hangszerelésben kapott-e az együttes legalább egy segítő kezet?
A lemez B-oldalát ismét egy súlyos heavy rock, A ház nyitja. Az inspiráció ehelyütt is a Deep Purple-től jött, mégpedig valószínűleg a Hush című dalból: a riffet többé-kevésbé megtartották, de jócskán megváltoztatták a ritmusképletet. Az éneklés kitűnő, ám a muzsika nem áll mindig biztos lábakon – leginkább Debreczeni átgondolatlan filljei miatt. Ám igazságtalan lenne csak őt hibáztatni. A ritmusgitár szólama (minden bizonnyal Galácz) sem üzembiztos; kifogástalannak csak Balázs Fecó Hammondozása mondható, ami a sztereó jobb oldalán szerencsésen le is köti a figyelmünket. Kár, hogy Fecó nem kapott a dalban szólisztikus szerepet, pedig két hosszú, általában véve tartalmatlan gitárszóló is elhangzik. A második, wah-pedállal dúsított gitár-break pszichedelikusabb, izgalmasabb, de Pásztor nehezen birkózik meg a feladattal, technikai felkészültsége nem elégséges ahhoz, hogy ennyi teret kitöltsön egy dalban – mindezt figyelembe véve még bosszantóbb, hogy Fecó nem került kiemeltebb helyre a hangszerelésben.
A lemezt tovább hallgatva azonban úgy alakul, hogy máris visszasírjuk a némileg ügyetlenül előadott hard-rock dalt, mert következik a Megered az ég című szám. A kompozíció tömény giccs, bármelyik táncdalfesztiválon elment volna – igaz nem húzódalként, csak a „futottak még” kategóriában. Pedig a szöveg témája nem lenne rossz: a nyári hőségben, szárazságban a vízért áhítozó természet. Galácz Lajos is szépen énekel, de a hangszerelés… Talán a Bee Gees dalai csengtek a fülükben, ám volt néhány zenekar Magyarországon, akiknek a Gibb-stílus lekoppintása sokkal flottabbul ment (Metro: Ő és én; Express: Alkonyat; Koncz Zsuzsa & az Illés: Csillag Hajnalka). No és minden híreszteléssel ellentétben a Bee Gees (legalábbis 1967 és 1973 között) sosem volt giccses…(!)
Fények a távolban – fény az éjszakában. Hamisítatlan pszichedelikus kísérlet, melynek középpontjában Debreczeni Ferenc dobolása áll. Játékát helyenként meg is effektezték (talán flanger vagy phaser lehetett), amely hangzás meglehetősen újszerűnek számított ekkoriban, kiváltképp magyar hangstúdióban. Amikor a gitár és a basszus hézagos riffje belép, a sávok úszkálnak a sztereótérben, ami csak erősíti a pszichedelikus hatást.
Maga a dal csak egy perc körül kezdődik Debreczeni pergőjével. A lendületes töredék tetszetős, igazi beat kiváló énekléssel és kidomborodó refrénnel, ám hamar véget ér, mert újra Debreczeni dobjai és a hézagos riff veszik át a vezető szerepet. Pásztor László előad egy Leslie-szekrényen keresztül felvett pszichedelikus gitárszólót, amelyet a nagylemez egyik legjobb pillanataként tarthatunk nyilván.
Nemsokára azonban ismét elénk tárul a Neoton közönségbarát arca a Láttam én egy osztrigát című dalban. S. Nagy szövege tulajdonképpen mulatságos, de blődli, csakúgy, mint az ehhez jól passzoló, a dixieland hagyományait követő zene. A poros zongorahangzás és a balról hallható 12-húros gitár azért nem rossz, és a dal kiemelkedő pillanataihoz sorolható (valószínűleg) Pásztor László hegedűszólója is. A dalt nem a zenekar vezetőénekesei, hanem más valaki, alighanem Som Lajos énekli – Balázs Fecó felsőterce által megtámogatva. Az előadás kifejező, helyenként rá is játszanak a szöveg idiotizmusára, kiegészítve a háttérben hallható éktelen morgolódással, amivel ismét a Beatlest idézik, méghozzá a You Know My Name (Look Up The Number) című számot.
Ki gondolná, hogy a Bolond város a végére tartogatja a legnagyobb izgalmakat? Felcsendülnek a Gyere álom című dal akkordjai és kongatémái, a tempó és a felvétel összhangzása együtt tömény pszichedélia. Ezt fokozza Galácz Lajos Leslie-szekrényen keresztül felvett éneklése, ami egyszerűen pazarul hangzik. A verzék után következik – mintegy oldásképp – egy popos szakasz, ami szerencsésen nem vezet sehová, hanem visszazökkenünk a pszichedéliába. Pásztor László gitárszólója kidolgozott, a dzsessz muzsikusokat utánozva szólóját párhuzamosan énekli is, ami meglepő momentum. Játéka ezúttal egy cseppet sem unalmas (még Dvořák Új világ szimfóniáját is megidézi) ám a banda kisvártatva swingbe vált és érkezik Balázs Fecó egy zseniális Hammond improvizációval. Fecó játéka mellett érdemes figyelnünk Som Lajosra is, aki némileg free-módon vesz részt az összjátékban, ezáltal hirtelen egy valószínűtlen síkba emeli a Neoton alapvetően popos-tónusú nagylemezét.
Remek, hogy a felvétel egészét elárasztották zengetővel, így még pszichedelikusabb a megszólalás. Ezt egy újabb, énekes szakasz oldja fel, de csak átmenetileg, mert a dal ismét swingbe vált és újabb szólókkal zárul, amelyben már a Hammond mellett Pásztor László is részt vesz gitárjával.
A végül 1971 márciusában a boltokba került Bolond város mindent összevetve egy különleges nagylemez lett: afféle igazi beatkorszakbeli album, ilyen-olyan dalokkal telezsúfolva. Az utókor albumot ért támadásai mindenképp igazságtalanok és tekintve, hogy a Neoton a későbbiekben merre ment tovább, talán kimondhatjuk azt is, hogy ez a nagylemez a legidőtállóbb mind közül, amit az együttes valaha elkészített.
Talán azért is lehet ez így, mert a rajta játszó muzsikusok életútját vizsgálva is kiemelt rocktörténeti jelentőséggel bír. A Neoton 1970 utolsó hónapjaiban rögzítette a lemezanyagot, majd az 1971-es év elején egy nigériai koncertkörútra ment. Ekkor Debreczeni Ferenc már sejtette, hogy ő lehet az Omega együttes jövőbeni dobosa, ami olyannyira igaz volt, hogy a legendárium szerint a február elején hazatérő Neotont (és benne Debreczenit) az Omega tagjai már a repülőtéren várták. Hogy ez tényleg így történt-e, sajnos nem tudjuk pontosan, bizonyos visszaemlékezések erősítik, mások cáfolják ezt a legendát.
A sztori másik szála a Taurus együtteshez vezet. Szintén a legendáriumból kiindulva, a Nigériából hazavezető úton Balázs Fecó és Som Lajos megtekintette a Black Sabbath egy koncertjét Amszterdamban, így elhatározták, hogy szakítanak a slágerzenével és egy új, tisztán hard-rockot játszó zenekar megalapítására összpontosítanak.
Így is történt, de az 1971-es évben még a Neotonban vegetáltak, sőt, a táncdalfesztiválon is felléptek a meglehetősen gyenge Miért van ez így című számmal. Fecó és Som a Neotonból csak 1971 végén távozott, Debreczeni viszont már 1971 áprilisában az Omegával lépett fel – először a prágai Lucernában. Helyére a Neotonba Ambrus Zoltán került. Somék távozása után billentyűsnek Jakab Györgyöt, basszusgitárosnak Tiboldy Jánost szerződtették, majd 1973-ban csatlakoztak a Kócbabák is, de az már egy másik történet, egy másik Neoton…
Szerző: Majnik László
Nyitókép: discogs.com
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
