Poór Péter 1944. szeptember 20-án született Budapesten értelmiségi családba, ahol mindenki tudott valamilyen hangszeren játszani. A családi hagyomány szerint előbb énekelt csecsemőkorában, mint ahogy beszélt. Tizenhét éves korától tanult énekelni, végül Németh Anna, a híres operaénekesnő lett a tanára. Amatőrként 1961-ben már fellépett különböző helyeken. A hivatásos énekessé válás útján az első lépések a sikeres OSZK- és az ORI-vizsgák voltak. Poór Péter karrierje ezek után gyorsan ívelt felfelé, beválogatták a Budai Ifjúsági Park fellépői közé is, de meghatározó volt számára pályafutásában az első televíziós szereplése is. Az énekes karrierjének egyik csúcspontja a berlini Friedrichstadtpalastban való fellépés-sorozata volt, ahol 1980–1982 között háromszor volt két-két hónapig a műsor sztárvendége.

Csatári Bence:
Melyik volt a legelső nyugati koncertje?

Poór Péter:
Először Nyugat-Berlinben jártam 1967-ben, ahova Kelet-Berlinből mentem át egy rádióműsorba. Ez egy Magyarországról szóló műsor volt, amelyen százötven hallgató is részt vett a stúdióban, ahol rajtam kívül Jákó Vera, Felföldi Anikó, Körmendi Vilmos, Vukán György, Pege Aladár és Kovács Gyula is fellépett.

Az 1947. december 14-én született Zalatnay (születési nevén Zacher) Sarolta Koncz Zsuzsa és Kovács Kati mellett a beatlányok hármas fogatát erősítette. Éneklésébe tökéletesen be tudta illeszteni a luxemburgi stílus jegyeit, s az évek során számos műfajt kipróbált, többnyire sikerrel.

Gyerekkorában sokat járt az Operába és a Zeneakadémiára, így hamar elhatározta, hogy művésznő szeretne lenni. Tinédzserkori lázadása azonban elfordította a komolyzene, s főként az opera világától. Felhagyott a zongorázással, a Luxemburg rádió angol zenéit kezdte el hallgatni, s lassacskán betéve tudta az összeset.

A Budapest Sportcsarnok 1991-ben

Kövér Péter 1947-ben született Budapesten mint a „Nagy Generáció” jelentős tagja. Gyermekévei kalandosan teltek, nagyszüleinél, később intézetben nevelkedett, és csak több mint ötvenéves korában ismerte meg egypetéjű ikertestvérét. A beat- és rockzene iránti rajongása már a műfaj első hazai lépései idején kialakult, még középiskolás korában. A gimnáziumban Tánczos Gábor volt az osztályfőnöke, az ő hatására végezte el később az egyetemen a szociológia szakot. Kövér Péternek rengeteg hazai és nemzetközi kulturális, sport és egyéb esemény rendezése fűződik a nevéhez. A Budapest Sportcsarnok és a Syma Csarnok munkatársa is volt.

Rozsonits Tamás:
Mi volt a munkaköröd [a Budapest Sportcsarnokban]?

Kövér Péter:
Művészeti vezetőként a kulturális rendezvényekért feleltem. Azok szervezésével foglalkoztam. Lehel Laci azért keresett meg engem, mert hallotta, hogy a Budafoki Művelődési Ház szervezte a Kamaraerdőben a május elseji rendezvényeket, amelyek száz-százötvenezer embert vonzottak. Neki olyan valaki kellett, aki nagy tömegeket is tud kezelni. Az első időkben mindent meg kellett tanulnunk, úgy működtünk, mint egy hályogkovács. A Kisstadionban már rendeztek korábban koncerteket, de csak ritkán, az alkalmi színpadépítésen kívül ott másra nem volt szükség. A BS más volt: ott a műszaknak meg kellett tanulni például azt, hogyan lehet átállni egy jégpályáról másnap egy koncertre.

Cinizmus, apátia és hideg intellektuális kegyetlenség – a visszaemlékezések szerint ez jellemezte a Molnár Gergely vezette Spions produkcióját, amelyet 1978 elején mindössze három alkalommal láthattak-hallhattak a szokatlanra fogékonyak. Bár az ezekről fennmaradt hangdokumentumok, illetve a később külföldön megjelent hanghordozók inkább csak különlegességet, mint zenei izgalmat jelentettek, az irodalmi/képzőművészeti neoavantgárd és a punk alkalmi találkozása a nyolcvanas évek budapesti undergroundjának számos meghatározó figurájára (Menyhárt Jenő, Víg Mihály, Müller Péter Sziámi) hatott inspirálóan.

Jan Nowicki, Monori Lili és Mészáros Márta a Kilenc hónap című film forgatásán

Mészáros Márta Eltávozott nap és Szép lányok, ne sírjatok című filmjeit a hatvanas-hetvenes évek legfontosabb magyar zenés filmjei között tartják számon. Pályája a beatzenével és más populáris zenei irányzatokkal foglalkozó más rendezőkéhez – Banovich Tamáshoz és Kovács Andráshoz – hasonlóan az ötvenes évek elején indult, ráadásul a filmművészeti főiskolát Magyarország egyik legismertebb női rendezője nem itthon, hanem a Szovjetunióban végezte.

Az 1963-ban megnyitott Radnóti Miklós Művelődési Ház épületét eleinte pártközpontnak szánták, s a korai években a Csillagtelep Klub nevet viselte, hiszen Csepel-Csillagtelep területén található. Éppen ezért volt rá annyira jellemző az akkoriban átalakuló kerület Janus-arcúsága: egyszerre kellett kiszolgálnia a kertes házak lakóit és az újonnan épített panelekbe költözőket. Előbbi csoportba főként Csepel-Királyerdő lakossága tartozott, akiknek ekkor még nem volt saját kultúrközpontjuk (a Rideg Sándor Művelődési Házat majd csak a hetvenes években adják át).

Állnak: Temesi Ferenc, Szilágyi Ákos, Györe Balázs, Hadzopulu Athéna, Kőbányai János, Miklóska Lajos, Szkárosi Endre, Gidófalvy Attila. Ülnek: Nagy Feró, Donászi Tibor, Lugosi László.

Hatalmi tiltás miatt alig négy hónapig tarthatott a rendszerkritikus fiatal irodalmárok és a társadalom „számkivetettjeit”, a csöves fiatalokat felvállaló Beatrice ígéretes együttműködése: 1979 áprilisa és augusztusa között mindössze három közös akciójuk lehetett, de legalább ezek az utolsó remek példázatai voltak annak, hogy a közvélekedéssel ellentétben a hetvenes évek alkonyán milyen jól megfért egymással a magas művészet és a tömegkultúra.

A Generál azért nem volt annyira titkos sztárzenekar, hiszen több albumuk megjelent, a Csöngess be hozzám jó barátot mindenki dúdolni kezdi Magyarországon, ha meghallja. De mégis, a tagok később jóval nagyobb sikereket értek el, mert a Generált az ág is húzta.

Marc Augé francia antropológus érdekes és azóta nagyhatásúvá vált esszét tett közzé 1992-ben. A könyvterjedelmű munka abból az egyszerű megfigyelésből indult ki, ami valószínűleg a repülővel sokat utazóknak is feltűnhetett, hogy szinte minden repülőtér egyforma. Ebben azonban nem az építészi fantázia szűkkeblűségét kell látnunk, mert ennek a – főként az objektum belső tereit érintő – homogenitásnak funkcionális jelentősége van: mivel a benne tartózkodók csak ideig-óráig maradnak ott, hisz céljuk, hogy tovább- vagy elutazzanak, így a térkiképzésnek és a kommunikatív felületeknek a hatékonyság érdekében nemzetközi sztenderdeket kell követniük. Márpedig egy globális sztenderd mindig homogenizál, mindegy, hogy Prágában vagy New Yorkban száll fel az utas, nagyjából ugyanazokkal a jelzésekkel, terekkel, sőt a globális kapitalizmusnak köszönhetően ugyanazokkal a termékekkel találkozhat. Társadalomkutatóként Augét az érdekelte, hogy milyen kapcsolat, viszony van a repülőtérhez hasonló szabványokkal dolgozó nyilvános terek (olyanok, mint a benzinkút, az autópályák parkolójában lévő kereskedelmi egységek, szállodaláncok, plázák) és az azt használó utazók, vásárlók, fogyasztók, járókelők között.

„Sose felejtem azt a nyári éjszakát, mikor a nagy hőségben váratlanul feltódult a lakásomra egy csomó, számomra nagyrészt ismeretlen ember: Bíró Yvette, Haraszti, Veres Juli, Ráday Misi, Pécsi Vera, Drozdik Orsolya és még sokan. A fele másnap hajnalban készült elhagyni Magyarországot. (…) Bíró Yvette (…) biztos, hogy másnap hajnalban hagyta el az országot. (…) Újabban sokat hallottam magáról is, de mindegy. Kicsit meg vagyok könnyebbülve, hogy veled már nem kell megismerkednem. Itt a lux, itt a lux, itt a luxusvonat… – Euforikusan szomorú volt.” 

Kornis Mihály: Civilségem a pályán, 1973–1978

 Funkciójukat tekintve, manapság a repülőterek szinte semmiben sem különböznek a vasútállomásoktól vagy a buszpályaudvaroktól. Az utazni vágyó magyar állampolgár megérkezik oda, okostelefonján felmutatja digitális jegyét, a forma kedvéért elkérik személyi igazolványát. A fapados gépek árai sem szöknek az égbe, vízum sem kell a legtöbb helyre, így a – globális szempontból nézve – még mindig a világ privilegizált helyéhez tartozó Magyarországról nem tűnik komplikáltnak egy út; éppolyan, mintha vonatozna vagy buszozna az utas. Ebből a szempontból talán különösnek tűnhet, hogy volt olyan időszak, amikor a reptér vagy maga a repülés privilegizált utazási formának, illetve helyszínnek minősült, s komolyan megmozgatta a művészi képzelőerőt. Talán a blog nem minden olvasójának egyértelmű ma már, hogy a hidegháború időszakában az utazás fogalma alatt egészen mást értettünk, mint manapság. A szovjet érdekszférába tartozó országok, így Magyarország állampolgárai is kettős hátrányt szenvedtek (ha nem ún. államszocialista országba utaztak): egyszerre sújtotta őket a magyar forint és a nyugati valuták közötti átváltási aránytalanság (gazdasági ok), s egyszerre a magyar hatóságok packázása, adnak-e útlevelet vagy sem (az utazási szabadság korlátozása politikai okokból).