A hetvenes évek derekára megerősödött népzenei revival mozgalomban a népzenére rácsodálkozók között a korábban bemutatott Sebő, Muzsikás és Vujicsics együttes mellett már kezdetekkor akadtak olyanok, akik nem annyira az ősi dallamok autentikus előadására helyezték a hangsúlyt, hanem azokat a kor kihívásainak megfelelően jazzes, rockos elemekkel keverték, átdolgozták, saját zenévé tették. Jobb híján nevezzük ezt a vonalat folkirányzatnak, amely ugyan a bigott táncházasok részéről nem sok elismerést tudott magának kivívni, de közben meg az „üzenetet” mégiscsak szélesebb körben terítették. És lemezeiken és koncertjeiken a magyar népzene értékeire olyanok szemét is rányitották, akik amúgy soha egy táncházba be nem tették volna a lábukat.
Ezek a formációk egyik legelső és legjelentősebb képviselője az 1972 decemberében megalakult Vízöntő, amely a balos és radikális Orfeo színházi-bábszínházi-képzőművészeti-zenei csoportból nőtt ki. Nem sokkal korábban – még Orfeo zenekarként – a Ki mit tud?-on polbeat kategóriában indultak (ahol épp politikai nyomásra estek ki, Boros Lajos ellenében), de repertoárjukban a harcos újbaloldali dalok mellett latin-amerikai zene és magyar népzene is szerepelt. Ez utóbbi miatt kereste meg őket 1972 őszén Novák „Tata”, hogy vállalják el a Bihari táncegyüttes kíséretét. Az Orfeo csoportot akkoriban egyre erőteljesebb politikai támadások érték, ezen a néven gyakorlatilag sehol sem tudtak fellépni. Így kényszerűségből átkeresztelték magukat Vízöntőre (miután a tagok zöme ebben a csillagjegyben született).
A Vas János „Panyiga” (gitár, citera, ének), Lantos Iván (duda, töröksíp), Dabasi Péter (gitár, brácsa, ének) és Balázs János (bőgő, ének) felállású zenekar idővel belátta, ahhoz, hogy megfeleljenek Novák „Tata” igényeinek, szükségük van prímásra is. Így került oda 1973 januárjában Kiss Ferenc. Innentől amolyan kettős életet éltek: egyfelől ellátták a Bihari táncegyüttes autentikus népzenei kíséretét, másrészt önálló koncertjeiken a magyar, román és délszláv népek folklórhagyományaira épülő egyéni hangvételű kompozíciókat játszottak.
Ahogy Kiss Ferenc évekkel később megfogalmazta: „Belső indíttatást éreztünk, hogy a népzene eszközeit, lehetőségeit és fantáziáját felhasználva egyes népdalokat a saját képünkre formáljunk. Nem előadtuk, hanem megéltük, újraéltük a dalokat. És hogy ennek megvalósításában miért ragaszkodtunk annyira a népzenéhez? Mert hihetetlen egyszerűséggel és elementáris erővel örök érvényű érzéseket fejez ki.”
Az ígéretesen induló Vízöntő 1974-ben aztán váratlanul kettévált. Kiss Ferenc ugyanis időközben összeismerkedett a szintén hegedűs Szabó Andrással, nagyon egymásra találtak, Bartók hegedű-duókat játszottak, majd elrugaszkodtak, szabadon variálgattak. A vége pedig az lett, hogy Kiss Ferenc és Szabó András megalakította az ős-Kolindát (erről majd részletesebben egy későbbi cikkben lesz szó). A Vízöntőt Vas János „Panyiga” cipelte tovább, és idővel szintén a progresszív folk felé mozdult. 1976-ban Kiss visszatért, és már így rögzítették 1977-ben bemutatkozó lemezanyagukat, amelyen nem kimondottan népzenét játszottak, de még belefértek az ötkötetes Élő népzene sorozatba.
A Vízöntő addigi meglehetősen képlékeny (egy idő után Vas nélküli) felállása aztán 1980-ra kristályosodott ki: ekkor Kiss Ferenc (ének, tekerőlant, koboz, gitár) mellett Cserepes Károly (fúvósok, szintetizátor, ének), Hasur János (hegedű, ének) és Huszár Mihály játszott a zenekarban. A nyolcvanas években különösen külföldön arattak sikereket, kis folkkocsmáktól nagynevű fesztiválokig sokfelé felléptek, Kanadától Irakig járták a világot. Ahogy az 1987-ben megjelent negyedik albumuk, a Villanypásztor borítóján megfogalmazták, nem eredeti parasztzenét játszanak, nem is folk-rockot, és nem követik a népdalfeldolgozás klasszikus hagyományait sem, hanem egy kortárs szemléletű, önálló mondanivalójú stílust képviselnek, amit ők folktemporainnek neveznek.
Aztán a Vízöntő karrierjében a nyolcvanas évek végén egy vámszabálysértési eljárás okozott komoly törést, másfél évre bevonták az útlevelüket, és gyakorlatilag széthullott a zenekar. Az utolsó, 1990-ben megjelent Gitania Express című albumukhoz Víg Rudolf és mások cigány folklórgyűjtéseiből válogattak alapanyagot, majd azt a maguk képére formálták. De ez már a hanyatlás időszaka, a társak szép lassan elhagyták Hasurt, aki új muzsikusokkal időnként ugyanezen a néven még ad koncertet.
Fotó: Discogs.
Szerző: Jávorszky Béla Szilárd
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával működik.
