„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

Szögezzük le az elején, hogy fogalmam sincs, milyen ember voltál! Nem ismertelek, nem találkoztunk soha, sőt fénykorodban még a nevedet sem tudtam. „Fénykorod”? Hiszen az egész életed az volt.

Akkor, miért tettem fel-e kérdést?

Egyszer valakitől azt hallottam, megjelentél valami házibuliban, talán már a kilencvenes években, és irtó beképzelten viselkedtél. Megjött a nagybetűs Művész, tessék elámulni, szíveskedjenek leborulni előtte! Vajon így történt, vajon tényleg ez lehetett?

Aki mesélte, esetleg az irigyed volt, vagy valami nagyot, megdöbbentőt akart rólad mondani?

Most pedig jöhetne az, hogy egyáltalán miért tegezlek ismeretlenül, és lehetne irtó nagy közhelyeket idevetni arról is, hogy akit nem felejtenek el, az örökké él, és itt van velünk. De nem, senki nem él örökké, még te sem, és nem vagy itt velünk. Nem mehetünk el egy koncertre, ahol beledünnyögöd a mikrofonba, hogy légy ma gyerek! Nem csalsz mosolyt az arcunkra, egy Ica nevű nő összekötözött lepedővel a negyedikre való felhúzásának elmesélésével.

Én viszont elmesélhetem, miként is ismertelek meg téged, és hogyan lettek a dalaid (és Bereményi versei) az életem részei. 1982-ben megérkezett a szegedi építőipari szakközépiskolába Dr. Árpás Károly, egy fiatal, lelkes magyartanár. Ő volt az első, aki említette nekem a neved. És talán ő volt az első Magyarországon, aki verseskötetként elemzett egy Cseh Tamás-albumot. Azt mondta nekünk, 16-17 éves ifjaknak, hogy a lemezeid így értelmezhetők tökéletesen. Egy tavaszi napon elvitt minket az úgynevezett Hangoskönyvtárba, ami a Tisza-parti Móra Ferenc Múzeum része volt, és bárki betérhetett lemezeket hallgatni.

Az Antoine és Désiré volt az album, amit Dr. Árpás Károly megmutatott, ami azért is különösen érdekes, mert ennek a lemeznek nincs olyan íve, mint mondjuk a Levél nővéremnek vagy a Fehér babák takarodójának.

Mi meg, középiskolás lányok és fiúk értettük is meg nem is, de azért néhányunknak beleragadt a lelkébe, hogy onnan húsz-harminc év múlva jöjjön elő. Mert a megismerés még most is tart, ugyanis minden egyes újrahallgatáskor felkapom a fejem, valami eddig nem hallott, nem észlelt hangsúlyra, szóra, hangra!

Fotó: Fortepan / Vadász Ágnes

Tamás, én most boldog születésnapot kívánok neked, legyen ez bármilyen értelmezhetetlen és közhelyes. Van az a pont, amikor elfogy a szó, és csak a közhelyek maradnak a helyén. Elakadtam most, mert valami irtó frappáns befejezés kellene. Például valamelyik dalod egy sora, de ezt már ellőttem a cikk elején. De azért magamban továbbgondolom, hogy ugyan melyik dal, melyik sora lehetne az?

Hogy születtem Magyarországon? Ezt sokan idézik. Vagy, hogy csönded vagyok, ami a 20. század egyik legszebb szerelmes dala! Vagy, ki mindenhol tanítható már, óvodától egyetemig.

Nem, nem idézek… Inkább csak kérdezek.

Tamás, vajon mi történt azon a házibulin? Vajon tényleg beképzelten viselkedtél? Mégis, akkor milyen ember is voltál, Tamás? Azt kell, mondjam, nem érdekel! Túl sokat adtál nekünk ahhoz, hogy ne tudnánk bármiért megbocsájtani!

Főként, hogy alighanem, nincs miért.

Szerző: Magyar Ernő

Nyitókép: Fortepan / Vadász Ágnes

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.