Most azt húzd Gazsi, hogy egyszer falun, biciklipedált tapostam én! ‒ a másnapos ráivás harmadik Bloody Mary-je közben két barátommal, Luival és Danival elfelejtettük, hogy a kis Budafoki úti kávéházban nem működik cigányzenekar, úgyhogy zenei kíséret híján a capella kezdtünk bele a Cseh Tamás nótába a pultnál egyensúlyozva, a helyiségben tartózkodó műegyetemisták pedig furcsán néztek ordító triumvirátusunkra.

Aztán elakadtunk. Ott, hogy én meg fiú, afféle klottgatyás fiú… Hogy van tovább? Megkérdeztük a húsz év körüli pultos lányt, nem tudta. Lui kis figyelmet kért a füzeteik fölé görnyedő, teázó egyetemistáktól, és az ittas ember közvetlenségével a hangjában érdeklődött: ki tudja folytatni srácok? Senki sem tudta. Ezt furcsálltuk, mert legjobb tudomásunk szerint ‒ 2002-őt írtunk – a huszonéves fiatalság nagy része is kívülről fújta Cseh Tamás dalait. Valószínűleg ezen a szeptemberi péntek délutánon csak olyan ifjak gyűltek össze a kávéházban, akik ‒ direkt a mi bosszantásunkra ‒ nem ismerték ezt a számot. Mobiltelefonnal még egyikünk sem rendelkezett, meg voltunk hát lőve. Elakadt a péntek délután is.

Amikor 1977-ben, 17 évesen egy barátomnál először hallottam Cseh Tamás Levél nővéremnek című nagylemezét, a rockzenéhez szokott fülem kicsit idegennek találta a dalokat, a másodszori lejátszást követően viszont már megérintett a lemez anyaga a maga teljességében: az énekes közvetlensége, az édes-bús történetek és szituációk plasztikus megjelenítése, nagyon tetszett a zenei stílusok meghökkentő változatossága és Bereményi finom, ellenállhatatlan humora. Hamarosan azt tapasztaltam, hogy a társaságomban a rockrajongóknak, az inkább a dzsesszt kedvelőknek és a csak komolyzenét hallgatóknak is nagyon bejön Cseh Tamás, így zenei téren ő lett a közös nevezőnk.

Szóval ott toporogtunk a pultnál, és töprengtünk, hogy miképpen találhatnánk meg az emlékezetünkből kihullott dalszöveget. Talán kérdezzük meg Tamástól, kiáltott fel Dani, ilyenkor akár otthon is lehet. Felnevettünk. Hát ilyen egyszerű is ez! Cseh Tamás rendszeresen lejárt a kávéházba, évek óta ismertük, jó néhány nagy beszélgetést, sztorizást, kisebb-nagyobb vitát és pár pohár italt tudhattunk már magunk mögött. Tamás négy-ötszáz méterre lakott a kávéháztól, és mi nagy lendülettel nekiindultunk. Útban a Bartók Béla úti ház felé kicsit tanakodtunk, nem pofátlanság-e csak úgy beállítani hozzá, de a Bloody Mary megnyugtatott minket: hány sört ittatok már meg Tamással? Menjetek csak bátran!

Csöngetésünkre Tamás nyitott ajtót, mi egymás szavába vágva kértük bocsánatát a zavarásért, közöltük, hogy halaszthatatlanul fel kellett keresnünk, mert egy komoly problémánkra ő tudja a megoldást. Kisfiús mosolyával hallgatta végig, hogy mit is akarunk tőle, persze, gyertek be, mondta. Leültünk egy kisebb helyiségben, ami dolgozószobaként funkcionált. Az asztalon kották hevertek szanaszéjjel, és kézzel teleírt papírlapok, a falnál letámasztva állt a gitárja. Este a Bárkában van fellépésem, a Duna tévé felveszi, erre készülök, magyarázta Tamás, közben bejött a felesége, Éva. Üdvözöltük egymást, aztán Tamás pár perc türelmet kért tőlünk, mert még valamit be kéne fejeznie.

Éva kiment, majd egy üveg vörösborral és poharakkal tért vissza. Tamás jegyzetelt, egyszer csak hunyorogva odaszólt hozzánk: jó nektek, gyerekek, ti még fiatal farkasok vagytok. Azt már csak gondolta, hogy ti így negyven körül éltek bele a nagy büdös életbe, én meg hatvan felé közeledve is mindig dolgozom.

Jaj, de szép az élet!

Minden fölött, egy világ fölött így szálltunk el Annamarival. És Cseh Tamással.

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fodor Sándor archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.