Darvas Ferenc zeneszerző, zongorista, amatőr fejszámoló, pingpongversenyző. Már a felsorolásból is érezhető, hogy nem mindennapi figura. Zeneakadémiát végzett, azonban úgy érzi, az ő fülében inkább az a fajta zene van, ami egy már éppen „kihalófélben” lévő generációnak lehet ismerős – a sanzonok, a musicalek és a kuplék világa. Darvas Ferenc dolgozott többek között a Katona József Színházban, a Radnóti Színházban, az Örkény Színházban, a Baltazár Színházban, a Magyar Rádióban, de számos filmzenét is jegyez, például Bereményi Géza Eldorádójában is közreműködött… Bőven volt tehát miről beszélgetnünk vele.

Az előadóművészet felfokozott légköre gyerekkorodtól kezdve az életed része lehetett, méghozzá édesapád, Darvas Szilárd révén.

Eltartott egy ideig, míg fölbátorodtam. Emlékszem, hogy régebben ‒ amikor rádiós műsorokban kellett beszélgetni, vagy a kilencvenes években, amikor tévés műsorokba hívtak meg ‒ volt bennem valamifajta félénkség. Idősebb koromra uralkodott el bennem a kifejezés és a szórakoztatás iránti vágy; most már kicsit tényleg úgy érzem, hogy olyan vagyok, mint apám. Bár ő egészen zseniális szinten művelte ezt. Meg is tanultam néhány jelenetét, például a Slágermagyarázatokat, azok nagyon mókásak.

Zseniális konferanszié volt, hihetetlen előadói érzékkel. Kellér Dezső meg apám voltak a nagy nevek és arcok akkoriban. Volt, aki azért szerette jobban apámat, mert lendületesebb volt. Gyerekkoromban láttam őt szerepelni, elvittek a kabaréba meg a bábszínházba, úgyhogy ez a későbbiekhez is adhatott valamilyen lökést.

Szóval, az apámtól is örökölt szórakoztató hajlam csak az utóbbi időben jött elő igazán. Mérhetetlenül sok viccet, anekdotát és ilyesféléket tudok, mert ezeket valahogyan automatikusan megjegyzem. A fiaim is közel vannak ehhez a szórakoztató világhoz, bár ők nagyon más jellemek. Bencének például elképesztő parodisztikus érzéke van, egy pillanat alatt meg tudja fogni az embereket, és fel tudja vázolni egy-egy karakter kontúrjait.

A te élesen kivehető kontúrjaid ‒ baseballsapka, fehér ing, sötét nadrág, futócipő ‒, illetve a kísérő zongorista, színházi muzsikus karakterjegyeid mellett találhatunk homályosabb részeket is az életutad kapcsán, mondjuk a szerzői személyiségedben. Zeneakadémiát végeztél, miközben – ne érts félre – nem úgy festesz, mint egy élére vasalt, igazán komoly zenész…

Szerintem ez is alkati dolog. Én, ugye, elvégeztem a Zeneakadémiát, de már kezdettől fogva látszott, hogy belőlem sosem lesz komolyzeneszerző, avagy komoly zeneszerző, mert a mesterséget nem tanultam meg úgy, ahogyan ott meg szokták vagy ahogy megszokták. Fiatalkoromtól kezdve pingpongoztam, és ez sokkal jobban lefoglalt, mint a Zeneakadémia, amit – legyünk őszinték magunkhoz – jóformán egy az egyben ellógtam. Nyilván sok mindent fölszedtem, de nem volt bennem olyan érzés, hogy megfeleltem volna az elvárásoknak. A stílusgyakorlatokra jól ráéreztem, de nem állt hozzám közel az az ötlet, hogy komponáljak.

Az én fülemben inkább az a fajta zene van benne, ami egy már éppen „kihalófélben” lévő generáció fülének lehetett ismerős. Szovjet és csehszlovák kémfilmek, bűnügyi filmek, régi bábszínházi darabok zenéi, azok a dallamok, amiket az utca embere ismert.

Ez tulajdonképpen a szórakoztató zene világa. Tele van a fejem régi operettmelódiákkal, órákig tudom ezeket játszani, de szinte csak a tonális „napi” zenéket. Szóval bennem az marad meg, ami könnyen megragadható, fülbemászó, felfogható, melodikus, nem az úgynevezett magasművészeti zenék. Ettől függetlenül nekem Bartók Béla művei a legmagasabb szinten vannak, különösen a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, amit a világ egyik legnagyobb zenéjének gondolok. A komolyzenéből talán Chopin volt rám a legnagyobb hatással; egyrészt az improvizálási készsége miatt, másrészt tetszik, hogy szalonokban játszott. A táncdal- és könnyűzenekísérés műfajában egyébként a mai napig érezhető Chopin hatása.

Mégis a varieté, a kabaré, a music hall világa áll igazából közel hozzám, alkatilag arra vagyok hajlamos, hogy ezekhez a zenékhez tegyek hozzá valamit. Ez egy „felfogható” zenei világ, dallamokkal, harmóniákkal, jazzes fordulatokkal; de mégsem jazz ez, mert az is egy teljesen más, elvont világ, saját nyelvvel. Azt hiszem, ha valaki otthonosan mozog abban a műfajban, nagyon tudja a figurákat, akkor nem igazán van átjárása máshova; ezért én dzsessz-zenészként úgy érezném, hogy le vagyok cövekelve.

Mintha mindig is egymásnak feszült volna az elit művészet és a szórakoztató zene, az úgynevezett kortárs művészet, illetve a magas minőségű popipar. Ugyanakkor vannak kivételes korszakok: a harmincas-negyvenes évek dalai például esztétikai szempontból, mesterségbeli vagy költőiség tekintetében magasan kvalifikált szerzőket, szerzőpárosokat feltételeznek, a kiváló akkordfűzésekről, harmóniamenetekről, hangszerelési leleményekről, prozódiai bravúrokról nem is beszélve. Az olyan szerzeményeknek pedig, mint amilyenek Seress Rezső dalai ‒ vagy éppen a ti Ősz hajú nénikétek az Eldorádóból ‒ szélesebb közönségnek szólnak ugyan, mégis rendkívüli mélységekkel bírnak.

Bereményi Géza azt akarta, hogy az eredeti Yiddishe Mamme legyen a filmben… (zongorázik) Ha ezt én írtam volna, akkor most milliomos lennék! De mikor 1987–88-ban elkezdtünk dolgozni ezen a filmzenén, kiderült, hogy nagyon sokat kéne fizetni az eredeti dal felhasználásáért, úgyhogy megpróbáltunk írni valami hasonlót… (zongorázik) Pillanatok alatt elkészült a dolog: Géza telefonált, mondott két sort, én visszaszóltam neki, elénekeltem egy-egy részletet. Ment minden magától. Szóval a Géza-filmekben is vannak ilyen drámai zenék…

Én csak magamat tudom adni, és mindez a mesejátékokban, színházi kísérőzenékben működik jobban. De sokszor érzek olyasmit is, hogy van az én dallamaimban valami, amitől a saját közegükben, ebben a műfajban kiemelkedőnek számítanak; nem biztos, hogy más kitalálta volna őket.

Van pár jól sikerült némafilmkíséretem is, ami abszolút improvizáció; nem arra megy ki a dolog, hogy mondjuk ragtime-ot akarok játszani, hanem hogy lekövessem a film dramaturgiáját, kvázi szinkronizáljam a némafilmet. Ilyenkor szinte megfeledkezem a technikai apparátusról és tökéletesen feloldódok.

Ez úgy néz ki, hogy megy a film, és te megszűnsz létezni – a zene pedig magától jön. Ezt még 2013-ban csináltam az Örökmozgóban, ahol volt egy ilyen ötnapos, magyar vonatkozású régifilmfesztivál, ahol minden este játszottam, lekísértem egy-egy filmet. Nem vagyok öntömjénező, eléggé jól átlátom magam, ezért nem szoktam túlzásokba esni, de van egy olyan kíséretem, amit felvettem egy kis diktafonnal, és most jöttem rá, egy éve, amikor újra megnéztem-meghallgattam, hogy ez már a világbajnok kategória! Stílusban is el van találva, a filmmel is harmóniában van, nem is igazán értem, hogyan sikerült, csoda történt, amikor ott ültem az Örökmozgóban, annál a pianínónál. Egyszerűen felfoghatatlan számomra is – csak ment a film és játszottam…

Cseh Tamásról mondják sokan, hogy három akkordot játszott, hangterjedelme sem volt nagy, nem tudott profin gitározni, de mégis mindig körül vette egyfajta aura. Ráadásul nagyon jó dalokat, rendkívüli minőségű szövegekkel adott elő – nem mellesleg kompromisszumoktól mentesen –, így majd minden fellépése alkalmával a saját határain belül nőtt túl valamiképpen (az elvileg) korlátozott képességein.

Nála is az előadás a lényeg, ő is egy vérbeli előadói tehetség. Nagyon szeretem, ahogyan énekel, akkor is, ha a kíséret zeneileg nem olyan erős. És fontos nála a karakter is, mert amikor mások éneklik el a dalait, az már általában nem igazán szokott működni; az ő előadásában viszont egybeolvad a szöveg az ő sajátos muzikalitásával. Nem volt kimondott zeneszerző, megvoltak a határai a zenéjének, de nem éreztem, hogy bármi hiányozna belőle, mert így volt tökéletes.

Fotó: Csákvári Zsigmond

És Dévényi Ádám dalköltészetéről mit gondolsz?

Épp rá gondoltam, már a nyelvemen volt a neve! Őt is zseninek tartom. Elképesztő előadó volt, aki hihetetlenül tudott megformálni egy-egy szót vagy szótagot. Van pár felvételem tőle, mert volt, hogy elmentünk hozzá valahova az Üllői útra, amikor vokalistákat toborzott, eljátszott nekünk néhány számot. Előkerültek harmincas évekbeli dalok meg Postássy Juli-félék is; na, ő is borzasztóan tetszett nekem, ahogy énekelte a Tíz óra múltat – valamit nagyon tudott. Szóval az Ádám énekelt nekünk, és egészen máshogy szólnak ezek a felvételek, mint egy stúdiólemez, mert hallatszik rajtuk, hogy ezeket nekünk mutatta meg. Ráadásul volt egy olyan szám is, amit egy lánynak kellett volna énekelni, mert így lett megírva, és mégis jól állt Ádámnak, nem is tudom elképzelni, hogy ezt egy nő (vagy bárki más) ilyen jól elő tudná adni.

Bence fiad megmerítkezett a budapesti underground kultúrában, de a beat (h)őskorszakához is jócskán van zeneileg köze. Ezekbe a berkekbe nem volt, ha nem is bejárásod, de némi betekintésed?

Nekem ehhez nem igazán volt érzékem. Egyszer-kétszer csináltam ilyeneket, amikor ez volt a feladat. Koltai Robinak volt az Ámbár tanár úr című filmje, ott valamennyire meg tudtam oldani a feladatot ‒ Somló Tamás énekelt. De az a műfaj annyira nem állt közel hozzám.

Ugyanakkor nagyon sok Trabantot hallgattam, mert volt egy ilyen vándorkazetta, amit mindenki lemásolt magának. Nagyon szerettem ezeket a dalokat. Ezek az ős-Trabant-szalagok, amin a Víg Misi énekli, hogy „kergetnek, és én gyorsan szaladok…” És rám ez ‒ szemben a nagyon akadémikus zenészekkel, akik esetleg nem tudnák hova tenni Méhes Marietta hangját, meg a Víg Misi dünnyögését ezekkel a pár akkordos dallamokkal ‒ nagy hatással volt, nagyon tetszett, Marietta nagyon megfogott ezzel a különös, abszolút amatőr, kicsit gyerekes énekével. 

Zenei gondolkodásmód tekintetében van-e különbség az általad elsajátított dalkultúra már-már önkéntelen prezentálása és a konkrét filmzenei feladatok technikai megoldása között?

Teljesen más a két dolog, mert, ugye, az egyik egy előadói műfaj, ami abban a pillanatban vagy sikerül, vagy nem, a másik pedig egy tudatos szerkesztésen és átgondoláson alapszik, ahol, ugye, spekulál az ember. A Bereményi-filmeknél arra kaptam lehetőséget, hogy bizonyos helyeken legyenek zenék, de nem volt ebben olyasfajta zenei dramaturgia, hogy valaki számon kérhette volna rajtam. Engem kicsit meg is rémít, hogy a filmzeneírást már akadémián lehet tanulni Amerikában; mert én csak annyit csináltam, hogy amikor a Géza azt mondta, hogy itt lehet zene, oda én betettem azokat, amiket neked is mutattam az előbb. Nem gondoltam, hogy mindezt ki kéne centizni. De olyannal is találkoztam, akinek már szinte nem is zenére volt szüksége, csak zajokra meg zörejekre. Amikor Gyarmathy Lívia itt volt Böszörményi Zsuzsával 2004-ben, és kértek tőlem zenét, Lívia folyton elégedetlen volt azzal, amit csináltam, mert szerinte a fiataloknak már más dolgok tetszenek, és akkor mutatott valamit, amiben már nem is volt zene, csak ilyen… (ipari módon klimpírozik) Ezt egy gép is meg tudja csinálni. Szenvedtem is, hogy mit kezdjek ezzel a feladattal, de végül nem „gépzenét” csináltam. Szóval nem vagyok benne biztos, hogy olyan profi filmzeneszerző volnék…

A Darvas Ferenccel készített életútinterjú ide kattintva olvasható el.

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.