Dinnyés József lassan ötven éve vágott neki saját dalaival és kortárs költők énekelt verseivel az egész magyar nyelvterületet lefedő, évről évre ismétlődő körútjának. Ehhez – Szilágyi Domokos szavaival élve – olyan „hétmérföldes csizma-hit” kell, ami nem évül el akkor sem, ha úgy tűnik, hogy lassan lejár az élőszavú költészet ideje. Vagy még el sem érkezett igazán? Az immáron háromezerre rúgó dalkincs tulajdonosa mögött hiába van már megannyi kilométer és kereszteződés, a számtalan stoppolással és utcazenéléssel töltött nap, a klubokban, kocsmákban, kultúrházakban tartott koncertek, börtönökben és templomokban adott műsorok után ma is ugyanolyan lelkesedéssel indul neki (az első lemezéről kicenzúrázott, „Határtalanul szeretném hazámat” jelszó szellemében) egy-egy utazásnak – a jobb híján Régi Magyarországnak nevezett, szétszabdalt térség fogyatkozó népességű városai és falvai felé.

Papp Máté:
Bár már jó ideje énekeltél, lemezed mégse jelenhetett meg. Gondolom, a cenzúra közbeszólt.

Dinnyés József:
Természetesen a lemezpiacra be kellett volna kerülni. ’67-ben a Pol-beat Fesztivál kiadta a Karrier című dalt három Gerilla-szerzeménnyel egy lemezen. Hát mit mondjak, a Gerilla-rajongóknak én nem tetszettem, az engem szeretőknek meg a Gerilla nem tetszett, úgyhogy ilyen felemás, egynegyed-háromnegyedes lemez volt. A háromnegyed az egy bizonyos ritmushoz nagyon jó, például a keringőre. „Felkérés keringőre!” – így is hívtam ezt a lemezt. Az önálló lemez viszont nem nagyon akart összejönni, míg nem sikerült Buda Ferenc versével egy nagyon kellemes kislemezt készíteni. A Kex együttessel mentünk be a stúdióba, és egyfolytában egymást hülyítettük. Együtt is mutattuk be jó pár klubban, nagy élvezettel, hiszen abszolút marginálissá tett anyagok jelentek meg.

Ezután Erdős Péter és a hozzá tartozó munkatársi gárda, hogy nagyszerű, ha ebből nem tudom mennyi, ennyi és ennyi idő alatt elfogy, akkor lesz nagylemez. Fú, baromira örültem, meg is szerkesztettem az új lemezt, de közölték, hogy miután nem vagyok a szocialista kultúra híve, így vagy átírom az egészet, vagy nem mehet. Átszerkesztettem, vittem egy újabb változatot. ’73-tól ’85-ig egyfolytában. Tavasszal bevittem, ősszel kihoztam. Ennyi volt az egész nagy kaland és ez nagyon rosszul esett, hogy így mondjam. Előbb-utóbb azonban rájöttem, hogy ennek óriási haszna van, mert egyre többen énekelték szájról szájra továbbadva a dalaimat.

Én az Aczél György-féle „3T” közül a tűrt kategóriába tartoztam, vagyis nem tiltottak be úgymond sosem, csak nem lehetett lemezem. Megfigyeltem az országot járva, hogy egy politikailag elkötelezett fiatalember támogatását úgy lehet megszerezni, hogyha négyszemközt megegyezünk abban, hogy nekem igazam van a dalaimmal: a társadalom rákfenéje a tudatlanságban, a bizalmatlanságban, a tanulatlanságban van. Ezeknek az okait kell felszámolni, de ezt nem szabad hangoztatni színpadon, nem szabad hangoztatni újságcikkekben, hogy azok a bűnösök, akik tanítatlanul hagyták az ifjúságot. Így születhetett meg a Fiatalok Dalosok Találkozója Székesfehérvárott, ahová hosszú évtizedeken keresztül özönlöttek a srácok. 2-3 napos volt egy-egy találkozó és szétmuzsikáltuk magunkat. Ugyanez volt a Szóljatok Szép Szavak Mozgalomnál, ahol József Attila, Petőfi, Radnóti és mások emlékére összejött Magyarország minden versmondója. Nem egymásnak szavaltunk, hanem a helyi közönség jött be hallgatni azokat a súlyos szavakat, amelyeket Illyés Gyulától, Csokonai Vitéz Mihályig, illetve a kortárs költőkig bezárólag megírtak. Ezek a találkozók is úgy valósulhattak meg, hogy a cinkos, négyszemközti összemosolygás létrejött. Gyakorlatilag megszületett az a fajta politikai vezetés, középvezetés Magyarországon a ’60-as évekkel szemben, ’70-es, ’80-as években, amelyek a ’90-es évek végére a váltótársadalomnak megadta a politikai lehetőséget. Ugyanis minél többször találkoztak a nemzetet javítani szándékozó másként gondolkodókkal azok az úgymond politikai személyiségek, akik gyakorlatilag már csak saját biztonságuk érdekében voltak MSZMP-tagok, egyre kétarcúbbak lettek. De a kétarcúságuknak az egyik fele szimpatikus volt nekünk és az segített bizonyos dolgokban. Ha belegondolok, valahol árulás volt ezekkel tárgyalni, mert végül is hagytam, hogy utána a moszkvai kultúra szerint ítélkezzen, hirdessen, mintha neki jutott volna eszébe, hogy az ifjúsági kultúrát fel kell emelni, holott az én ötletem és mások ötlete, a mások közös akarata volt az, amit végül ő hajtott végre olyan szavakkal, amit mi sose mondtunk volna ki.

Papp Máté:
Akadtak-e társak ebben az egyébként igencsak magányos műfajban?

Dinnyés József:
A hosszú évek során nem véletlen, hogy komolyan vettem azt a megjegyzést, amit többször leírtak, hogy műfajteremtő voltam, vagyok. Ugyanis tényleg az elsők között kezdtem ezt a műfajt olyan formában művelni, ahogy ma is csinálom. Az elődök – ugye a Tinódi Sebestyének és a Sztárai Mihályok – is közösségi énekszerzők voltak, ők is olyan híradásokat vittek a pódiumra, a közönség elé, az Úr asztala mellé, ami hasonló volt ahhoz, amit én vállalok, illetve inkább az enyém hasonló az övékhez. Akikkel én szívesen felléptem, azok a srácok voltak, akiknek voltak közösségi énekeik, amelyeket össze lehetett fonni az enyémekkel. Szó szerint beszálltam a refrénbe, beszálltam a szakaszokba, vokálba, vagy csak egyszerűen együtt gitároztunk és akkor ketten vagy hárman álltunk a pódiumon. Ilyen volt a korán elhunyt Szentpéteri Zoli, aki nagyon tehetséges fiú volt. Vagy az NDK-ból hazatért Árpádi Laci, aki odakint húzott le három évet. Ő egy sváb fiú volt, aki eleve tudott kicsit németül, ott pedig még jobban megtanult. Ő is felépítette magában ezt a műfajt, amit én is felépítettem itthon magamban. Ráadásul engem is hallott az NDK-ban, amikor ott kint jártam az ottani magyaroknál. Könnyű volt vele összeállni. Csinált egy triót is: azokból a srácokból neves muzsikusok lettek, például az egyik tagja lett a 100 Folk Celsius-nak, mint hegedűs, és a country stílusnak kiváló művelőjévé vált. Mosonmagyaróváron, gimnazista korában ismertem meg az egyik legígéretesebb fiatalembert: nagyon jó basszus bariton hangja volt, tudott tőlem is néhány dalt játszani. Aztán leérettségizett, elkezdett melózni, de nyolc évig együtt muzsikáltunk. Mikor már majdnem minden dalomat kívülről tudta és bármikor bármelyik dalomba be tudott kapcsolódni, akkor szóltam neki, hogy nem kellene-e önálló repertoárt csinálnia? Ő volt Kátai Zoli, aki akkor elindult a saját útján: előbb egy folk bandában muzsikált, majd önállóvá vált és ma már ő az egyik legjobb koboz- és lantművész az országban. Nagyon hasznos kapcsolat alakult ki Rév Tamással is. Az ő kis baráti köre a Fiatal Művészek Klubjába járt. Nagyon tetszett neki, amit én csinálok és akkor ő is elkezdte ezt művelni. 

Fotók: Fortepan/Urbán Tamás.

Készítette: Papp Máté.

A teljes interjú szövege itt olvasható el. 

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.