Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő időszak sok tekintetben megváltoztatta nemcsak Magyarország nemzetközi megítélését és a hazai közéletet, de a kultúrpolitikát is. Utóbbi vonatkozásában talán a legjelentősebb, hogy – okulva a Rákosi-rendszer törvénytelenségei következtében a társadalomban keletkezett feszültségek 1956-os drasztikus levezetéséből – a korábbi „két T” (támogatás, tiltás)[1] helyett bevezették a „három T” elvét, helyet adva a „tűrt” kategóriának is, amelyet szürkezónaként a másik két halmaz közötti átmeneti, képlékeny, ámde annál népesebb táborként értelmezhetünk. Az új kultúrpolitikai hozzáállás egyértelműen korszakhatárt jelöl ki a magyar művelődéstörténetben, mivel létrehozott egy olyan lehetőséget a nem marxista művészeknek, amellyel őket sem zárták ki teljesen az alkotó tevékenységből és az első nyilvánosságból, amire az 1956 előtti időkben nem volt példa a Rákosi-rendszerben.

A könnyűzenei szcénára is jótékony hatással volt a kulturális cezúraként is értékelhető 1956 utáni korszak. Igaz, a „Virágozzék minden virág!” elvét messze nem sikerült megvalósítani, de persze a kommunista ideológiával áthatott hatalomnak ez nem is volt célja. A zenészeknek egy világosan, jól körülhatárolt koordináta-rendszerben kellett működniük, mégsem mondható az, hogy folyamatosan és egyértelmű elvárásoknak kellett megfelelniük. A „slendrián diktatúra” intézményrendszere, noha igyekezett lekövetni az aktuálpolitikai változásokat, amelynek következtében a közélet minden területén a „Húzd meg, ereszd meg!” elve érvényesült, általában nem kellő időzítéssel, és nem is mindig hatékonyan módosította kultúrpolitikáját. Ez egyfelől betudható annak, hogy az egyes intézmények élére olyan elvtársakat neveztek ki, akik „110 százalékig” teljesítették, vagy legalábbis szándékoztak teljesíteni a feléjük támasztott követelményeket, ami miatt szabad kezet kaptak, és nem egy esetben éppen emiatt keményebben léptek fel a zenészekkel szemben, mint ahogy azt a pártállam elvárta volna, más alkalmakkor pedig éppen ellenkezőleg, hagytak némi mozgásteret a rendszerkritikus hangoknak is.

Leszögezendő ugyanakkor, hogy a különböző intézmények közötti kommunikáció nem működött olajozottan, amire számtalan példát lehet felsorolni. Másfelől az 1956 előtti időszakhoz képest kétségtelenül liberálisabb hozzáállás a kutatások eredményei szerint megengedte azt is az intézményvezetők számára, hogy egyes vitás kérdéseket eltérően ítéljenek meg, és esetleg olyan zenei áramlatoknak is utat engedjenek, amelyet más intézmények vezetői nem engedélyeztek.

Hobo-koncert 1980-ban. Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

A számtalan példa közül egyik, amikor Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) igazgatója rendszeresen behívatta a Hobo Blues Band vezetőjét, Földes Lászlót a lemezek szerkesztőségi elfogadtatása előtt, hogy egyeztessen vele a dalok szövegeiről – tette mindezt akkor, amikor a Magyar Televízió még nem engedte képernyőre a bandát. Így a kádári-aczéli könnyűzenei politika érvényesülése nem követte teljes mértékben a közpolitika alakulását a pop-rockzenei intézmények perspektívájából. Nem következett – bár következhetett volna – ugyanis egyenesen a pártállami irányváltásokból, hangsúlyeltolódásokból az, hogy az intézményrendszer működése együtt mozduljon ezekkel, igaz, sok esetben ez a politikai rendszer jellegéből fakadóan mégis megtörtént.

A Kádár-rendszer hagyományos kronológiai beosztása (1956–1963: represszió; 1963–1968: a konszolidáció első szakasza; 1968–1972: új gazdasági mechanizmus, a konszolidáció folytatása; 1972–1980: a pangás kezdete és a gazdasági világválság „begyűrűzése”; 1980–1989: hanyatlás és fokozatos pártállami önfelszámolás) tehát nem erőltethető rá feltétlenül az egyes pártállami, könnyűzenei intézmények működési szakaszolására.

A korszakolás nehézségei: a jólfésült elvtársak esete a könnyűzenével

A „három T” bevezetése mint kultúrpolitikai korszakhatár jóval Aczél György MSZMP KB-titkárrá „választása” előtt megkezdődött. Ezen a poszton két elődje lényegében ugyanazt a metódust követte: Kállai Gyula és Szirmai István is egyértelműen ennek szellemében működtek a kulturális élet első számú irányítóiként, amikor Aczél György még „csak” a művelődésügyi miniszter helyettese, illetve első helyettese volt. (Az azonban külön elemzést érdemelne, hogy az 1956 vége és 1967 közötti időszakban ennek a triumvirátusnak a befolyási barométere egymáshoz képest hogyan alakult.)

Aczél György. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A gyakorlat tehát adott volt, Aczél György kultúrpolitikai értelemben vett teljhatalmának kiépülése előtt is. Hogy a köztudat és az utókor mégis az ő nevével köti össze ezt a fogalmat, az annak tudható be, hogy informális befolyásánál fogva – Kádár Jánossal közös illegális kommunista múltjuk, és a Rákosi-rendszerben való bebörtönzésük okán ő volt a legbizalmasabb viszonyban hármójuk közül a pártállam első számú vezetőjével – már 1967 előtt is ő játszhatta el a „kommunista kultúrpápa” szerepét. Ráadásul éppen ő jelentette ki először expressis verbis a Politikai Akadémián tartott előadásán 1968. április 1-én, hogy Magyarországon a művészeti alkotókkal szemben háromféleképpen viseltethet a hatalom: támogatja, tűri vagy tiltja őket.

Ennek az új hozzáállásnak volt köszönhető, hogy 1957 márciusában a Martiny-együttes interpretálásában felvették az első magyar rock and roll kislemezt, ami azért figyelemre méltó, mert egészen addig ezt a könnyűzenei stílust tiltotta a Rákosi-diktatúra. Általánosságban véve is elmondható a könnyűzenei stílusok pártállami elfogadásáról, hogy megjelenésükkor eleinte gyanakodva tekintett rájuk a hatalom, emiatt igyekezett azokat tiltani, aztán megjelent a domesztikálásra való hajlandóság, amelynek eredményeként különböző fórumokon publicitást engedtek az új zenei irányzatoknak, végezetül a leginkább rendszerkonform előadóknak horribile dictu támogatást is adhattak. Igaz, ez utóbbira meglehetősen kevés példát találunk, ha a konkrét anyagi támogatást vesszük alapul.

A rock and rollhoz hasonló utat járt be Magyarországon a dzsessz is, amely a kezdeti üldöztetés után 1962-ben nyert létjogosultságot, és az év október 25-én megalapították a műfajnak is teret adó, bár nem túl hosszú életű Budapest Ifjúsági Jazz Klubot, közkeletű nevén a Dáliát a Bajcsy-Zsilinszky Endre út és az Alkotmány utca sarkán. Nagyon hasonló utat járt be a későbbiek folyamán a beat, a progresszív rock, a hard rock, a pop és a country is. Némiképp kilóg a sorból a diszkó, hiszen az a kezdetek kezdetétől támogatott, de legalábbis tűrt volt, míg az alternatív rockzenének alig néhány képviselője jutott el a publicitásig a Kádár-rendszer idején (A. E. Bizottság, Európa Kiadó). Ugyanakkor a punk egyáltalán nem tudta áttörni „Jerikó falait”, mindvégig a tiltott kategóriába tartozott, emiatt nevezetesek a velük szemben indított, és akár letöltendő börtönbüntetéssel is járó perek.

Az új korszak kezdetét ezzel együtt plasztikusan kirajzolták azok a párthatározatok és dokumentumok, amelyek a „három T” bevezetéséről szóltak. Ugyanakkor a párt különböző plénumairól fennmaradt megszólalások az ennek alkalmazásakor felmerült bizonytalanságot is tükrözik. Különösképpen igaz ez a könnyűzenei szcénára, aminek magyarázata, hogy a pártapparatcsikok szemléletéhez képest gyorsan változó zenei világra valahogy reagálni kellett.

Itt kell megjegyezni, hogy a pártállam sohasem lépett fel proaktív módon a kultúra ezen szegmensében, mindig csak „futott az események után”, azaz lereagálta az új fejleményeket. Mivel ezek meglehetős gyorsasággal követték egymást, a kultúra területén egyébként is jellemzően ormótlanul mozgó pártállami alkalmazottak a különböző intézményekben nem mindig ugyanúgy reagáltak.

Erre mondta azt a budapesti pártbizottság végrehajtó bizottsági ülésén 1960. szeptember 26-án Orbán László az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője a művészeti pártszervezetekről beszélve, hogy „Gyakran a kommunistáknak sincs egységes álláspontjuk egy bizonyos művészeti kérdésben.”[2]

Ezt a meglátást ismételték meg 1962-ben kissé humorosabban a fővárosi pártbizottságon, amikor kijelentették a művészeti életről: „Ne történhessen meg az, hogy két jólfésült elvtárs közül az egyik jónak, a másik rossznak tartja. Csak most fogalmazódott meg a Pártbizottság soraiban is, hogy legalábbis próbáljunk egységes álláspontra jutni.”[3]

Az anomáliák felszámolásának kulcsát Orbán László a különböző felek érdekeinek összehangolásában és a vitafórumok szervezésében látta, amelyeket „az adott szakágat jól ismerő marxista vezetett volna le.”[4] A viták azonban nem egyszer a színfalak mögött, informális úton zajlottak. Ez a politikai rendszer sajátosságain kívül annak tudható be, hogy a korszak vezető kultúrpolitikusai nem sokra tartották a könnyűzenét, ezért inkább az egyes intézmények élén álló megbízható pártkatonákra hagyták a döntéseket.[5] Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a könnyűzenei irányzatokkal együtt járó társadalmi jelenségek ne keltették volna fel érdeklődésüket, illetve adott esetben nemtetszésüket. A felszínen azonban ennek ellenére a párt különböző szintjein szóba kerültek a legfontosabb, az ifjúságot és a könnyűzenét érintő kultúrpolitikai kérdések, mint ahogyan az eltiltásokról is szólt Kelen Béla, a főváros pártbizottsági titkára, akit még 1962-ben kineveztek az Esti Hírlap főszerkesztőjévé:

„Örökre szóló eltiltás szocialista körülmények között nincs. Mi azt az elvet valljuk, hogy minden ember átnevelhető.”[6]

Tehát itt is megjelenik az új korszak hozadéka, a tűrt kategória, de ahogy Kelen Béla is utalt rá pozitív kontextusban, a három alapvető halmaz között mindig is volt átjárás, akár oda-vissza is.

Kádár János. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A Kádár-rendszer egyébként az új korszak nyitányaként a békülékenység taktikáját alkalmazva már 1957. január 25-én arról döntött, hogy az ifjúság szórakoztatására egyre nagyobb figyelmet fordít. Ennek alátámasztására kérte fel az MSZMP akkori legmagasabb vezető fóruma, az Ideiglenes Intéző Bizottság (IIB) id. Földes Lászlót (Hobo apját) arra, hogy 1957. január 25-i ülésükön terjessze elő a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) megalapításának tervét, amelyhez a szovjet testvérszervezet, a Komszomol segítségét és tanácsait kérték.

Földes felszólalásában annak a véleményének adott hangot, hogy a KISZ-t kell a fiatalok szórakoztatásának élére állítani, ugyanis így lehet ezt a réteget megnyerni a rendszernek, de ellenőrizni is így lehet a leghatékonyabban. Ebben a kijelentésben benne volt az is, hogy reálisan értékelve a helyzetet úgy látták a párt vezetői, a fiatalok többsége nem állt a Kádár-kormány mellett. Ezért is volt szükség a KISZ pártállamot támogató tevékenységére, amelynek keretei között a könnyűzenei szórakozást is meg lehetett szervezni.[7]

A „három T” gondolata jól kitapinthatóan már az MSZMP 1957. június 27-29-én tartott országos értekezletén is megfogalmazódott, igaz, látszólag a legszigorúbb elveket fektették le. Ebből a dokumentumból kimutatható a tolerancia, a dalszövegírókra nézve azonban jogosnak tűnik a felvetés, miszerint már ekkor meghatározták, milyen stílusú szövegeket lehetett elfogadni a zenefelhasználók számára:

„A művészi élet területén elsősorban a pártos, szocialista realista művészeti alkotásokat kell támogatnunk. Elő kell mozdítanunk művészetünk, irodalmunk fejlődését a szocialista realizmus irányában. Helyet kell biztosítanunk más haladó törekvések érvényesülésének is, természetesen mindenkor fenntartva a bírálat jogát is. A feladat tehát: erősíteni a párt hadállásait tudományos és kulturális életünkben is.”[8]

Az új elem az 1956 előtti kultúrpolitikához képest nem elhanyagolható, ugyanis a nem elkötelezett kommunista (dal)szövegírók publikálhattak, bár hozzátehetjük, hogy ennek fejében rengeteg kritikát kellett elviselniük mind a fennálló hatalmi rendszer, mind pedig a média egyes szereplői részéről. Ráadásul Damoklész kardjaként lebegett felettük a betiltás veszélye, így feltehetőleg gyakran alkalmaztak öncenzúrát.

Persze a pártvezetés nem volt naiv, tisztában volt azzal, hogy a kultúra területén nem lesz egyszerű a gyeplőt a kezükben tartaniuk. Amikor az MSZMP KB 1958. július 25-i ülésén megfogalmazták és elfogadták a párt művelődéspolitikai irányelveit,[9] leszögezték, hogy a többi ágazathoz képest a kulturális életben tarthat majd legtovább a szocialista viszonyok megteremtése. Ezt azzal magyarázták, hogy a párt által burzsoáziának nevezett polgári réteg a művelődés szinte minden ágában képviselve volt, emiatt előnyre tett szert a munkássággal szemben, ami a kultúrharc meghirdetésére sarkallta a kommunista pártot.

Az MSZMP 1959-ben rendezett VII. kongresszusa a szocialista realista ábrázolásmódot várta el a művészektől, így a dalszövegíróktól is, akik a könnyűzene esetében műfaji sajátosságaik miatt nem tehettek maradéktalanul eleget ennek az elvárásnak, hiszen anakronisztikusnak és kissé parodisztikusnak hatott volna egy sanzont vagy egy dzsessz-számot írni például a kohászok életéről. Ebből aztán a könnyűzenei intézményekkel való különböző intenzitású összeütközéseik következtek. A VII. kongresszus határozata egyértelműen leszögezte, hogy a különböző szintű pártszervezetek feladata és joga a kulturális élet segítése, irányítása és ellenőrzése – ez utóbbin volt természetesen a hangsúly, ami gyakorlatilag a cenzúra alkalmazását jelentette –, amelyhez többek között a koncertszervezés és a hanglemezkiadás tartozott.[10]

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Dorogi Hanglemezgyára. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az MSZMP sokat emlegetett, és közpolitikai értelemben szintén cezúrát jelentő VIII. kongresszusa a „szocializmus alapjainak lerakásán” túlmenően megállapította, hogy „Sok olyan mű – […] zenei alkotás – készült, amely igyekezett szocialista választ adni változó életünk kérdéseire, és segített a nép erkölcsi, világnézeti nevelésében.”[11] Itt a Kádár-rendszer által újdonságként bevezetett „három T” elve is szóba került: „[…] teret adunk minden más jó szándékú, nem ellenséges művészi tevékenységnek is. […] A jövőben sem döntünk el rendeletileg, adminisztratív eszközökkel olyan vitákat, amelyek a művészi megformálás, a stílus kérdéseiről folynak; a párt irányító munkájában továbbra is az eszmei meggyőzés módszerét alkalmazzuk, bátorítjuk az alkotó vitákat és következetesen harcolunk az idegen, káros nézetek, eszmék ellen.”[12]

A zenész és pártalkalmazotti visszaemlékezések, valamint a rendőri intézkedésekre és az ügynökhálózati munkára vonatkozó iratok ismeretében azonban cáfolható, hogy kizárólag „megbeszéléses”, meggyőzéses módszereket alkalmazva intézte volna el a párt konfrontációs ügyeit a könnyűzenészekkel, elég, ha csak az ORI működési engedélyeinek megvonására vagy a Koncz Zsuzsa hanglemeze kapcsán kialakult Jelbeszéd-ügyre utalunk.

Koncz Zsuzsa. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A felsorolt pártdokumentumok közös vonása mindenképpen az, hogy egyértelműen jelzik, a Kádár-rendszer elejétől fogva egy új kultúrpolitika is kezdetét vette, ami alapvetően persze a monolit szisztémán alapult, ám mégis rendkívül éles határt jelentett az 1956 előtti viszonyokhoz képest.

Az MHV korszakai

Az 1956 utáni közpolitikai változások természetszerűleg érintették a kádár-aczéli könnyűzenei intézményeket is, ugyanakkor megállapítható, hogy az egyes vállalatok működése nem képezte le direkt módon a pártállami rendszeren belüli változásokat, még ha igazodott is hozzájuk valamelyest.

Ennek ékes példája az MHV története, amely már eleve nem akkor alakult meg, amikor a „fordulat évében”, 1948-ban a nagy államosítások végbementek, és nem is előtte, amikor 1945 vége és 1948 között az igazán fontos stratégiai jelentőségű vállalatokat vették köztulajdonba, hanem valamivel később, 1951. május 24-én, a 206/1951. számú Népgazdasági Tanács határozattal. Ekkor ment végbe ugyanis a kis lemezkiadók (Pátria, Odeon, Tonalit, Durium, Radiola, His Master’s Voice) államosítása, amelyek kvázi összevonásából jött létre az MHV.

A monopolcég megalapítása tehát nem követte a pártállami történet főbb korszakhatárait. A Rákosi-korszak egyik legsötétebb évében alakult meg, amikor az államosításokon már jócskán túl voltak a gazdasági szereplők. Ennek megfelelően a rákosista ochlokrácia elvei érvényesültek az MHV igazgató kinevezésekor is, ugyanis azt a Fehérvári Jenőt találták meg erre a posztra, aki mindössze hat elemi osztályt végzett, és volt némi kórusban töltött múltja.

Az ekkor még mindössze 15 fős állománnyal rendelkező MHV története ezután sem követte a kronológiai cezúrákat, hiszen az ortodox kommunistának számító Fehérvári Jenőt 1956 után sem váltották le, egészen 1965-ig maradhatott a vállalat élén. Más tekintetben nagyon fontos korszakhatár az MHV életében a hazai lemezpréselésre való átállás, ugyanis 1951-es létrehozásától kezdve szovjet bérpréselést vettek igénybe, mert idehaza nem volt vállalat, amely erre képes lett volna. Ennek az állapotnak a megszűnése sem 1956-ban következett be, hanem 1959-ben, bár nem zárható ki, hogy itt a forradalom leverése utáni időszak – látszólag legalábbis – enyhíteni szándékozó politikája hozzájárulhatott a lemezgyártási folyamatok hazai kézbe vételéhez.

Az 1951 és 1957 vége közötti időszak azonban egy tekintetben mindenképpen lekövette az aktuálpolitikai változásokat. Az 1958. januárban tartott művelődésügyi minisztériumi ellenőrzés során Tihanyi Miklós revizor megállapította, hogy valamivel több mint hat év alatt 2827 felvételt készítettek (a minőséggel egyébként a külföldiek, leginkább a szocialista országok importőrei meg voltak elégedve), és 1956–1957-ben készült ezeknek a nagy része (40%). Ekkor még a repertoár 48,7%-a komolyzene és 24,1%-a tánczene volt, a többi mozgalmi dalokból, népzenéből és operettből tevődött össze, ami alapján az állami ellenőrök túlzottnak találták a tánczene mennyiségét. Ahogy azt a revizor megállapította:

„A lemezek műfaji megoszlása azt mutatja, hogy a gyártás a kultúrpolitikai feladatok sérelmére teljesen a szórakoztató lemezek felé tolódott el.”[13]

Ezzel összefüggésben Sárai Tibor, a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára panaszkodott a párt KB Tudományos és Kulturális Osztályának, hogy a komolyzene sokkal kevésbé volt keresett, mint a könnyűzene. Összehasonlításul hozta, hogy míg Bartók Béla zongoraművéből, a Kolindákból 300 darab került forgalomba és javarészt azokat sem adták el, addig a Pancsoló kislány című slágerből 95 ezer fogyott. Erre rímel Fehérvári Jenő tételmondata: „Rendkívül nehéz olyan színvonalat biztosítani, ami hiánytalanul megfelel a kultúrpolitikai szempontoknak.”[14]

Új korszak kezdődött tehát az MHV életében 1959. január 1-jén, amikor a szovjet lemezgyártást felváltotta a magyar, ugyanis a Művelődésügyi, valamint a Kohó- és Gépipari Minisztérium megállapodása alapján a Kábel- és Műanyaggyár (1964-től Villamosszigetelő és Műanyaggyár, azaz VSZM) kezdte gyártani a lemezeket licensz-díj fejében az MHV által készített hangfelvételekből.

Ez a működési mechanizmus sem váltotta be azonban a hozzá fűzött reményeket, mert ez sem segített a lemezgyártás széttagoltságát megszüntetni, mivel hat különböző tárca között oszlott meg az MHV felügyelete: Kohó- és Gépipari Minisztérium, Könnyűipari, Belkereskedelmi, Külkereskedelmi, Művelődésügyi és Pénzügyminisztérium. Komolyzeneszerzők is felemelték ez ellen a hangjukat, ami kiélezte az egyes részfolyamatokban résztvevők közötti ellentéteket. Az ideológiai kérdésekben ugyanakkor a pártállam a kemény kéz politikáját követte, a felvételek repertoárját végső soron alakilag mindig a Színházi és Zenei Főigazgatóság, később a minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztálya engedélyezte, és ez az egész Kádár-korszakban – a nyolcvanas években már csak elméletileg – igaz volt, tehát e tekintetben nem tudunk korszakhatárokról beszélni.

Bors Jenő. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Az MHV működésének és történetének egyértelműen új szakaszhatárát jelentette Bors Jenő kinevezése a vállalat élére 1965. február 15-én, ugyanis ő némiképp fából vaskarika módon, de a piaci szemléletet próbálta ötvözni a tervgazdálkodással, miközben az ideológiai elvárásoknak is meg kellett felelnie.

Bár 1965 nem tekinthető a Kádár-korszakban korszakhatárának – és ez megerősíti fenti állításunkat, miszerint a könnyűzenei intézmények nem követték primer módon a közpolitikát –, azért meg kell jegyeznünk, hogy Bors Jenő kinevezése mögött már az 1968-ban induló új gazdasági mechanizmus előszelét is láthatjuk. Ezzel összefüggésben az MHV-ban kialakították az egyre olajozottabban működő gyártási folyamatot: a készletezés a RAVILL Nagykereskedelmi Vállalatban történt, a külkereskedelmet a Kultúra Könyv- és Hírlapkereskedelmi Vállalat bonyolította, a szállítandó lemezmennyiségekről pedig az MHV kötötte 1963-tól a szerződéseket a kül- és belkereskedelmi vállalatokkal egyaránt.

A felvételek készítése és a nagybani értékesítés ezzel egy kézbe került 1964. január 1-től, mert a gyártó először az MHV szervezetének adta át az anyagokat és nem közvetlenül a terjesztőknek és a tárolóknak. Így nagyobb cenzúrára nyílt lehetőség, hiszen a kész lemezeket az MHV még egyszer ellenőrizhette a terjesztés előtt. A kialakult helyzetet elősegítette, hogy Ilku Pál művelődésügyi és Csergő János kohó- és gépipari miniszter már 1963-ban megállapodást kötött az MHV működési rendjéről. Ahogy fogalmaztak:

„Az MHV köteles gondoskodni arról, hogy a hanglemezkiadás programozása a hanglemezzel szemben támasztott népgazdasági követelmények szerint történjék.”

Az, hogy mi tartozott a népgazdasági követelmények körébe, azt innentől kezdve nagyon képlékenyen lehetett értelmezni, az aktuális kultúrpolitikai megfontolásokat is erre a hivatkozási alapra lehetett helyezni. Ugyanebben az időszakban létrejött a papíron csaknem a rendszerváltásig működő Hanglemezgyártási Művészeti Tanács, amelynek tagjai a kulturális tárca, a Kohó- és Gépipari, a Belkereskedelmi és a Külkereskedelmi Minisztériumok, valamint a Szerzői Jogvédő Hivatal, a Magyar Rádió és Televízió, továbbá a Magyar Zeneművészek Szövetsége voltak. Ez a szervezet hagyta jóvá elviekben a felvételek ütemtervét, de kijelölte azokat a szórakoztatózenei műveket is, amelyekből érdemesnek tartotta hanglemezt készíttetni, külön kitérve minden hanghordozó példányszámára, az esetleges utánnyomással, azaz imprimálással együtt. A tanács elnöke a minisztérium egy szakértője lett.[15]

Nyilvánvaló korszakhatárt jelent a dorogi lemezgyár 1976-os beindítása is az MHV történetében, ám ez az évszám úgyszintén nem jelöl semmiféle jelentős politikatörténeti változást a magyar történelemben. A gyártás legalább részbeni MHV-kézbe vételének első felvetése egészen 1964. október 13-ig nyúlik vissza, amikor – talán éppen a belső szervezeti és működési változások farvizén – a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat levelet írt az NSZK-beli DGG cégnek, hogy létesítsenek Magyarországon közösen présüzemet, és segítsenek a Qualiton – az MHV-nak akkor ez volt az egyetlen márkajelzése – termékeit terjeszteni. A beruházás 60-40%-ban a németek vállán nyugodott volna, de nem sikerült keresztülvinni a tervet – ahogy egy pártállami dokumentumból kiderül, retrográd módon éppen a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat vétója miatt.[16]

Bors Jenő visszaemlékezése szerint a dorogi lemezgyár gondolata 1969-ben vetődött fel először,[17] a tettek mezejére viszont csak 1971. december 21-én léptek, amikor Petrovics Emil parlamenti képviselőként felszólalt az új lemezgyár megépítése érdekében. A zeneszerző arra hivatkozott, hogy a VSZM jelentős nyereségre tett szert a hanglemezgyártásból, 1970–1971-ben nyolcmillió forint tiszta haszna származott ebből, ami az MHV összbevételének mintegy kétharmadát jelentette. Ezt az összeget Petrovics Emil szerint nem adták át az MHV-nak, hanem más fejlesztésekre fordították, így a lemezgyártás technológiája elmaradott lett. Ahogy fogalmazott:

„[…] a présüzem műszaki leromlása válságba sodorta a magyar hanglemezkiadást.”

A vállalat emiatt és a kapacitás szűkösségéből eredően egyéves lemezkiadási elmaradást halmozott fel, azaz nem tudtak mindent kiadni, amit szerettek volna. A külföldi kiadók viszont kérték az MHV új lemezeit, amelyek így viszont nem érkeztek meg hozzájuk. Ezért fogalmazta meg Petrovics Emil a kérdés legfájóbb pontját, nem kis mértékben ironizálva az akkori – valljuk be: tényleg fonák – helyzeten:

„Tisztelt Országgyűlés! A kultúra sokba kerül. A kulturális terület emberei sokat kilincselnek pénzért. Meg is értjük, ha nem telik mindenre. Azt azonban mégsem várhatja senki, és nyilván Önök sem várják, hogy zeneművészetünk tartsa el a kohó- és gépipart. (Élénk derültség és taps.) Büszkék lennénk rá, ha menne. Ha tehát van olyan kulturális vállalat, amely nem a költségvetésből él, hanem saját erejéből, legalább annak a pénzét ne gazdálkodják el más célokra. A fenti tények alapján kérdezem tehát a kohó- és gépipari miniszter elvtársat, mit kíván tenni annak érdekében, hogy a Villamosszigetelő és Műanyaggyár meggondolatlan fejlesztési politikája ne tegye tönkre azt a magyar hanglemezgyártást, amelynek kétségbevonhatatlan érdemei vannak Liszt, Bartók, Kodály és a mai magyar zene itthoni és külföldi terjesztésében, népszerűsítésében. (Taps.)”[18]

E kemény szavak után Horgos Gyula kohó- és gépipari miniszter válaszában megállapította, hogy az 1968 és 1971 között végbement nagy, 900 ezer darabos példányszám-növekedés egyértelműen a könnyűzenei termékeknek volt köszönhető. Horgos Gyula ennek ellenére csak ötmillió forintos tiszta nyereségről beszélt, Petrovics Emil megállapításait pontatlannak nevezve. Hozzátette, hogy a VSZM ebből négymilliót a lemezgyártás fejlesztésére fordított, amelynek során korszerű gépeket, technológiai berendezéseket vásárolt, továbbá felújításokkal és egyéb intézkedésekkel bővítette a szűk keresztmetszetű kapacitásokat.

A sztereó lemezek gyártása így 1968–1971 között a nyolcszorosára növekedett. Az igazán nagy eredményt azonban a miniszter utolsó kijelentése jelentette, amelyet az országgyűlés egyöntetű igennel, egy tartózkodással megszavazott. Ebben pedig az állt, hogy a negyedik ötéves terv befejezéséig, tehát 1975-ig a VSZM-nek át kellett adnia a lemezgyártás teljes folyamatát az MHV-nek „a gyártás kívánt fejlődésének biztosítása mellett”.[19]

A döntés értelmében Bors Jenő 1972. augusztus 15-én elküldte a Művelődésügyi Minisztériumba fejlesztési terveiket, amit természetesen állami költségvetésből fedeztek. Hogy minél flottabbul történjen a gyárépítés, Bors 1974. október 25–30. között Angliába utazott tapasztalatokat szerezni a Decca és az EMI lemezcégekhez. A munkafázisokat 1971 és 1975 közötti időszakra bontották fel a tervgazdálkodás elveinek megfelelően, az új gazdasági mechanizmus tehát nem érintette ennek a nagy állami beruházásnak a rendjét.

Összesen 58 millió 850 ezer forintra rúgtak a kiadások, ebből az Országos Tervhivatalon keresztül 40 millió, egyéb állami forrásból 5 millió forint hozzájárulást kértek. A technológiát teljes mértékben Nyugatról szerezték be az Elektroimpex, az Elektromodul és a Chemolimpex cégeken keresztül, ami jól mutatta a szocialista gazdaság versenyképtelenségét ezen a téren. 1982-re 175 millió forint árbevételre számítottak, amelynek 10%-át tervezték tiszta haszonnak, a kapacitásnak pedig a megduplázását várták az új dorogi gyártól.

A kivitelezés végül 1973. II. negyedévében indult meg. A befektető a Művelődésügyi Beruházó Vállalat, a tervező a Komárom Megyei Tanácsi Tervező Iroda, a kivitelező a Dorogi Szénbányák Szolgáltató Üzeme volt. A beruházási programot és a technológia tervet az MHV Beruházási Csoportja készítette el.[20] A VSZM-nél átmenetileg tartalék-kapacitást hagytak a folyamatos gyártás érdekében a Dorogra történő háromlépcsős áttelepülés idején, de voltak olyan gépek, amelyeket lecseréltek. A VSZM az állóeszközöket könyvjóváírással (tehát ingyen), a forgóeszközöket térítés ellenében adta át Dorognak.[21]

Az, hogy a dorogi lemezgyár megépülése igazi korszakhatárt jelentett a hazai könnyűzenei életben, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1976-ban már négymillióötszázezer lemezt gyártottak, amivel már ekkor meghaladták az 1980-ra előirányzott terveiket. A nyolcvanas években, fénykorukban pedig a tízmilliós példányszámot is elérték a dorogi gyárban évente. Dorogon a lemezgyártás szinte minden munkafázisa helyet kapott, egyebek mellett a tasakkészítés, a műsoros kazetták előállítása és a mechanikai műhely is. Építettek egy nagykereskedelmi raktárt is, ám ennek léte a korabeli visszaemlékezések szerint hátráltatta a további kapacitásnövelést.

A gyár 1976-os beindítása aztán további ambiciózus terveket eredményezett, a présüzemet modernizálták, a tasaküzemet gépesítették összesen 45 millió forintból, az ügyvitel gépesítésére és a kiskereskedelmi hálózat fejlesztésére további 12 milliót különítettek el a hetvenes évek végén, a kormányzat pedig 1979-ig bezárólag egymillió amerikai dollárt biztosított az MHV-nak a kötött devizagazdálkodás elvének megfelelően.

Ezenkívül 1977–1979 között hosszúlejáratú hitelt vettek fel a beruházások befejezésére. Közben öt év alatt 100 millió forint állami kulturális járulékot fizettek, amelynek viszonzásaként a komolyzene árbevétel-támogatására mintegy 44–48 millió forintot kértek.[22] A korabeli viszonyokat jól jellemzi, hogy míg az MHV a bevételeinek maximalizálására törekedett, addig 1978. október 12-én a kulturális tárca főosztályvezetői értekezletén – ahol az MHV vezetése számolt be a legújabb fejleményekről – megállapították, hogy

„A vállalatot alapvetően a kultúrpolitikai elkötelezettség és a nyereségelvűség egyensúlya jellemzi.”[23]

Az MHV történetének újabb korszakát jelzi Bors Jenő 1981. október 23-án, a sajtó MHV-t ért támadásai kapcsán az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának írt levele. Ebben jelezte, hogy nagy változásokra készülődnek a cégnél: „Mint eddig tettük, popzenei tevékenységünkben határozottan és minden bürokratikus akadályt félretéve, reformokat kell végrehajtanunk a decentralizálás, a demokratizálás, a közreműködők megnyerésének irányába. Reformjainknak azonban az általunk választott terepen kell végigfutni és nem azon, amit »kritikusaink« választanak.”[24] A reformok nemsokára be is következtek, amiket 1980 és 1983 között vezettek be.

Ezek egyik pillére volt a magánstúdiók (Omega, Főnix) MHV számára végzett bérmunkájának engedélyezése. Előbbiben a Hungaria 1980-as Rock and roll partyját, utóbbiban a Bojtorján 1981-es Csavargódalát, illetve a Muzsikás együttes legújabb lemezét vették fel. Az MHV „liberális” lépése mögött az állt, hogy a Rottenbiller utcai stúdiójuk kapacitása messze alulmúlta az igényeket, ráadásul az abban a bérházban lakók miatt nem is lehetett éjjel-nappal felvételeket készíteni.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Rotenbiller utcai stúdiója. Fotó: Környei Attila

A folyamat mintegy megkoronázásaként következett be az MHV új, törökbálinti stúdiójának elindítása 1983-ban, amellyel párhuzamosan a Rottenbiller utcai stúdió tovább működött. A törökbálinti egykori Ráczug-kastélyban a kor világszínvonalának megfelelő berendezéseket üzemeltek be, ezeket többnyire az Egyesült Államokból szerezték be hitelből, ami arra utal, hogy a nagyobb bevétel érdekében hajlandónak mutatkoztak újabb, akár külső pénzforrásokat is bevonni, ami már a vállalkozói attitűd megjelenése.

A stúdiókapacitás növekedése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1983-ban újabb, az MHV-s költségvetésért egymással rivalizáló szerkesztőségek jöttek létre a cégen belül. A hagyományos könnyűzenét ápoló Pepita márkanév mellett a Start (az induló zenekarok számára), a Favorit (a befutott előadók részére), a Bravo (a különleges, kiemelkedő teljesítményt nyújtó kiadványoknak), a Pro Menedzseriroda (Erdős Péter popcézár különbirodalma), a Krém (a dzsessz népszerűsítésére, a többiektől eltérően már 1982-től) és a Gong (a külföldi slágerek hazai kiadására).

Az MHV történetének utolsó korszakhatára a monopólium elvesztése volt, ami kivételesen egybeesett a közpolitikai változásokkal. Az 1986. szeptember 1-én hozott sajtótörvény értelmében a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a MAFILM és az erre külön engedélyt kapott szervezetek is rendelkezhettek kiadói joggal lemezekre és kazettákra, ami lényegében a könnyűzenei életben a rendszerváltozás előszobájának tekinthető.[25]

Az első magánkiadású nagylemez Pogány Judit és a Tükör együttes Biztatás című 1987-es kiadványa volt a Mini-Coop kiadásában, illetve ugyanebben az évben a Profán együttes Pro Pátria című hanghordozója a Hungaropop gondozásában. Ezt követte a Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadok Magyar Miséje még szintén 1987-ban, illetve a Nyomorultak Radioton általi 1988-as kiadása.

Az MHV prezentálta viszont az első CD-ket Magyarországon, mindezzel együtt 1988-ra az általuk eladott nagylemezek száma 36, a kislemezeké 45%-kal csökkent néhány év alatt. Éppen ezért nőtt a reklám jelentősége, amelynek koordinálására külön bizottságot is létrehoztak a cégen belül.

Mindeközben Bors Jenő 1988-ban nyílt levélben elismerte, hogy egyes zenekarokat ideológiai alapon tiltottak be, azaz nem adtak ki: „[…] nem voltunk hajlandók terjeszteni olyan társadalomellenes magatartásokat, amelyek napjainkban a bőrfejű mozgalmakba torkollnak.”[26]

Ebben az évben már 19 magánkiadó 72 féle lemezt adott ki, tehát az MHV monopóliuma már a gyakorlati élet szemszögéből is a múlté lett. A céget egyfajta kegyelemdöfésként érhette, hogy 1990. július 16-án az Antall-kormány nem annyira meglepő módon azonnali hatállyal elbocsátotta Bors Jenőt, és az is szinte szimbolikus jelentőségű, hogy Erdős Péter nem érte meg a rendszerváltást, miután 1990 februárjában elhunyt. A cég Kádár-kori történetének vége tehát egybeesett az aktuálpolitikai változásokkal, ám szinte ez az egyetlen azonosság az MHV és a közélet kronológiája között.

Szerző: Csatári Bence

Nyitókép: A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Rotenbiller utcai stúdiója. Fotó: Környei Attila.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

[1] Ezt a terminus technicust a Rákosi-rendszer valójában soha nem használta, ugyanakkor a gyakorlatba átültette, mivel kifejezetten a támogatás és a tiltás volt a művészeti termékek pártállami megítélésének két módja.

[2] Budapest Főváros Levéltára (BFL) XXXV. 1. a/4 (Az MSZMP Budapesti Pártbizottsága Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei) – 1960. szeptember 26.

[3] BFL XXXV. 1. a/4 – 1962. május 28.

[4] BFL XXXV. 1. a/4 – 1960. szeptember 26.

[5] Vajda Tibor, a Kulturális Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztálya könnyűzenei referensének személyes közlése 2005. március 18-án.

[6] BFL XXXV. 1. a/4 – 1960. szeptember 26.

[7] MNL OL M-KS 288. f. 5/1957 12. ő. e. 6. (MSZMP KB IIB, majd PB iratai)

[8] A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Szerk.: Ságvári Ágnes–Vass Henrik. Budapest 1973. Kossuth Kiadó. 87. (a továbbiakban: Ságvári–Vass)

[9] Ságvári–Vass: 243–271.

[10] Ságvári–Vass: 414.

[11] Ságvári–Vass: 599.

[12] Ságvári–Vass: 600.

[13] MNL OL XIX-I-4-c 9. d. 488066-VI/1958. (Művelődésügyi Minisztérium Ellenőrzési Főosztály)

[14] MNL OL M-KS 288. f. 33/1962 9. ő. e. 181–195.

[15] MNL OL XIX-I-4-c 70. d. 129088-VI-1964.

[16] MNL OL XIX-I-4-c 70. d. 129088-VI-1964.

[17] MNL OL XIX-I-4-rr (Művelődésügyi Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztály iratai) 39. d. 14. t 114174/1972.

[18] MNL OL XIX-I-4-rr 39. d. 14. t 114174/1972.

[19] A probléma felmerült már a miniszter-helyettesi értekezleten is 1957. július 16-án. MNL OL XIX-I-4-eee (Művelődésügyi Minisztérium miniszterhelyettesi értekezletek iratai) 1. d. 8. t. 1963. február 20-án a miniszter-helyettesi értekezleten a gyártás szétforgácsoltságáról esett szó. MNL OL XIX-I-4-eee 8. d. 4. t.

[20] MNL OL XIX-I-4-rr 41. d. 15. t. 115042/1972.

[21] MNL OL XIX-I-4-rr 115028/1972.

[22] MNL OL XIX-I-7-g 23. d. 16. t. 57380/1976.

[23] MNL OL XIX-I-7-dd (Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes iratai) 4. d. Személyzeti és Oktatási Főosztály. dosszié.

[24] MNL OL M-KS 288. f. 36/1981 (MSZMP KB Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztály iratai) 20. ő. e. 6–7.

[25] A Magyar Zeneművészek Szövetsége is megszólalt az MHV monopolhelyzetével kapcsolatban. A zenei szövetség 1987-ben a teljesen szabad hanglemezpiac mellett tette le a voksát. Artisjus Irattár. Magyar Zeneművészek Szövetségének elnökségi ülése 1987. november 12. dosszié.

[26] MNL OL XIX-I-9-n (Vajda György miniszterhelyettes iratai) 17. d. 4. t. Zene- és Táncművészet. Vajda György miniszterhelyettes 1988. dosszié.