Nemes Nagy Péter (1949) a hazai poprocktörténet egyik legjelentősebb dokumentátora és élő lexikona. A többség az ország első számú bluesszakembereként ismeri. 1984 és 2007 között állandó bluesműsora volt a Magyar Rádióban, később (azzal párhuzamosan) a Fiksz közösségi rádióban, mostanában pedig Klub Rádióban. 2000-ben A blues nyomában címmel könyvben foglalta össze a műfaj nemzetközi történetét. A Rockinform című rockzenei magazinban évtizedeken át írt havi rendszerességű blueslemezbemutatókat. Ő volt az 1992 és 2002 között működő Magyar Blues Társaság elnöke. Megszámlálhatatlan hazai blueskiadvány (kazetta, LP, CD, DVD) szerkesztője, kísérőfüzetének írója. Mindezeken felül az elmúlt harminc évben nem történt olyan jelentősebb bluesesemény Magyarországon, ahol valamilyen minőségben – műsorvezető, előadó, szerkesztő, tudósító – ne vett volna részt.

Jávorszky Béla Szilárd:
Zenei hatások? Volt-e zenész a családban?

[...]

Nemes Nagy Péter:
Otthon a fater hallgatta a rádiót, és közben a húgom keresztanyja – aki anyám édestestvére volt – vett egy lemezjátszót. 1958 körül lehetett. Hozzá 25 centis lemezeket. Nagyon tetszettek. Mindig is szerettem volna saját lemezjátszót, de persze sokáig nem jött össze. Általános iskola hetedik vagy nyolcadik osztályában egyszer – 1963 vagy 1964 lehetett – épp Szamosi Feri padtársam hozott egy Nők Lapját, abban volt egy fotó, négy almában négy Beatles-tag feje. Milyen hosszú a hajúak, de milyen egészségesek, mert almát esznek – valami ilyesmi süket dumával. Akkor figyeltem fel rájuk, hogy hú, ezeket hallgatni kell.

Közben nyaranta, hogy ne csavarogjak, apám mindig beadott valahová egy hónapos diákmunkára. Ami később jól jött, mert a nyugdíjba is beszámítódott. Bekerültem a VII. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál a bérelszámolókhoz, ahol – képzeld el – jobbnál jobb 18- 25 éves csajok voltak. Én meg voltam 13-14 éves. Az egyik hosszú loknis hajú csaj, soha nem felejtem el, mindig az Orionton táskarádióján hallgatta a Csekét. Jöttek a Little Richard-, a Beatles-, meg más előadók dalai. Azokra figyeltem fel.

Aztán otthon is elkezdtem ezeket keresgélni. Amikor bekerültem a IX. kerületi Fáy András Gimnázium és Ipari Szakközépiskolába, előttem egy olyan csávó ült, akinek a két bátyja ’56-ban disszidált, benne voltak rendesen a fegyveres harcokban, a csávónak meg hatalmas Spidola táskarádiója – mi több, amolyan bőröndrádiója – volt. Fú, te ezt hallgatod, milyen jó! Rolling Stones Little Red Rooster, meg minden. Elkezdtem írogatni a számokat, a címeket, meg minden. Kerekes Sanyi haverom révén jött össze, hogy mindig Cseke Délutáni randevúját hallgattuk. Ez volt nekem gyakorlatilag a popzenei szabadegyetem. A füzetek, amelyekbe rendszeresen jegyzeteltem, megvannak itt-ott, meg kiposztoltam pár lapot belőle a Facebookra.

1964 őszén beindult a Beatles-láz. 1965-ben az osztályban elhatároztuk, hogy elmegyünk a Fővárosi Nagycirkuszba. Úgy volt, lebontják a régi épületet, de előtte még meghívták a francia Orlandot és az ő Shazammes nevű együttesét, amely – azt hiszem – egy hónapig koncertezett Magyarországon. Szó szerint erre vertük szét a Fővárosi Nagycirkuszt. Olyan számokat játszottak, mint I Can’t Get No Satisfaction, A Hard Day’s Night. A Hungarotonnál amúgy megjelent egy négyszámos kislemezük. Azóta digitalizáltam.

Persze az osztályban mindenki zenekart akart alapítani. Sőt, még a Kiss József utcában laktam, a szomszédunkban volt egy srác, nálam két osztállyal feljebb járt, mindenki Heinczmann Lacinak hívta, pedig Iván volt az eredeti neve. Állítólag együtt zenélt a későbbi Rákfogó-tag Cserba Mikivel. Meg csinált a Bem Gimnáziumba járó srácokkal zenekart.

Akkor abban a házban mindenkinek volt gitárja. Én is elmentem nyáron a Dagályba dolgozni, abból vettem alkatrészeket, a Thököly úton a Hetesinél gitártörzset, hozzá Forte csehszlovák pickupot, húrokat, felhúroztuk, befestettük a gitárt, meg minden. Akkor Laci tanítgatott gitározni. A lókották ma is megvannak.

Az első szám, amit megtanultam, egy Shadows-stílusú dal volt, a Hallgass a szívemre (Listen To My Heart). Nemrég fejtettem meg, hogy a dán Cliffters együttes játszotta. Egyébként meg Frank Ifield egyik szöveges nótájának volt a gitárváltozata. Ez is megvan.

Laci, mint említettem, benne volt egy zenekarban, mindig mentem a koncertjükre és közben gyűjtögettem a szövegeket. Rájöttem, nem tudok olyan tehetségesen gitározni, meg nincs is annyi erő és kitartás bennem, hogy állandóan a húrokat tépjem. Viszont az ment, hogy megismerjem a háttörténeteket, hallgattam a műsorokat és leírtam fonetikusan a slágerek címeit. Hogy ezeket kell figyelni, gyerekek, ezek vannak a slágerlistán. Aztán megvettem az Ecserin a Bravot, kiírtam belőle a szöveget, odaadtam másoknak, hogy cserébe ők is adjanak szöveget. Ez nekem sokkal jobban ment, mint a gitározás.

Abban a zenekarban, amelyben Laci játszott, később felbukkant egy elvarázsolt csávó. Úgy hívták, Román Péter. A Fővárosi Gázműveknek a Köztársaság téren lévő épületében próbált a zenekar és a Bem Gimnázium tornatanára volt a „menedzsere”. Én meg vittem nekik a szövegeket. Amíg Laci megcsináltatta a gitárját – beadta a Finommechanikai Művekbe, ami akkor erős honvédelmi cég volt, ott felspécizték a Jolana gitárját, átfestették, tiszta nyugati gitár lett belőle –, addig az én gitáromon játszott.

Egyik alkalommal jött Román Péter és a dobfelszerelésre ráhúzott egy lepedőt, rá volt festve, hogy Apostol (ez volt az ő beceneve). Mi az, hogy Apostol? A zenekarnak Kormorán a neve, azonnal vedd le fiam ezt a cuccot! „De hát engem Apostolnak hívnak a többiek!”, védekezett. Meg különben is, olyan jó, otthonról loptam hozzá a lepedőt. De hiába könyörgött, le kellett szednie.

Szóval ennyire keveredtem bele. A gimnáziumban is állandóan írogattam az adatokat. Később az első magnómat szintén úgy vettem meg, hogy 1967-ben a szokásos termelési gyakorlat mellett (mert szakközépiskolába jártam, autóvillamossági műszerész szakon) a Dagályon még egy hónapot dolgoztam. A keresetemből pedig megvásároltam a Terta 811-es orsós magnómat. Újpesten vettem valakitől használtan és rohantam haza, mert aznap este adta le a Magyar Rádió a Nashville Teens együttes Erkel Színházban adott koncertjét. Az utolsó négy számot sikerült felvenni. De ettől kezdve volt magnóm.

Persze eléggé bonyolult volt hozzá szalagot szerezni. A VIII. kerületben a Rákóczi tér – József körút sarkán volt egy ezermester bolt, ahol a Magyar Rádióból kiselejtezett, agyonragasztott szalagokat lehetett kapni. Később rájöttünk, hogy a TANÉRT Vállalat boltjaiban 4 forintért rossz minőségű, magyar gyártmányú Duna szalagokra vett orosz nyelvleckéket árulnak. Megvettük őket és az orosz nyelvleckék helyére beatzenéket másoltunk.

Két ilyen, a rádió által agyonragasztott szalagon sikerült megszereznem az első négy Beatles LP-t. Ezzel az anyaggal egyik szilveszterkor szinte kézről-kézre adtak a városban, mentem lakásról-lakásra, felraktam a Beatleseket és táncoltak rájuk. Akkor még csak vonalas telefonok léteztek, azon hívogattak, hogy gyere át ide, mert itt is kellene ez meg az. Az egyik alkalommal a Radnóti Miklós utcában jött egy csávó, hogy kölcsönadnám-e neki a szalagokat. Kiderült, hogy Soltész Gábornak hívják, Soltész Rezső öccse, mindketten a Rangersben játszottak.

Később sikerült lemezjátszót venni, elkezdtem lemezeket gyűjteni. A Rákóczi úton a Kenyérmező utcával szemben ott volt Czeglédi úr Hanglemezudvara. Mindig kirakta a frissen érkezett cuccokat a kirakatba. Azokat is lejegyzeteltem. Hogy nem is úgy írják, hogy John Mayer, hanem hogy John Mayall. Az öreg egyébként úgy csinálta – korrektül járt el –, hogy kölcsönözte a lemezeket. Vagy nyitástól este 5-ig vihetted el (ha megbízhatónak tűntél) 35 forintért, vagy 5-től másnap a nyitásig szintén 35 forintért. Odaadta 10 embernek a lemezt és a végén eladta 350 forintért. Végül is korrekt volt.

Címlapkép: Cseh Tamás Program/Csákvári Zsigmond.
Fotó: Passzio.hu.

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd.

A teljes interjú szövege itt olvasható.