Nem mindig motoztak meg a fesztivál bejáratánál, volt ennél sokkal rosszabb is.
Az első magyar popfesztivál biztonsági kérdéseiről már írtunk, és a diósgyőri stadionban tartott fesztivál után jó ideig semmit nem engedélyeztek a szervek. Volt persze Tabán és ’76-tól aztán a BNV területén Szolidaritási rockfesztiválok, később pedig Békefesztiválok. Az orwelli újbeszél törvényeinek megfelelően természetesen utóbbiakon volt a legnagyobb háború.
1980-ban, ha lehetett volna valahol balhé, akkor az a Fekete Bárányok fesztiválja volt, a Hajógyári-szigeten, de ott semmi ilyesmi nem történt. A P. Mobil, a Hobo Blues Band, a Beatrice és a Bizottság koncertjeinek biztosítására nem rendőröket, hanem ifjúgárdistákat kértek fel. Bár a hangosítás pocsék volt (még Nagy Feró is belekötött a hangosítóba), mégsem volt különösebb botrány.
1984-ben viszont a pusztavacsi Békefesztiválon megtörtént a baj. A békeharc (már a szó is szép) és a békefesztiválok fontos részét képezték a korszak politikájának, csak ez nem sok fiatalt érdekelt. Ezért a legnépszerűbb zenekarok részvételével szerveztek az ország mértani közepén békefesztivált. Ezen a P. Mobil ugyanúgy fellépett, mint az R-Go vagy az Első Emelet, tehát igazán sok látogatót vártak. Meg is érkezett százhúsz-százötvenezer fiatal, akit a békejelszavak nem nagyon érdekeltek, ők a fellépők miatt jöttek. A koncertek alatt már délután fellángoltak az indulatok, a rajongók felugráltak a színpadra, végül a P. Mobil technikai okok miatt késett, egy kemény mag pedig – hogy elégedetlenségét kifejezésre juttassa – sörösüvegeket dobott a színpadra.
Utólag nézve a történteket, semmi olyan nem történt, amit a rendezők részéről ne lehetett volna kezelni, bár nyilván ma sörösüveghez jutni tömegrendezvényen valószínűleg nehezebb, mint drogot venni, pont azért, mert előbbi eldobva elég veszélyes.
Durva tömegjelenetek voltak 1981-ben a Dorogi Rockfesztiválon is, kevés híján a színpad is összeomlott, mégsem volt probléma. De a Békefesztivál a hatalom kiemelt rendezvényének számított, és a rendőrök megindultak. Egy bulizó tömeg viszont nem olyan, mint egy tüntetés, oda szórakozni mentek az emberek, és hogy elérjék a balhézókat, több ezer szórakozni vágyón kellett átgázolni rendőrlovakkal, könnygázgránátokkal, füstgyertyákkal.
Döbbenet, sokk. A fesztiválozók sátrain „Mi nem ilyen békét akartunk”-feliratok jelentek meg, amiket később leszedettek velük. Magát az atrocitást nem kezelte politikai ügyként a hatalom, aki viszont képeket közölt róla, vagy akár csak beszélt volna, azt azonnal megfigyelték. Hírzárlatot rendeltek el, a hivatalos hírekben nem jelenhetett meg, mi is történt. talán ma is ezért tudnak róla kevesen. Így is kijutott nyugatra a fiatalok elleni rendőrattak híre, és meg is jelent pár újságban, a rendteremtést átélt magyar fiataloknak pedig alapélményük lett a hatalom hozzájuk való viszonya.
Rendőrök a bulizók ellen, ez mindig nagyon rossz felállás a rendfenntartók szemszögéből. Nagy-Britanniában csak egy évvel később, 1985-ben a Battle of the Beanfieldnek nevezett rendőrattak során oszlatták fel a Stonehenge Free Festivalt, és hat évvel később huszonegy károsultnak megítéltek huszonnégyezer font kártérítést. Pusztavacson nyilván nem járt kártérítés senkinek.
Fotó: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (átvette: Music Media).
Szerző: Réz György
A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.
