1983-at írunk. A létező (?) szocializmus hanyatlásának, az egypártrendszer fokozatos korrodálásának, a Béketábornak nevezett speciálisan közép-kelet európai kényszer-képződmény szükségszerű felmorzsolódásának időszaka ez. Még nem a reformista Gorbacsov főtitkár trónol a Szovjetunió élén, és az átlagmagyarnak meg sem fordul a fejében, hogy politikai értelemben valamikor itt bármi megváltozhat, főleg a szélirány.
Pedig. Jólértesültek tudni vélik, hogy rövid időn belül „forradalmi változások” várhatók. Természetesen nem a szó valós értelmében, hanem úgy, hogy megmaradjon a kádári krumplileves, de már új, demokratikus fűszerekkel ízesítve, tetszetős, modern üstben főzve. A világútlevél az előszobában várakozik, már senkit sem visznek be az őrszobára a hosszú hajáért, és a szórakozóhelyeken sem veszik annyira komolyan a „20 óra után csak 18 éven felüliek tartózkodhatnak a helyiségben” kezdetű központi direktívát. De hogy miért dobják vissza az útleveled, és miért nem mehetsz ki egyet sörözni a müncheni Oktoberfestre, arra a mindenható belügyes azt a rövid választ adja: CSAK!
A már nem és még nem átmeneti időszakában, az ország mértani közepén ‒ nevezetesen Pusztavacs község külterületén ‒ rendezik a vidékiek kedvenc hetilapjaként ismert Képes Újság által ötletelt kétnapos Békefesztivál, sorban immár a másodikat. Negyvennyolc óra együttlét, az Éljen Május 1!-szerű kitelepült internacionalizmus és a Woodstockról lemaradt kései virággyerekek találkozása a természet lágy ölén: Béke, Zene, meg ami jön. Zenekarunk sikerre éhes. A budapesti selejtezőt simán vettük a Csajkovszkíj parkban, a korábbi formáció második lett tavaly, tehát idén csak a győzelem lehet a cél. Irány Pusztavacs!
Éjfélkor indulunk Miskolcról, hogy már hajnaltájt megérkezve minél jobb helyre parkolhassunk be, és mentesüljünk a parkolási díjfizetés alól is. De addig kész gyötrelem. A megbeszélt két Barkas mikrobusz helyett az utolsó percben egy dobozos Avia teherautó gördül be a művelődési ház elé, ami azt jelenti, hogy a társulat nagyobbik része a zárt dobozos részben kénytelen elviselni az út nehézségeit. Megbeszéljük a sofőrrel, hogy „biológiai szükségleteink elvégzése” okán óránként rendszeresen megállunk valahol, mivel a pilótafülke és a raktér között nincs közvetlen összeköttetés. Így is történik, az első két órában, de utána… Megyünk, megyünk, de semmi. Dörömbölünk, ordítunk, hátha meghallják ott elöl, de nem. Az útravalóul magunkkal vitt két rekesz sör viszont gyanúsan gyorsan fogy, túl gyorsan, pedig a vesének is vannak korlátai. A lányok elfordulnak, és áldják a sorsot, hogy nem szeretik a sört.
Kőbányai világos sörök. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Végre megérkezünk. Szemügyre vesszük a terepet, becserkésszük a hatalmas színpadot, ahol majd megmutatjuk a világnak, mi is a miskolci rockvirtus. A még nálunk is korábban jöttek sátrai már állnak, álmos szemünkkel megpróbáljuk elképzelni, mi lesz itt néhány óra múlva, amikor a szervezők számításai szerint közel százezer ember népesíti majd be az irdatlan nagy teret. Visszabotorkálunk a helyünkre, és megpróbálunk valamit aludni. Nem sok sikerrel, dolgozik az adrenalin, szeretnénk már a színpadon lenni.
Úristen! Mi történt, hogy került ide ez a tengernyi nép? Mire felkecmergünk napközbeni szendergéseinkből, valóságos sátorerdő vesz körbe, ember, ember hátán, amerre a szem ellát. Illetékesek nemhivatalos gyorsmérleget készítenek, állítólag közelítünk a kétszázezer látogatóhoz, ami testközelből inkább félmilliónak tűnik. Ekkora tömeg pedig eszik-iszik, nem keveset, és körülnéz, hol tudna picit (vagy nagyobbat) könnyíteni magán. Nehéz ügy. A telepített konténer cseppet sem mellék(es) helyiségeinek száma elenyésző az igényekhez képest, így aki nem akar csúful járni, az egy „Ismerd meg pévacs külső” elnevezésű gyalogtúra keretében elbaktat a fesztivál két szélén található erdős-fás területre, és ott végzi el ügyes-bajos dolgait.
A fesztivál amúgy nagy buli. Az emberek békés-elégedetten nézelődnek, fogyasztanak, élvezik a napsütést, a koncerteket, néhány apróbb, gyorsan lezáruló összezördülést nem számítva abszolút hepi a fíling. A színpadon nincs megállás, bár a műsor kissé eklektikusra sikeredik, így a tehetségkutatón bemutatkozó zenekarok között egymást váltja a cigányzenés blokk, majd az egyetlen, világűrt megjárt magyar űrhajós, akit olyan frappáns kérdésekkel bombáz az egyik műsorvezető, mint: „És mondd, Berci, onnan fentről is tényleg olyan kereknek látszik a Föld, mint a képeken?” A tömeg hahotában tör ki, a megkérdezett lájtos tudományos megközelítést ad válasz gyanánt. Megtapsolják.
Farkas Bertalan Gyulaházán. Fotó: Fortepan / Szalay Béla
Nem úgy, mint az utána érkező ismert formációkat, mert addigra a színpad előtti részt teljes egészében elfoglalja a P. Mobil fanatikus keménymagja, és innentől kezdve senkinek nincs esélye, könyörtelenül megdobálnak mindenkit, aki nem „móóóóóbiiiil”. A hangulatfelelős békekötésként próbál valamit tenni, és csokoládéval bevont túrós csemegét szór dobozszámra a srácok közé, akik ugyan elmajszolják az édességet – aztán ott folytatják, ahol abba (sem) hagyták.
Nem kell itt brutális, testi épséget veszélyeztető akciókra gondolni, az apróbb tárgyak, kukoricacsutkák színpad irányába történő röptetése, illetve a skandálás csupán az imádott zenekar iránti feltétlen lojalitás megnyilvánulása. Végül ‒ egész napos bizonytalanság, és több időpontváltozás után ‒ mi is felléphetünk a világot jelentő deszkákra. Műsor ezerszer lepróbálva, minőségi konyak eljuttatva a hangmesternek (ahogy a jólneveltség és a rock íratlan etikettje megköveteli), műsorvezetői kérdésre pedig, ami az iránt érdeklődik, hogy milyen stílust is játszunk, jön a spontán válasz. Mi? Nos, a Mini és a P. Mobil közöttit! A sokat megélt riporter torkán akad a szó, és „hááááát, nekem nehéz elképzelni Schuster Lórit és Török Ádit egyszerre, de ha ti ezt mondjátok!”
Lenézek a végeláthatatlan tömegre, de a leghátsó sátrakig el sem látok. Felemelő és félelmetes egyszerre – de jön a segítség. A földön fekvő keménymagból felriadók – akikhez valamiért kicsit későn ért el az első mondatom ‒ közül többen összecsapják a tenyerüket, és bíztatóan kiabálnak felénk, „Pémobil? az jó, az jöhet!”. Felhatalmazás megadva, belecsapunk.
Persze, nem nyerünk. Sok a jó zenekar, a zsűri pedig őszintén bevallja képtelen valamennyi produkciót élénk figyelemmel követni ilyen hosszú ideig. Részünkről nincs harag. Itt vagyunk, megmutattuk magunk, sokan gratulálnak, megölelnek, mi kell több huszonévesen? Semmi. Merthogy a négy előadott dal egyikében arról énekeltem a színpadról és hallották sokan, hogy Megfordul a szélirány…
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatára érkezett.
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: Pusztavacs egy évvel a történtek után, azaz az 1984-es Békefesztivál. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
