Marc Augé francia antropológus érdekes és azóta nagyhatásúvá vált esszét tett közzé 1992-ben. A könyvterjedelmű munka abból az egyszerű megfigyelésből indult ki, ami valószínűleg a repülővel sokat utazóknak is feltűnhetett, hogy szinte minden repülőtér egyforma. Ebben azonban nem az építészi fantázia szűkkeblűségét kell látnunk, mert ennek a – főként az objektum belső tereit érintő – homogenitásnak funkcionális jelentősége van: mivel a benne tartózkodók csak ideig-óráig maradnak ott, hisz céljuk, hogy tovább- vagy elutazzanak, így a térkiképzésnek és a kommunikatív felületeknek a hatékonyság érdekében nemzetközi sztenderdeket kell követniük. Márpedig egy globális sztenderd mindig homogenizál, mindegy, hogy Prágában vagy New Yorkban száll fel az utas, nagyjából ugyanazokkal a jelzésekkel, terekkel, sőt a globális kapitalizmusnak köszönhetően ugyanazokkal a termékekkel találkozhat. Társadalomkutatóként Augét az érdekelte, hogy milyen kapcsolat, viszony van a repülőtérhez hasonló szabványokkal dolgozó nyilvános terek (olyanok, mint a benzinkút, az autópályák parkolójában lévő kereskedelmi egységek, szállodaláncok, plázák) és az azt használó utazók, vásárlók, fogyasztók, járókelők között.

Ám Augé összehasonlítási alapja speciális, amennyiben antropológusként kezdetben afrikai kultúrákat kutatott, s nagy hangsúlyt fektetett azokra a szimbolikus javakra, melyek egy-egy közösség önazonosságát jelentik: ezek között első helyen szereplelt, a hely. A francia „hely” (lieu) kifejezéssel azonban nem bármilyen helyet szeretne jelölni, hanem azt, ami „a latin invenire ige értelmében invenciónak tekinthető: azok fedezték fel, akik azt a sajátjuknak tekintik”. Egyszóval a hely a közösségi identitás foglalata: a hely, valamint a hozzá kapcsolódó kollektív hitek és gyakorlatok szavatolják a közösség kohézióját. Nem véletlen, hogy a globális kapitalizmus keretei között, egy komplex társadalomban másként működik az identitás, vagyis a tér és az egyén viszonya, ezért vezette a be a nem-hely (non-lieu) fogalmát; ezek egyik kitüntetett példája tehát a repülőtér. Utóbbi tehát olyan nem-hely, amelyhez nem kötődik senki, nincs lakossága, mindenki csak ideig-óráig marad ott, s talán legtöbb időt az ott dolgozók töltik ott.

Ám mielőtt univerzálisan érvényesnek tartanánk Augé megfigyelését, érdemes visszautalni az előző posztra, melyben azt fejtettük ki, hogy a hidegháború idején az utazás mind politikai, mind gazdasági szempontból más jelentett, mint napjainkban. A repülés pedig egészen különleges és drága utazási forma volt, amit a magyar lakosság jó része inkább ismert a – ma már klasszikus katasztrófafilmként ismert – Airport című filmekből, mint a Ferihegyi valóságból. Ezért gondolom úgy, hogy Korda Györgynek az 1981-es, Szeptember volt című albumán található Reptér című dala nemcsak kiemelkedő könnyűzenei darab, de egyben kordokumentum is. Az S. Nagy István által írt szöveg, a tempós, funkys beütésekkel bíró, Máté Péter jegyezte zene és Korda György előadásmódja egészen egyedi atmoszférát teremt.

A dal szövegvilága, főleg az első strófa voltaképpen visszaigazolja a fentebbi hipotézist, amennyiben S. Nagy éppúgy láttatja a repülőtér világát, mint a francia antropológus. A felütés, nevezetesen az „ez a föld a senki földje, állandó lakója nincs / nem köt ide senkit semmi népszokás” sor voltaképp könnyed sűrítménye az Augé által bevezetett nem-hely fogalmának, amennyiben ez a hely senkinek nem jelent semmit. Nincs tartama, lételeme az örökös mozgásban levés, ezért nem lehet hozzá kötődni, igazodni, vagyis valódi nem-hely. Az első szakasz zárlata pedig az ilyen nem-helyekre jellemző nyelvi, etnikai, kulturális, stílusbeli sokszínűségről beszél.

Bár nem tudni, hogy az utolsó szó, tudniillik a „vallomás”, pontosan mire vonatkozik, de olyképpen is értelmezhető, hogy a refrén maga a konfesszió. Ez a pátosszal telített vallomás pedig egyszerre szól a reptérhez és egyszerre magához a repülés élményéhez. A második szakasz visszakapcsol a repülőtérhez, s a szöveg elkapott, apró megfigyelései újfent annak változatosságát, sokszínűségét adják vissza. A „körülöttem furcsa arcok, fürge léptű emberek”, majd a „búcsúzó szőke kislány”, a „portugál”, illetve a „szakállas német” alakja pedig plasztikussá teszi a fentebb fejtegetett tézist a nem-hely kapcsán. Nevezetesen azt, hogy az itt közlekedő emberek nem ismerik egymást, nincs közük egymáshoz, s ez a nem-helyként értett reptér legfontosabb sajátossága. Ám a dalban ez az idegenség korántsem negatív.

Szemben Molnár Gergelynek az előző posztban fejtegetett reptér-víziójával vagy dacára az Airport-filmek hidegháborús légkörének, Korda György dalának funkys, lendületes dallamvilága és éneke voltaképpen pozitív töltésű mítoszt fon a repülés köré. Mégpedig egy olyan országban és korban teszi ezt, amiben ez az élmény a lakosság túlnyomó többsége számára gazdasági és politikai okokból elérhetetlen volt. Mivel saját tapasztalattal nem rendelkezhettek róla, így maradt a televízióból és a rádióból áradó mediális tudás: például az Airport -filmek happy enddel záródó, mégis feszült várakozása vagy a Reptér című nagy sikerű, szinte himnuszszerű kompozíció. Túl zenei megformáltságán, megkockáztatom, hogy utóbbi sikeréhez hozzájárulhatott az is, hogy egzotizálta mind a repülőteret, mind a repülés élményét. A mindennapokat jócskán felülmúló technológiai színvonala, a csillogó belső terei (összehasonlítva pl. egy vasútállomással) és az – pláne „nyugati” – utazás mítosza révén a repülőtér, akarva-akaratlanul sűrítményként magában foglalta az „ott” és az „itt” közötti különbséget; ez az egzotizálás lényege. Ám ahhoz, hogy ez működjön, valamiről nem volt ildomos beszélni. Ez a valami pedig az, hogy – Magyarországon belföldi repülés nem lévén – a repülőtér egyben határállomás is volt.

Lehet, hogy ez utasok számára a reptér nem-hely volt, de az oda el sem jutó többség számára inkább – dalokban, filmekben, képekben élő – vágy maradt. Úgy vélem, hogy az 1980-as évek Magyarországán (s a megelőző évtizedekre ez fokozottan igaz) a reptér inkább a Georg Simmel által pertraktált „híd” és „ajtó” funkciót töltötte be. A német filozófus számára a híd metaforikájának alapja a kapcsolódás vágya, az elválasztott két oldal közötti különbség „áthidalása”. Ezzel szemben az ajtó „nyitott” vagy „zárt” állapota döntés kérdése, mely mondjuk egy határátkelő esetén az állami szabályozás hatáskörébe tartozik; az állam dönt arról, hogy valaki számára nyitva vagy zárva áll az ajtó. A kapcsolódás vágya és a bezárás realitása ellentétként feszíti tehát a híd és az ajtó metaforáját, ami mindig igazságtalanságokat termel. Akiknek a kapu zárva maradt, azok irigykedve tekintettek a dalban megénekelt „szakállas német”, „szőke kislány” vagy „portugál” alakjára (nyilván nem véletlen, hogy nem „szakállas román” és „lengyel” szerepel a dalszövegben), akiknek kijutott az, hogy választhattak. Életvitelszerűen úton lenni (lifestyle mobilities) vagy szabadidős tevékenységként vándorolni, helyet változtatni (leisure migration) egyaránt vonzónak tűnhetett a magyar társadalmi képzelet számára: nem véletlen, hogy a kamionos és a külkereskedő kedvelt alakjai voltak ennek az imaginációnak.

Azzal, hogy a Reptér című dal magyar nyelven szól külföldiekről, földrajzi mobilitásról és a repülőtér sajátos világáról, S. Nagy István megkerülte az imént vázolt problémát, vagyis azt, hogy – gazdasági és politikai okokból – mindez a magyar társadalom tagjai számára jórészt ismeretlen és elérhetetlen volt. Hankiss Elemér olyképpen zárta a magyar slágerszövegek világképét elemző, kritikus, de megértő modorban írt esszéjét, hogy ezek a – gyakran irreális, irracionális, érzelgős, mitizált – dalok „aligha segítenek az új világkép, az új erkölcs (…) kialakításában”. Nem derül ki egyértelműen, de mintha arra utalna, hogy ezek a könnyűzenei szerzemények mintha megkerülnék a mindennapokra való reflexiót, hisz szórakoztató funkciójuk politikája éppen abban áll, hogy elemeljék a dalok szövegvilágát a valóságtól. Azzal, hogy a társadalmi képzeletet formáló és annak vágyait egyaránt kiszolgáló populáris művek (dalok, filmek, regények stb.) mítoszt fontak az utazásból, a repülésből, a mobilitásból, voltaképpen elterelték a figyelmet azokról a gazdasági és politikai egyenlőtlenségekről, melyeket a magyar társadalom tagjai elnyomásként és megfosztottságként éltek meg.

Fotó: MTI.

Felhasznált irodalom:

Marc Augé: Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába, Budapest, Műcsarnok, 2012.József Böröcz: Leisure Migration. A Sociological Study on Tourism, Oxford, Pergamon, 1996.
Böröcz József: A határ: társadalmi tény, Replika, 47–48. sz. (2002), 133-142.
Hammer Ferenc: Benzinszagú Szindbád. A kamionos mint népi hős a szocializmusban, in „Nem kellett élt vasalni a farmerbe”. Mindennapi élet a szocializmusban, Budapest, Néprajzi Múzeum, 2013.
Hankiss Elemér: „Sorrentói narancsfák közt”. Szempontok a magyar slágerszövegek vizsgálatához, in A népdaltól az absztrakt drámáig, Budapest, Magvető, 1969, 193-254.
Georg Simmel: Híd és ajtó, Híd, 2007/ 2. sz., 30-35.

A blog a Hangfoglaló Program támogatásával készül.