Méhes Marietta az Eszkimó asszony fázik című filmben
Idén lesz hatvanéves Méhes Marietta, aki a nyolcvanas években underground énekesnőként és színésznőként is felforgatta az álmos magyar kulturális életet.
1992 decemberében Wahorn András készített egy azóta is számtalanszor hivatkozott interjút az akkor már évek óta Amerikában élő Méhes Mariettával. Ebben ő ezt mondta: „Magyarországon bármit csináltam, soha nem voltam igazán benne. Azt mondtam, hogy oké, énekelek, de soha nem mondtam, hogy énekesnő vagyok. Színészkedtem ezekben a filmekben, próbáltam olyan jól megcsinálni, ahogy csak tudtam, de soha nem gondoltam azt, hogy tényleg ehhez értek.” Ugyanitt elhangzik az is, hogy egyáltalán nem hiányzik neki a filmezés. Hogyan lehetséges akkor, hogy ennek ellenére, „akaratlanul is” ikonikus alakja lett a nyolcvanas évek magyar filmtörténetének?
Méhes Marietta egy olyan korban működött, amikor elmosódtak a határok a művészeti ágak között: ez volt a nyolcvanas évek, ahol az underground képzőművészek, zenészek, filmesek szabadon átjártak a médiumok között. Az alkotások létrehozásakor a technikai tudás helyett fontosabb volt az a sajátos jelenség, ami egyszerűen a művészek egyéniségéből fakadt – másodlagos volt, hogy ez versben, festményben, zenében vagy filmen bontakozik ki. Az önkifejezés minden korábbinál bizarrabb és merészebb formákban öltött testet, a lassanként értelmét vesztő aczéli 3T pedig nehezen tudott mit kezdeni a másolt magnókazettákon terjedő, kategorizálhatatlan sufnizenével vagy a kimondott és kimondatlan művészeti szabályokat semmibe vevő, avantgárd művekkel.
Ennek a forrongó kornak a terméke a rövid életű Trabant zenekar is, ami visszatekintve inkább tűnik egy önmagát szórakoztató baráti társaság hobbijának, mint egy nyilvánosságnak szánt formációnak. Lukin Gábor, Vető János, Méhes Marietta és rengeteg állandó vendégművész csupán néhány évig dolgoztak együtt, ezalatt mindössze két-három koncertet adtak, mégis zenetörténelmet írtak: a Trabant a mai napig hivatkozási alap, csakúgy, mint a hozzájuk ezer szállal kötődő, hasonlóan „befelé forduló szobazenét” játszó Balaton. Énekesnőként pedig Méhes Marietta merőben új típust teremtett: nem volt szabályos szépség és a hangja sem volt különösebben jó, mégis megbabonázta a közönséget. Totális önellentmondásként megszületett az alternatív díva jelensége: egy titokzatos vamp, akit teljesen hidegen hagy a külvilág. A saját szabályai szerint létezik a színpadon – és azon kívül is.
Itt jön ugyanis a képbe Xantus János rendező, aki szintén az említett baráti társaság tagjaként az első, később pedig a legfontosabb filmszerepet osztotta Méhes Mariettára. Filmjeiben Méhes részben önmagát játssza, de sohasem teljesen – ez a bizonytalan határvonal pedig még izgalmasabbá teszi az elidegenedett, lázadó, nihilista figurákat. Ráadásul, ahogyan a fentebb idézett interjúból is kiderül, Méhes sosem tartotta magát színésznőnek, és ezt nem is próbálta leplezni: egészen szokatlan beszédstílusban, „rossz” hangsúlyozással, kifejezéstelen tekintettel mondta a kamerába a legszemélyesebb vallomásokat éppúgy, mint a felszínes csevegést.
Első közös alkotásuk az 1980-as, Balázs Béla Stúdióban készült rövidfilm, a Diorissimo volt: a posztmodern áldokumentumfilmben töredékekből derül ki, hogy a főhősnő (véletlenül?) meggyilkolta a férjét. „Nem jön ki hang a torkán” – hangzik el slusszpoénként, de idővel a kelletlen főszereplő egyre közlékenyebb lesz az őt faggató riporterrel szemben. A feltehetően a The Velvet Undergroundtól „kölcsönzött” ötletben (akiknek az 1968-as White Light/White Heat albumán hallható, nyolcperces The Gift egy kísértetiesen hasonló témájú Lou Reed-novellát dolgoz fel) Marietta hűvössége dominál. Az egész gyilkosság csak egy bosszantó múltbéli epizód, amiről felesleges ennyit beszélni. Felejthetetlen az a több perces jelenet, amelyben egy nyitott sportautó piros bőrülésén a különböző kozmetikumok előnyeiről és hátrányairól értekezik (innen a cím).
Következő közös rövidfilmjük, a Női kezekben még bizarrabb jeleneteket vonultat fel. A Törőcsik Marit is szerepeltető, álomszerű film legemlékezetesebb pontján Marietta sellőként fekszik a vízparton, de csak azután, hogy Xantus elcsábította és kirabolta őt egy vonaton. Már ebben a két filmben is kardinális szerepet játszott a zene (Másik János szerzeményei), Méhes Marietta később filmjeiben viszont – Bácskai Lauró István szocialista krimije, a Rutinmunka kivételével – már cselekménymozgató szerepe is van. Gazsi Zoltán experimentális koncertfilmje, az Időt töltök 1982-84 egyenesen a Balaton, a Trabant, a Hymnusz és az Európa Kiadó együttesek próbáin és koncertjein készült – az archív videofelvételek 1993-ban álltak össze filmmé, szintén a Balázs Béla Stúdióban. Méhes Marietta két legfontosabb filmszerepét pedig a nyolcvanas évek magyar filmtermésének legfontosabb, zenei kötődésű darabjaiban játszotta – mindkét alkalommal énekesnőt, aki akár lehetett volna önmaga is.
Bódy Gábor 1983-ban osztotta rá a Kutya éji dala számtalan sérült és alakoskodó figurája közül a katonatiszt feleségének szerepét. A Derzsi János alakította férfi testi-lelki terrorban tartja a nőt, aki elmenekül, hogy a fővárosban underground énekesnő legyen – Marietta az A. E. Bizottsággal koncertezik, így a film megörökíti a kultikus Szerelem című számot is („köpni kell”). Érdekesség, hogy a kozmikus távlatokat nyitó, a valóságot át- és átértelmező film két másik főszereplője Grandpierre Attila, aki lényegében önmagát játssza csillagászként (és a Vágtázó Halottkémek énekeseként), illetve maga Bódy, aki egy álpapot alakít (Bódyról pedig azóta kiderült, hogy ügynök volt).
Akárcsak a Kutya éji dala, Méhes Marietta következő filmje, az Eszkimó asszony fázik is a lehető legjobb pillanatban keletkezett, ugyanis erejük teljében örökítette meg az alternatív zenei szcéna képviselőit. Xantus János 1984-es első és leghíresebb nagyjátékfilmjében Marietta még inkább önmagát alakítja, hiszen az őt kísérő zenekar lényegében a Trabant, amely éppen a film sikerének köszönhetően adhatott ki kislemezt, az underground együttesek közül elsőként. Marietta legkönnyebben kategorizálható és legbefogadhatóbb filmje egy szokatlan szerelmi háromszög története, ami úgy teszi nevetségessé a melodrámai paneleket, hogy közben maga is alkalmazza őket. Az Eszkimó asszony fázik egy siketnéma állatkerti dolgozó, János (Lukáts Andor), egy neves zongoraművész, Laci (Boguslaw Linda) és egy szőke énekesnő, Mari tragédiába torkolló történetét meséli el, melynek végén – pontosabban a legelején, hiszen ez az első jelenet – tehetetlenségében János leszúrja Lacit.
Méhes Marietta, Másik János és Lukin Gábor az Eszkimó asszony fázik című film forgatásán
Xantus filmje szélesebb közönséggel is megismertette mind Méhes Mariettát, mind a Trabant zenéjét, egyúttal mitikus ködbe is burkolta a „második nyilvánosság” működését. „Méhes Marietta szokatlan, előzménytelen jelenség a magyar filmművészetben. Bizonyára idő kell, amíg elfogadtatja magát, mert mind külső megjelenésében, mind játékában más, mint mindenki más: ez véletlenül sem azt jelenti, jobb. Csak a „másság” önértékére hívnám fel a figyelmet” – írta róla Bikácsy Gergely az Eszkimó asszony fázik kapcsán. Idő azonban nem adatott meg az elfogadtatásra, hiszen ezután csupán egy furcsa, bűnügyi paródiát a zenés filmmel ötvöző olasz műben (Anche lei fumava il sigaro…) játszott, majd New Yorkba disszidálva szakított a filmvilággal. Szinte profetikus, ahogyan mindezt már az Eszkimó asszony fázik megelőlegezte: annak végén Mari ugyanígy elhajózott Amerikába, magára hagyva az érte epekedő férfiakat. Öröksége mégsem merült feledésbe: néhány éve a szintén nem színésznőként végzett Jakab Julit kiáltották ki az új Méhes Mariettának. Ő idén immár Nemes Jeles László Sunset című filmjében bizonyíthatja, hogy nem kell színésznőnek lenni ahhoz, hogy filmsztár legyen valaki.
Fotó: Femina, Fortepan/Várkonyi Péter.
Szerző: Gyöngyösi Lilla
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
