Az Omega együttes az Eötvös Klubban, Kovacsics András balról a második

Kovacsics András neve ma talán már nem annyira ismert, mint az Omega együttes ma is aktív tagjaié, pedig Benkő László és Kóbor János mellett talán ő a zenekar első öt évének legfontosabb szereplője. Az 1962 és 1967 között az Omegában a zenekarvezetői feladatokat is ellátó Kovacsics a korszak más neves együtteseiben is megfordult a későbbiekben: játszott az Olympiában, a Syconorban és az Universalban is.

Ignácz Ádám:
A magyarországi beatkorszak indulásakor, úgy tűnik, kétféle zenésztípus különböztethető meg egymástól. Voltak egyfelől a lelkes amatőrök, akik ugyanakkor műszaki végzettséggel, s ezáltal a hangszerek és erősítők létrehozásához szükséges tudással rendelkeztek, illetve nagyon jó kapcsolatrendszerrel bírtak. De minden zenekarban felbukkantak a „professzionális” muzsikusok is. Mintha a később kiemelkedő együttesek mindegyike számára elengedhetetlen lett volna, hogy tagjai közt tudjon zeneileg képzett fiatalokat. Ha csak a te zenekaraid példáját vesszük, akkor Mihály Tamás és Presser Gábor is egyértelműen az utóbbi csoportba sorolható. De az is igaz, hogy az Omega már évek óta létezett és sikeres volt Presserék érkezését megelőzően is, vagyis a zenekar tagjai 1967 előtt jobbára az első „típusból” kerültek ki. Szerinted van-e relevanciája e két típus megkülönböztetésének? Ha igen, te hova sorolnád magadat?

Kovacsics András:
Én úgy látom, hogy mindenki amatőr volt, aki 1960 körül elkezdett foglalkozni a beatzenével, mert nem létezett Magyarországon a műfajhoz szükséges előképzettség, nem voltak tanárok, akik megtanították volna nekünk a beatet. Akkoriban a könnyűzene az olasz slágereket vagy a dzsesszt jelentette, ebbe a közegbe robbant be a beat. Mi is csak a rádióból tudtuk elcsípni a nótákat. Egyszerűen „lehallgattuk”, és ez alapján játszottuk a számokat. Mindössze ennyivel voltunk előrébb a közönségnél. Hangszereink, és erősítőink sem voltak. Az én első erősítőmet egy csónaképítő hajómester készítette, később pedig Varsányi segített összerakni egyet. Szóval akkoriban mindenki amatőr volt szerintem, a legnagyobbak – Zorán vagy Szörényiék – is mind maguk tanulták meg, miként kell ezt a fajta zenét játszani. „Lekagylózták” a számokat, és sokszor már aznap este játszották is őket.

Ignácz Ádám:
Mennyiben befolyásolta a beatzene művelését, hogy ezek szerint a zenészek nagy többsége – s ez Magyarországon akkor újszerű jelenség volt – autodidakta módon sajátította el a zenei alapokat, és nem zeneiskolai vagy klasszikus zenei műveltséggel rendelkezett?

Kovacsics András:
Azért nem úgy kezdtünk el zenélni, hogy egyszer csak kezünkbe adták a hangszert, és már játszottunk is rajta… Én például úgy kerültem kapcsolatba a gitárral, hogy korábban síztem, síugrottam, és a szüleim megrettentek, amikor 1960 körül meghalt egy fiatal kollégám, Dózsa Tibi, és akkor azt mondták, vesznek inkább korcsolyát, vagy bármit, amit akarok. Én akkor gitárt kértem, mert voltak egyetemista barátaim, akik a tábortűznél énekeltek és gitároztak, és az nagyon tetszett nekem. Ismertem a harmóniákat, meg énekelgettem is, de a beat több volt ennél, teljesen megőrjítette a fiatalságot, azokat is, akik zenéltek, és azokat is, akik csak hallgatták.

Ignácz Ádám:
Részben már érintettük ezt a kérdést, hiszen említetted, hogy a rádiót hallgattátok, de mivel fontos téma, ismét szeretném megkérdezni, hogy miként tájékozódtak az akkori fiatalok. Mégiscsak egy olyan világban éltetek, amelyben a kommunikációs csatornák korlátozottak, és főleg a nyugati trendekről volt nehéz informálódni. Hiszen tudvalevő, hogy például a Magyar Rádióban vagy a korabeli hangfelvételeken még rock and rollt vagy twistet is csak legfeljebb elvétve lehetett hallani, vagyis csak lassanként lehetett megismerkedni az új nyugati irányzatokkal. Szóval mit hallgattatok?

Kovacsics András:
Egyértelműen a Szabad Európa Rádiót, Cseke László műsorait. Olyan fontos volt ez, hogy amikor a Vár Klubban játszottunk, a basszusgitárost előbb elengedtük, hogy fel tudja venni az aznapi műsort, utána pedig arról a felvételről tanultuk az újabb és újabb számokat. És sajnos előfordult párszor, hogy Cseke beledumált, ezért nem tudtuk megfejteni a dalok elejét. Keresztes Tibi mondta is, hogy „gyerekek, hát nem az elejétől játsszátok a számot!” Neki ugyanis voltak csatornái, ő be tudta szerezni a lemezeket, de nekünk nem nagyon volt ilyen lehetőségünk, kivéve Meckyt, ő ugyanis úgy „kapta be a horgot”, hogy kapott egy Elvis Presley-lemezt, és megérezte: nagyon másmilyen zene ez a korábbiakhoz képest
.
Ignácz Ádám:
Vagyis neki külföldi rokonok segítettek. Ez a lehetőség a te esetedben nem állt fent?

Kovacsics András:
Nem. Szóval nekem a Szabad Európa és a Luxembourg Rádió maradt. Mivel akkoriban az ének nem volt annyira domináns, a rádióból levettem a zenekari számokat, és le is kottáztam őket, aztán pedig vittem a próbaterembe. Volt tehát már annyi zenei tudásom, hogy ezt megtegyem, ennek ellenére amatőrnek számítottam. Ezek a kották egyébként a mai napig megvannak.

Ignácz Ádám:
A beatzenekarok rövid időn belül az új nyugati populáris zenei stílusok fontos közvetítőivé léptek elő. Az első együttesek létrejöttét valamiféle közönségigény is motiválta, vagy saját magatok szórakoztatására kezdtetek zenélni?

Kovacsics András:
A magunk szórakoztatására, de nagy volt a közösségi igény is. Először egy könyvklubban léptünk fel, ami most is létezik a Liszt Ferenc téren, és annyira kezdetleges zene volt jellemző akkoriban, hogy amikor Mecky lejátszott egy egyszerű boogie-menetet, amire ma már oda se figyelnénk, az emberek körbeállták és mondták neki, hogy „de jó! Játszd még egyszer, játszd még egyszer!”

Ignácz Ádám:
Ezek szerint teljesen az újdonság erejével hatott.

Kovacsics András:
Igen, ekkora újdonságot jelentett. S nemcsak a Beatles, hanem már a korábbi zenék is. Például a Ventures, vagy a Shadows, amely Cliff Richarddal is csinált pár számot, de ők maguk nem énekeltek. Kicsit később Jugoszláviából hoztuk a lemezeket. Utánnyomásos másodpéldányokat szereztünk onnan, de sajnos külföldre még nehézkesen juthatott csak el az ember. Háromévente utazhattál, meg kellett tehát gondolni, hogy mit hozol magaddal haza. Az első tizenöt lemezem nekem is Jugoszláviából származik.

Készítette: Ignácz Ádám.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.