Az Omega harmadik nagylemezének megjelenése alkalmából, 1970. december 18-án sajtótájékoztatót tartott a budapesti Fészek Klubban. Az Esti Hírlap beszámolója szerint az eseményen a zenekar tagjai felelevenítették a mozgalmas év lefontosabb eseményeit: a sikeres jugoszláviai, franciaországi és spanyolországi koncertkörutat, valamint a nemzetközi zenei fesztiválokon elért nagyszerű eredményeket.

Az Olyan szépen mosolygott című daluk a Palma de Mallorca-i Barbarella Fesztiválon 4. helyezést ért el, a Gyöngyhajú lány nagyzenekari változata pedig a tokiói Yamaha Fesztiválon (The 1st Tokyo International Popular Song Festival, 1970. november 20–22.) a 3. helyen végzett, kiemelkedő előadás és kiemelkedő dal kategóriában díjazták az együttest. A dal kislemezen (a Petróleumlámpa kíséretében) és a fesztivál legjobb dalait tartalmazó válogatásalbumon is megjelent.

A sajtótájékoztatón az Omega bemutatta megjelenés előtt álló új kislemezét is. A Sötét a város és az Ülök a hóban Sándor Pál Sárika, drágám című filmjében is elhangzik. A forgatás 1970 novemberében már zajlott, és Benkő László egy korabeli, a Déli Hírlapnak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy a film

„a harmadik nagylemez zenéjére épül, s címe is hasonló: Az éjszakai országúton” (!).

A Pest Megyei Hírlap 1971. január 3-án azt írja, az új nagylemezből karácsonyra 11.000 példány jelent meg, de hamar elkapkodták; az Ifjúsági Magazin február elején pedig arról számol be, hogy a listavezető Éjszakai országút „gyorsasági rekordot” állított fel, ugyanis néhány nap alatt 20 000 darab kelt el belőle.

A lap értesülése szerint a hanglemezgyár szakmai zsűrije az Omega új nagylemeze esetében – Magyarországon először – egyből ötvenezer borítóra adta le az igényt, hogy a vásárlóknak ne kelljen hosszan várniuk az utánnyomásokra.

A rajongók a lemez dalait már a nyári koncerteken megismerhettek, és hogy mennyire megkedvelték őket, arról a szeptemberi kisstadioni koncert sikere is árulkodott. A Pest Megyei Hírlap 1970. szeptember 9-én azt írja, a Kisstadionban

 „a 10000 lépés és az új nagylemez, az Éjszakai országút dalai egytől egyik vastapsot arattak”.

(A koncerten a Non-Stop és az ős-Neoton léptek fel az Omega előtt.) Az új lemez dalainak népszerűsége a slágerlistákon is jól követhető: az Ifjúsági Magazin novemberi rangsorában 3. helyezett a Gyöngyhajú lány az előző nagylemezről (a dal 13 hónapja szerepel a listán), de a 6. helyen már megjelent az Oh, jöjj, a 9. helyen pedig az Olyan szépen mosolygott (a 8. helyen a második nagylemez címadó dala, a Tízezer lépés szerepel).

A magazin slágerlistáján 1971 februárjában már „tarolnak” az Éjszakai országút dalai: 2. helyen áll az Oh, jöjj, a 3. helyen az Olyan szépen mosolygott, 6. helyen a Vészkijárat. Ugyanitt márciusban 2. helyen az Olyan szépen mosolygott, 5. helyen az Oh, jöjj, 8. helyen pedig az Ahol a boldogságot osztották. Áprilisban 4. az Oh, jöjj, 5. az Olyan szépen mosolygott, 7. az Oh, Barbarella.

Figyelemreméltó, hogy a listákon a „közmegegyezéssel” slágereknek tartott dalokon kívül a nagylemez olyan darabjai is feltűnnek, melyek a korabeli kritikák szerint is „főleg zenei produkciók”, s elsősorban hangszeres játékukkal keltik fel a figyelmet (Ahol a boldogságot osztották; Vészkijárat).

A hazai sajtóban 1971 első hónapjaitól országszerte olvashatók a nagylemez méltatásai. „Az Éjszakai országút számai még nagyobb sikerre tartanak számot, mint az előző LP-ken szereplő darabok” – áll a Csongrád Megyei Hírlapban. A cikket jegyző Bagaméry László dalról-dalra elemzi a felvételt. Kiemeli többek között az Oh, jöjj refrénjének és ismétlődő variánsainak szuggesztív hatását, Az éjszakai országúton figyelemre méltó zenekari figyelmét és összhangját Kóbor János kivételes énekhangját az Utcán, a téren, valamint Molnár György különleges gitárjátékát az Utazás a szürke folyón című dalban, mely „misztikus ködöt von a szám fölé”.

A Film Színház Muzsika hasábjain 1971 februárjában Szervánszky Attila szintén részletes értékeléssel jelentkezik, melyben kitér a borító elemzésére is:

„…a tok kidolgozása jelzi, hogy ezeken a felvételeken elvontabb, kevésbé hétköznapi világgal találkozunk […] Ezek a kompozíciók […] váratlan hangulatokat közvetítenek, zenei és technikai megoldásaik mind arra inspirálnak, hogy egy kicsit elszakadjunk a mindennapi slágerek világától, és valami többet, mást fedezzünk fel ezekben a dalokban.”

A lemez progresszivitását hamar felismerték tehát a kritikusok, de mintha kissé tanácstalanul szemlélték volna az újításokat. Ezzel, mint később kiderült, az együttes tagjai is hasonlóképpen voltak.

A lemez az alkotók szemszögéből

Az Omega 1971 elején lemezbemutató turnéra indult. Az együttest országszerte rajongással fogadták, de a háttérben sorsdöntő esemény készülődött: Presser Gábor és Laux József tavasszal elhagyták az együttest, hogy megalapítsák a Locomotiv GT-t, ahová a dalszövegíró Adamis Anna is követte őket. A szétválás következményei az együttes tagjaival készített részletes interjúknak hála jól ismerhetők; itt most elég, ha arra utalunk: az új Omega számos téren koncepcióváltásra kényszerült, és más zenei irányokban kezdett tapogatózni.

1971 szeptemberében Mihály Tamás a Kisalföld hasábjain így nyilatkozott a készülő negyedik albumról:

„Sokat várunk ettől a tízszámos nagylemeztől, mert az Éjszakai országút bizony nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna”.

A lemezzel kapcsolatos ambivalens érzések azonban már ennél korábban is megfogalmazódtak az együttes tagjaiban. Kóbor János egy interjúban feleleveníti: Presser Gáborral már a tokiói fesztivál szüneteiben magyarázkodtak egymásnak, hogy miért nem volt rendben az Éjszakai országút című nagylemez. Mihály Tamás évtizedekkel később[1] úgy értékeli, hogy két nagy sikerű lemez, két angol turné, vagyis a hirtelen jött népszerűség izgalma után törvényszerűen jutott hullámvölgybe az együttes. Önéletrajzi könyvében kiemeli ugyanakkor az album „izgalmas dalait”: az Oh, jöjjt és a Vészkijáratot, utóbbit személyes kedvencének, egyúttal olyan szerzeménynek tartja, mely „messze-messze meghaladta a korát”.

Ő idézi fel azt is, hogy az Oh, jöjj című dalt Molnár György ötletére alapozták, aki gitárjátékával a korábbi években is igyekezett keményebb hangzást „csempészni” az Omega dalaiba. Az Oh, jöjj Kóbor János kedvencei között is szerepelt az Utcán, a téren és Az éjszakai országúton mellett. A lemezen a keményebb hangzású dalokat tartotta többre, a progresszív iránnyal szemben már bizalmatlanabb volt. Visszatekintve úgy értékelte, a progresszív zenére az album megjelenésekor nem volt vevő a magyar közönség; az együttes több dalt a hangszerelése vagy stílusa miatt alkalmatlannak érzett arra, hogy koncerteken eljátsszák (pl. Maradj velem; Utcán, a téren). Kóbor szerint a zenei ízlésbeli különbségek mellett (Presser Gábor és Laux József a tengerentúli együtteseket tekintette példaképnek, az együttes többi tagja a brit zenekarok keményebb stílusát kedvelte) az Éjszakai országúton egyértelműen érződik a harmadik angliai turné meghiúsulása miatti csalódottság; a lemezfelvétel utáni spanyolországi sikereiket pedig beárnyékolta, hogy hiába kaptak meghívást Monte-Carlóba és Párizsba, az együttest a Nemzetközi Koncertigazgatóság nem engedte el a fellépésekre. Mint az ismeretes, az együttes tagjaiban ekkor felmerült a disszidálás gondolata is, de egy szavazás egyértelműen eldöntötte a kérdést: hazatértek, hogy eleget tegyenek az ORI-turné kötelezettségeinek.

Az Omega Gyömrőn, 1969-ben. Fotó: Fortepan / Péterffy István

Presser Gábor számára az omegás évekből az Éjszakai országút a legkedvesebb album,[2] melyről egy 1990-es interjúban bevallja, hogy magában kifejezetten „kóda-jellegű”, vagyis befejező lemeznek szánta.[3] Önéletrajzi könyvében a 10000 lépés mellett az Éjszakai országút egyes dalainak progresszivitását is méltatja,[4] és noha az album szerzőjeként nagy becsben tartja a lemezt, több helyütt megfogalmazza, hogy ez idő tájt már más tervei voltak, melyekről érezte, hogy nem erőltethetők az Omegára, ezért is döntött a különválás mellett.

Kóbor és Presser lemezről alkotott ítélete napjainkig véleményformáló hatású. Az albumról szóló kritikák az 1970-es év karriergyilkos kultúrpolitikai döntéseire, s az ezek nyomán kialakuló lelki válságra koncentrálnak, amelyben a dalok fogantak. Emellett már a hetvenes évek végétől találkozunk a hazai sajtóban olyan „elejtett” mondatokkal, amelyek hangsúlyozzák a lemez kiemelkedő színvonalát, fontos szerepét az Omega életművében. Az LGT 1976-ban megjelent dupla albuma „közvetlen hangvételével, mély átélhetőségével az Éjszakai országút hangulatát idézi.” (Magyar Ifjúság, 1977); „A Csillagok útján talán az együttes legérettebb, legszínvonalasabb nagylemeze az Éjszakai országút óta.” (Nő, 1978); az Időrabló néhány száma „az igényesség szempontjából megközelítette, sőt elérte az Éjszakai országút színvonalát.” (A hét, 1982).

Az Omega első öt lemezének gyűjteményes kiadása kapcsán pedig Herskovits Iván írja: „Csodálkozzunk el azon, miért állítja egybehangzóan Kóbor, Presser és a többiek, hogy az Éjszakai országút rosszabb lemez, mint a Tízezer lépés?” (Ifjúsági Magazin, 1987).

Újrahallgatás

Napjaink elemzői pszichedelikus progresszív, illetve progresszív heavy rock albumként hivatkoznak az Éjszakai országútra. Progresszív rockzenei fórumokon rendre találkozunk olyan felhasználói véleményekkel, lemezértékelésekkel, amelyek nemcsak a hazai mezőnyben, hanem nemzetközi viszonylatban is a kortárs mezőnybe illeszkedőnek, ha nem épp korát megelőzőnek tartják az Omega harmadik nagylemezét.

„Az Éjszakai országút mára megmutatta valódi értékeit […] Nem koncept album, de a komoly és többnyire komor gondolatok egyanyagúvá teszik. Adamis Anna szövegei versértékűek, az erős rockzenekari hangzást egy sor különleges hangszer egészíti ki.”

– írja a Wan2 2004-ben, s a Rockinform 2009-es Omega-különszáma pedig még határozottabban fogalmaz:

 „…a tíztételes Éjszakai országút, a maga progresszivitásában valóban megelőzte korát.”

Bár mindkét értékelés tartalmaz olyan kifejezéseket, melyek az album tudatos megszerkesztettségére, koncepciózusságára utalnak, a zenei szakirodalom soha nem sorolta a lemezt a szűk értelemben vett konceptalbumok közé (melyek között egyértelműen helyet kap az Omega 5 1973-ból). Mindenesetre a már említett „egyanyagúság”-ot az 1987-es Könnyűzenei lexikon „tartalmi egység”-ként a konceptalbumok legfontosabb jellegzetességei közt említi; más megközelítések (melyeket Radnai Dániel Szabolcs átfogó műfajelméleti tanulmányában részletesen elemez) az instrumentális, kompozíciós, narratív vagy lírai szervezőelvet tartják a konceptalbumok általános kritériumának.

Saját impressziók 

Huszonöt évvel ezelőtt hallgattam meg először az Éjszakai országutat a karácsonyi ajándékba kapott CD-n. A dalszövegek tematikus-motivikus rokonsága és a zene hangulati egységessége volt a legmarkánsabb élményem akkor, és ma is az, amikor a megjelenés óta eltelt több mint fél évszázadnyi cikk és kritika átböngészése után újrahallgatom a lemezt. Ezúttal már vinylen, így, miközben felcsendül az Oh, jöjj lendületes és kemény gitártémája, Szász Endre csodálatos festményének részleteibe merülhetek a kihajtható lemezborítón.

Ahogy azt a korabeli kritikusok is megállapították, a borító művészeti koncepciója tökéletesen illik a lemez „sötét” hangulatához: maga az éjszakai országút jelenik meg itt fekete és arany színekkel, itt-ott vakító fehér és ezüst foltokkal, amelyek talán a felsejlő reményt szimbolizálják. Az első dal visszautasíthatatlan meghívására az Ahol a boldogságot osztották és a Maradj velem ad némileg csalódott választ; kibontakozik előttünk egy történet, mely érzékenyen dolgozza fel a fiatalság életproblémáit: a korlátokba ütköző szabadságvágyat, az elérhetetlen boldogságot, a szerelmi bánatot.

A harmadik dal végére a melankólia válik uralkodóvá a lemezen. Az Oh, Barbarellában a hűtlen lány elvesztése miatt érzet fájdalom humorral keveredik, új színt adva az album világához, egyszersmind megidézve Az 1958-as boogie-woogie klubban zenei stílusát; közben eltűnődhetünk azon, mennyire egységes a hangzásvilág, a különböző hangulatokon átívelően is. A zongora sokszor meghatározó szerepet játszik a dallam alakításában, ugyanakkor védjegye ezeknek a daloknak Molnár György improvizatív és gazdag gitárjátéka is; nem csak a H., az elektromos fűrész című instrumentális szerzeményben, amely címe, valamint az indító és záró gitár-fuvola-konga jam révén a Kérgeskezű favágókat idézi meg a 10000 lépés című nagylemezről.

Az örömzenélést az egyik legszebb magyar rockballada követi. Az éjszakai országúton nem vált a Gyöngyhajú lány „vetélytársává”, ahogyan azt az együttes tagjai talán egykor remélték, ám Kóbor átélt éneklésének, a költői szövegnek és a kimagasló zenekari összhangnak köszönhetően vitathatatlan helye van az Omega legszebb kompozíciói között. Minden meghallgatás alkalmával sajnálom, hogy nincsen több versszaka, de talán éppen ettől válik még értékesebbé. A folyamatosan halkuló zárlatban a sokszor ismételt refrén végteleníti a hallgatóban a vándorlás élményét.

A B oldal az Utcán, a téren című dallal indul, mely az 1968-as Ismertem egy lányt együttérzésével és vágyakozásával eleveníti meg egy tizenéves újságárus lány alakját, rajta keresztül pedig a nagyvárosi lármát és elidegenedést. A zaklatott zongora és konga alaptéma nem engedi csillapodni a feszültséget, Kóbor éneklése is túlfeszített: kétségbeesést, indulatot tükröz. A vonós harmóniák ugyanakkor szelíd tónussal egészítik ki a megközelíthetetlen és érthetetlen lány groteszk balladáját.

A Van egy szó című dalban ugyanazokon az utcákon járunk, de most már Kóbor és Presser higgadt duettje kalauzol minket. Az egyik leglíraibb Omega-dal az album alapmotívumát követve az útkeresésről, valamint a megszólalás nehézségeiről szól. A zárlatban (ahogy az Oh, jöjjben és a címadó dalban végig) egyes szám második személyű az alany: a keresett szót, a választ a hallgató adhatja meg. A lemezborító dedikációjához hűen (Ezt a lemezt neked ajánljuk. Játszd hangosan!) az Éjszakai országút dalai tehát számítanak a közönség közreműködésére.

Az Utazás a szürke folyón monoton ritmusú „evezése” váltakozik a refrén indulószerű dobjátékával és kemény gitár/basszus futamával: a beletörődés birkózik itt a lázadó értelemmel, az eredmény pedig: búcsú és eltávolodás, tele vívódással. Az album dalai közül talán ez az, amelyik a legrészletesebben kidolgozza az utazás/menekülés témáját; a lemez egységes hangzásvilágának legjellemzőbb komponensei: a búgó basszusok és mély tónusok ebben a dalban a legerőteljesebbek.

A lemez egyik legkedveltebb, akkoriban a rádióban is sokat játszott slágere, az Olyan szépen mosolygott valójában egy lemezfelvételi jelenetben ágyazott „jam”: a dal elején beszélgetésfoszlányok, stúdiózörejek, füttyszó és figyelemfelhívások (Csendet kérek!) hallhatók. A vidám és pimasz szerelmi vallomás átmenetileg oldja a depresszív hangulatot, fülbemászó dallama együtténeklésre csábít.

Az Egy kis pihenő stúdiózörejekből építkező intermezzója a lemezfelvétel szünetének elcsípett mozzanatait rögzíti: cigarettára gyújtás, aprópénz számolása, kulcscsörgés, földre hulló műanyagpohár, ásítások és léptek; az úton levés itt nem földrajzi értelemben jelenik meg, hanem a zene munkafolyamatként történő ábrázolásában. Ebből a megmosolyogtató „gegből” a Vészkijárat emelkedett és vészjósló Hammond-orgonajátéka visz tovább. A dal feszes dob+basszus alaptémájára a szájharmónika és az orgona improvizációi épülnek. A zárlatban a gyorsítás a végletekig fokozza a feszültséget, amely végül egy ablakbetörésben robban.

Az album meglepetés-ráadásában a Ha én szél lehetnék instrumentális (zongora/cselló) feldolgozása hangzik fel, mintegy hangulati ellenpontozásként. Az első nagylemez egyik legnépszerűbb slágere a szabadságvágy megfogalmazásaként illeszkedik az Éjszakai országút tematikus koncepciójába. A zenekari összhangnak, az instrumentális virtuózitásnak, összefoglalóan a hangszeres zene organikusságának, dinamizmusának kiváló példája ez az album, mely véleményem szerint az Omega-diszkográfia egyik sarokköve: ilyen egyedülálló, koncepciózus kísérletek köré szerveződik az együttes változatos életműve.

Változatok egy témára

Ha korhűek szeretnénk lenni, az eredeti (1970-es kiadású vagy a hetvenes évek elején kiadott újranyomás) vinyl LP-t tesszük fel a lemezjátszóra, de 1992 óta már több CD-kiadása is létezik az Éjszakai országútnak, az újabb verziókon angol, illetve magyar nyelvű bónusz felvételekkel. Viszonylag kevés szó esik róla, de a magyar verzió mellett a hetvenes évek elején az Éjszakai országút néhány német nyelven újra felvett dala is sikert aratott az NDK-ban; az 1973-ban készült négy rádiófelvétel (Die nächtliche Landstraße; Reise auf dem grauen Fluss; Nur ein Wort; Sie ruft alle Tage herbei) válogatáslemezeken és más Omega-slágerek társaságában az először 1997-ben, majd utóbb 2020-ban megjelent Das Deutsche Albumon is szerepel.

Nekünk, akik immár 55 év távlatából értékeljük a lemezt, könnyű dolgunk van: láthatjuk, hová fejlődött a rockzene, milyen irányzatai váltak kivételesen népszerűvé, mely együttesek és dalok bizonyultak hosszú távon is sikeresnek. Ez a perspektíva össze sem hasonlítható az útjukat, zenei stílusukat kereső huszonéves omegásokéval, akik csalódottan, kétségek közt, mégis elszántan vándoroltak az éjszakai országúton, közben nem is sejtve, mennyire maradandót és kivételeset alkottak.

Szerző: Takács Nándor

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

[1] Mihály Tamás: Basszus! Omega! Noran Libro, Budapest, 2014, 94.

[2] Zilahi Imre: Munka közben nem hallgathatok zenét. Beszélgetés Presser Gábor zeneszerzővel, a Locomotiv GT frontemberével. Krónika, 2004. július 16–18.

[3] Megtűrt hősiesség volt ez a maga nemében. Taps, 1990. augusztus 1., 48.

[4] Presser Gábor: Presser könyve 2., Helikon Kiadó, Budapest, 2021., 245.