Sokszor eszembe jut Presser Gábor egy régi története, és mindig nagyon mosolygok rajta. Egy tévéműsorban mesélte sok évvel ezelőtt. Kerestem a neten, mert nem minden részletére emlékszem, de nem találtam meg. Szóval a lényeg, hogy az LGT a Szovjetunióban koncertezett, és valamelyik helyszínen a betervezettnél csak egy órával később tudtak kezdeni.
Hogy kellemesen töltsék a várakozás idejét, a szervezők pompás konyakkal kínálták meg a zenészeket. Újra és újra töltöttek a poharaikba, és amikor elindultak a színpadra, mind a négyen rendesen be voltak rúgva. Miközben Presser kereste a billentyűket a zongoráján, azt hallotta, hogy mögötte Solti János össze-vissza püföli a dobokat, oldalt Somló még úgy ahogy hozta a mély hangokat, de Karácsony az akkordok játszása közben elfelejtett énekelni. Presser újra és újra intett neki, hogy most lépj be, ám ő csak révült mosollyal az arcán nézett el a távolba. Mi tagadás, ez a koncert nem vonult be a Loksi történetének legjobb bulijai közé.
Az LGT tagjai köztudottan nem folytattak italozós életformát, szemben számos rockzenész-kedvencünkkel, és a sztori kapcsán azon gondolkodtam, hogy a magyar beat-rock történelemben hány dal foglalkozik a „piálás” témakörével és mindezt milyen formában teszi. Miközben kutattam az emlékezetemben, meglepődtem, hogy milyen csekély számban készültek ivós nóták, valahogy többre emlékeztem. Mindenki tudja, hogy a rock-életforma velejárója az alkoholizálás, a színpadon és a nézőtéren is, nem beszélve a magánélet hétköznapjairól, és ahogy a nyugati zenészek, például Jim Morrison, Tom Waits vagy John Mayall a számaikban gyakran megosztották a közönségükkel az élményeiket az ember és az alkohol ambivalens barátságáról, úgy nálunk az ez ügyben érintettek miért fogták vissza magukat?
Elég gyorsan megtaláltam a tulajdonképpen kézenfekvő választ. Az 1960-as, ’70-es években a zenekarok pontosan tudták, hogy bármilyen, a szeszgőzös állapotukról szóló, annak szépségeit vagy a gyötrelmeit bemutató nótát gondolkodás nélkül dobott volna vissza a Sanzonbizottság: szó sem lehet arról, hogy az előadók saját példáik által népszerűsítsék korhelykedést az ifjúság körében. Még azt is el tudom képzelni, hogy az énekesek, a zenészek (és a szövegírók) eleve nem tartották helyénvalónak a téma taglalását, hogy úgy mondjam, diszkréciót tanúsítottak: legyen ez a mi külön bejáratú ügyünk. Azok a piálós dalok, amelyek a rádióban, a tévében megszólaltak, és lemezen megjelentek, zömükben ártatlanok, és ártalmatlanok.
Az első, s talán máig legnépszerűbb, italozással foglalkozó sláger Koncz Zsuzsa nevéhez fűződik. Igen, a Miszter Alkohol (1967). Szörényi Szabolcs és Bródy János szerzeménye elhangzott az Ezek a fiatalok című filmben is, és a cenzúra a szövegét illetően nem nagyon emelhetett kifogást: a könnyed, játékos, ironikus nótában az alkohol egy udvarló, hízelgő fiú képében jelenik meg, akivel megannyi átverése és hazugsága után kedvesen szakít az énekesnő. Mondhatnánk, jó példával jár elő a szocialista fiatalság előtt… Már, ha komolyan vehetnénk a dalt.
1969-ben a Metro zenekar is előállt ártatlannak nevezhető piás számmal, jól ismerjük, ez az Ülök egy rózsaszínű kádban. Hősünk egy irgalmatlan berúgást követően legszebb ünnepi ruhájában és csákóval a fején a fürdőszobában tér magához. Feltehetően a születésnapjára koccintottak előző este, de egy ilyen bocsánatos kaland kivel nem fordulhat elő évente egyszer? Gond egy szál se. A nótába egy kislány hangján elmondott, régies nyelvezetű négysoros prózai szöveget is beiktattak.
„Ki ünnepel, bort igyék, az meg nem árt,
a jó bortól rózsaszín lesz a világ.
Jó bort igyék az, akinek búja van,
s tőle a bú nyakra-főre elrohan.”
Az egyik sor, „a jó bortól rózsaszín lesz a világ” szöget ütött az akkoriban 9 éves barátom fejében, és a kisgyerekkori gondolatait felnőtt korunkban nagy vigyorgások közepette elmesélte nekem. Ő azt hitte, hogy az alkohol hatására tényleg rózsaszínben lát mindent az ember, és igyekezett elképzelni a szüleit, a szobáját, az autóbuszt és az iskolát rózsaszínben. Ez baromi jó mulatság lehet, állapította meg, és alig várta, hogy felnőtt legyen, és kipróbálhassa. Aztán ki is próbálta, nem egyszer és nem kétszer, de sajnos csak a virágárus standján látott némi rózsaszínt.
A Metro másik ártalmatlan hozzászólása a témához a Bell, a részeges kutya volt (1970). Megzavarhatja az ifjú közönség egészséges gondolkodását az a tény, hogy valahol a svájci Alpokban a Bernáthegyi mentőkutya rászokott a finom rumra? Na, ugye. Bár, igaz, ami igaz, némi áthallást azért felfedezhetünk a dalban. Bellt alkoholizmusa folytán állásától megfosztották, és a hegyvidéki kocsmában „állandó nyugdíjas törzsvendég lett”… Ez a szomorú életút valahogy ismerősnek tetszik a környezetünkben élő kétlábúak köréből, de egy kis finom utalás a valóságra azért belefér.
Nemcsak Bell fogyasztotta nagy kedvvel a rumot, hanem a rockzenekarok híres fotósa, Hendrei Tibor is, legalább is az Omega szerint. Az „öreg” sokat dolgozott Kóborékkal, és az együttes meg is énekelte őt a Szexapó című számban (1972), amely két szövegverzíóval jött ki. Egy őszülő hobó/fényképész iddogál, hát istenem, az Omega rajongói nem érte vannak oda, hanem a banda tagjaiért, akik meg nem rumoznak. Állítólag az első szöveg úgy készült el, hogy a már meglévő zenei alapot odaadták Sülyi Péternek, majd kizárták egy erkélyre, tessék dolgozni, és ha készen van, visszajöhet. Mindkét, a szövegében egyenként mindössze hatsoros változat Szexapó a nők iránti olthatatlan vágyát ecseteli, és a másodikban esik szó egy kis tintázásról.
„Hogyha tán egy szombat délután hozzád telepszik,
Bólogass, és egy rumot hozass, és mondja estig”.
Erdős Péter nem engedte, hogy a nóta lemezre kerüljön. A szóbeszéd szerint ennek oka az volt, hogy a popcézár „szerényen” magára vette a „szexapó” titulust.
1977-ben az Omega újra egy, a zenekaron kívül álló palit hozott összefüggésbe a szittyóval (Éjféli koncert).
„Hátrébb a színfalaknál, idősebb úr,
fejet csóvál, és tölt még magának.”
Mindig izgatott, hogy ki lehetett ez az idősebb úr. Úgy tippeltem, hogy a koncerten dolgozó nyugdíjas felvigyázó tata, akinek nem nagyon nyerte el a tetszését a tomboló tömeg és az zenének nevezett csörömpölés, és a nála lévő flaskából vett magához egy kis hangulatjavítót.
Török Ádámról tudni lehetett, hogy őszinte, egyenes ember, a dalszövegeiben és a rockéletben egyaránt, így ő nem érezte snassznak, vagy cikinek megírni egy, a rongy életéről kicsit megfeledkezni akaró, a sanyarú állapotát alkohollal kezelő férfiember „himnuszát” (Asztalhoz leültem).
„Asztalhoz leültem, megittam
sok-sok üveg bort.
Aztán már éreztem, fájdalmam
lassan eltompul.”
Ádám nyilvánvalóan tudta, hogy ez a nóta a hetvenes évek elején nem jelenhet meg lemezen, szerintem annyira nem is érdekelte. A Mini együttes életében mindig is a koncertek, a közönséggel való élő kapcsolat álltak az első helyen, az Asztalhoz leültem pedig minden bulin elhangzott, vagyis eljutott a rajongókhoz, akik máig a Mini egyik legnagyobb dobásaként tartják számon.
Közismert, hogy a kultúrpolitika urai differenciáltan gondolkodtak. A kortárs magyar irodalomban az ember és az alkohol kapcsolati problémája nem volt tiltólistán, például Hajnóczy Péter írásai simán kikerültek a könyvesboltok polcaira, és a rock-nemzedéknél idősebb korosztálynak szóló békebeli tánczene a berúgás nagyszerűségét hirdető, a mámor szépségeit ecsetelő darabjait rádióban és lemezen is hallhatta a célközönség. Dallam- és szövegfoszlányok csengenek a fülemben… „pepitára iszom magam Miskolcon…”. „csak inni, inni, senkibe’ se hinni…” Seress Rezső derűs felfogásban készült örökbecsűje, az Én úgy szeretek részeg lenni című szerzemény viszont szinte teljes egészében megvan. Szóval az irodalmat olvasók közössége és a régi slágereket kedvelő negyvenesek-ötvenesek megkaphatták a „magukét”, a beat rajongótábora az úgynevezett széles nyilvánosságban nem. Őket óvni kellett, hiszen az ő feladatuk a fényes jövő beteljesítése.
Még megjegyezném, mert figyelemre méltó, hogy Seress Rezső önvallomása tartalmilag és üzenetében erős hasonlóságot mutat Török Ádám nótájával.
„Én úgy szeretek részeg lenni,
Mert nékem akkor nem fáj semmi.
De semmi se fáj.
Én kerülöm a józanságot,
Mert keresek egy szebb világot.
Egy jobbat, hol csendes a táj.”
Az Illés zenekar Kuglija zöld lámpát kapott a sanzonbizottságtól, és az Illések és pofonok című LP A oldalán a harmadik számként szerepel. Miért nem kötöttek bele? Hiszen A kugli nem olyan veszélytelen szellemű történet, mint az Omega öregurainak tintorettója, vagy az Alpok kis krimójában lerészegedő Bell kutya esete.
A munkájában megfáradt kispolgár, akit mások csak fellökdösnek, műszak után, zsebében a fizuval elmegy a kocsmába, és rendesen leittasodik. Rátalál a boldogság, vagyis végre embernek érzi magát. Bródy, a szövegíró kismillió honfitársa életének egy szeletét villantja fel, igaz, Török Ádám borongásával ellentétben viccesen, talán ezért engedték át a rostán? Vagy a cenzorokat megtévesztette a cím? A főhőst Kuglinak hívják, és nem magyar melósnak…
A kugli lightos folytatásának is felfogható a Fonográf önfeledt kocsmadala, a Lökd ide a sört! (1977). Bródy a szövegében felszabadult jókedvvel mutatja be a jól ismert kisember típusát, a mulatós dallamáradatban Levente és a kórus bolondozása bekiabálásokkal és üvegcsörömpöléssel olyan atmoszférát teremt, amiről a sanzonbizottságnak sem „az alkohol öl, butít és nyomorba dönt” szállóige jutott az eszébe.
A hetvenes években a „tinédzser” Generál és a Skorpio, ahogy a nagylemezeiken is hallhatjuk, el-eliszogatott. Révészék az 1973-as Kövér a nap című vidámkodásában „rohant a lány, repült a lány”, aztán pár sorral később megtudtuk, hogy „eljött a lány, és hozott nekem néhány üveg bort”. És a refrén:
„Soha senki meg ne tudja,
Miért volt hamis a dal?
Nem tehettem róla,
De innom kellett néhány pohárral.”
Van valami kivetnivaló ebben a kis poharazásban? Nincs. Hiszen a nóta arról szól, hogy kövér a nap, és szórta a sugarakat, és esőre várt, a kiszáradt fű, és szomjas fakó a zöld, vagyis baromi meleg idő volt. Ki az a botor, aki ilyenkor a kiszáradását meggátolandó nem iszik meg ezt-azt?
A Fűrész (1973) című dalban a generálos fiúk és a mikorliedes lányok házat építenek. Álló nap dolgoznak, dőlnek a fák, „a jó fűrész ritmusra jár, fáradt lettem, jól jönne egy pohár bor”. Becsülettel végzett munka közben ennyit megérdemel az ember fia és lánya.
1977-ben a Skorpio, egészen pontosan Frenreisz Karó is a keményen dolgozó polgárt jeleníti meg a Szép vasárnap hajnalán című opuszban, nyilván saját magáról, a zenészről énekel, akinek jár a megérdemelt pihenés.
„Túl sok volt a munka, én ezt belátom,
De így van rendjén, mi tagadás.
Felejtsd kicsit gondjaid, szólt barátom,
Megbocsátható talán, ha lazítunk egy éjszakát…”„…Szombat éjszaka volt, őrjítő zene szólt.
Néhány szendvics után a társaság már itta borát.”
Még valamivel korábban, 1975-ben A kenguru című film betétdala volt a Vezess át az éjszakán, nem tudom miért, angol nyelven, aztán 1976-ban kijött magyarul is. Itt az éjszaka nem a kedélyes bulizás időszaka, hanem a „nyugalom és csend a napi munka után” ideje. Karesz arra kéri az álmaiban élő, kedves szőke lányt, és az édes italt rejtő kis boros poharát, hogy vezessék át a magányos éjszakáján.
Már az következő évtizedben, 1981-ben jött ki a trió-Skorpio A folyóparton ülve című közérzeti rock and rollja. Karesz ebben is a megfáradt emberről monologizál, csak a fáradtság nem a munkától van, hanem lelki természetű. Nagyon unja már „a város szürke egyhangú zaját”. És a megoldás:
„Folyóparton ülve, a nap süt a fejemre.
Egy sörrel kezemben várok rád.
Farmergatyám vége, belelóg a vízbe.
Így újra szép az élet, s várok rád.”
Egy üveg kőbányaival a Dunaparton lazulni? Teljesen rendben van. Csak azt nem értettem sohasem, hogy a farmergatyája vége miért lóg bele a vízbe?
Fekete bárányok. Beatrice, P. Mobil, Hobo Blues Band. Igen, a rosszfiúk pia-ügyben valamelyest tovább mentek, legalább is a Rícse és a Mobil, a régebbi szalonképes bandákhoz képest. Schuster Lóriék az Alkohol bluesban három szóba tömörítve villantják fel a kallódó, társadalmon kívüli csöves rocker életkilátásait.
„Söröcske, borocska… Baracska”.
Szerintem a maga nemében ez egy egészen bravúros szöveglelemény. A becézett formájú főnevek összecsengenek az egyik büntetés-végrehajtási intézetnek helyet adó közép-dunántúli kis település nevével, és ilyenformán humorossá válik a KMK-s fiatal amúgy szomorú „története”. Koncerteken a közönség kacagva, ordítva énekelte.
Nagy Feró és csapata annyira szúrta a kultúrpolitikáért felelős elvtársak szemét, hogy a tiltások szempontjából nem osztott és nem szorzott, foglalkoznak-e a részegség problémájával. Több budapesti klubból és megyéből kitiltották a zenekart, közben valahogy 1979-ben lehetőséget kaptak egy nagylemeznyi anyag rögzítésére, amely nem meglepő módon a süllyesztőbe került, és csak 1993-ban látott napvilágot Betiltott dalok címen. Szerintem ezt a zeneanyagot csempészték ki a felvétele után nem sokkal Münchenbe, amely aztán a Szabad Európa Rádióban többször is elhangzott. Nekem ma is megvan a szovjet viharfelhőkkel megzavart adás sípolós, recsegős felvétele kazettán, amelyről két-három hét alatt megtanultam a számokat, köztük a Nagyvárosi farkast, akit hol kutyába sem vettek, hol kutyának néztek, ezért kilátástalan helyzetében „rákapott az italra, és úgy érezte, szabadon él”.
Ugyancsak kedvencem volt a Rícse Üzenetek 1. című zenei blokkjának utolsó tétele, a Fizessél már egy korsó sört!
„Csóró gyerek voltam nem volt pénzem,
De gitárt vettem, hogy zenéljek.
De nem volt kapu, oh, ami megnyílt,
Fizessél már egy korsó sört!”
A „fizessél már egy korsó sört” szófordulat használata a dalban telitalálat. Ezt a felszólítást mindenki hallotta már kocsmában, illetve sokan voltak már felszólítók és felszólítottak is, így a mondat kiválóan erősíti a zenekar és többségében csóró gyerekekből álló tábora között az együvé tartozás érzését.
Miután a Beatrice 1981-ben feloszlott, Nagy Feró beszállt a Németh Lojzi szervezte Bikinibe, és az 1983-ban megjelent Hova lett című első albumukkal kapcsolatban némi söröcske miatt lett egy kis botrány. Nem egy zeneszám váltotta ki az indulatokat, hanem a nagylemez dalaihoz készült tévéfelvételben látottak miatt támadt a difi. A műsort szerkesztő kedves ismerősöm mesélte a sztorit.
Egy 18 perces önálló Bikini-show-t készítettek, amely egy-egy nótához kapcsolódó klipekből állt. Jött a kötelező elfogadás-program, vagyis a tévé vezetősége a műsor megtekintése után eldöntötte, hogy mehet adásba vagy sem. Nem mehetett. Az volt a problémájuk, hogy a Dolina című nóta elhangzása közben a zenekar tagjai egy asztal körül ülve söröznek, a ritmusra egyszerre emelgetik az üvegeket, és ezzel az ifjúságot piálásra ösztönzik. Ráadásul Feró oroszul énekel, és a tivornya orosz zenei motívumok kíséretében folyik.
Nagy Feró kiválása után D. Nagy Lajos érkezett a Bikinibe, és magával hozta a Rolls Frakcióból már ismerős stílusát és őszinteségét. 1985-ben „indokolatlan jókedvében” a rockzenész tettetett és valós lelki állapotáról ironizál. Ez az ironikus megközelítés 10 évvel korábban valószínűleg nem jött volna be a cenzúrának, de a nyolcvanas évek oldottabb politikai légkörében már lemezre kerülhetett.
„Jókedvemet elrontani nem tudod,
És ha leveszed ezt a bús szomorú álarcot,
Láthatod, hej, hogy vigyorgok, jaj,
Istenem, folyton vigyorgok.”
Aztán az énekes fölteszi a költői kérdést: „Miért iszom, ha nem vagyok szomjas?”
A nyolcvanas évek vége felé megszűnt a lemezkiadás állami monopóliuma, sorra alakultak a magánkiadók, és a rendszerváltás után pedig tulajdonképpen bármit lemezre énekelhettél, amihez csak kedved volt. A Bikini 1991-ben kitett magáért, összerakták a Ki visz haza című számot, amit a rockrajongók, mint az elázottak indulóját, ordították úton-útfélen.
„Lezárt agyam kulcsát eldobom,
Alkoholba fojtom bánatom.
Ma éjjel nem hat rám a józanság szava.
Részegen ki visz majd haza?”
Charlie 1977-ben még csak egy mókás költői metaforával jellemezte különös szilveszterét, „részegek a csillagok, pezsgőt iszik fenn a hold”, aztán az „új világban” emléket állított a whiskyhez fűződő megbonthatatlan barátságának. Előbb a Tátrai Band színeiben, 1993-ban New York-i tartózkodását felidézve énekelte, hogy „Egy üveg whisky egy hét után, ez egy nagyon furcsa szombat délután”. Aztán 1994-ben jött szólista korszakának legnagyobb dobása, ami zenéjében, tempójában és szövegében is egyészen kitűnő.
„Jég dupla whiskyvel
Két dózis egy helyen
Egy a társaság miatt, igen
Egy, hogy jó napom legyen
Egy a rossz időkre kell
Egy, hogy jól aludjak el
Már az ágyam is hideg, kemény, mint a jég a whiskyben”.
Charlie tréfás kinyilatkoztatása a kocsmalátogatók egyik jól ismert típusára asszociál: aki megmagyarázza, hogy miért van szüksége egy pohárnál több italra. Egy felejthetetlen eset. A pultnál mellettem álló fószert a jónéhány feles okozta ittas állapota miatt már nem szolgálták ki, erre ő kérlelőre fogta: na, csak még egy utolsót! Tudod, csak az íze végett.
Tizen- és huszonéves koromban, a hetvenes és nyolcvanas években meglehetősen derűsen fogtam fel az alkoholizálás intézményét. Nem nagyon voltak körülöttem idősebb, a piától leépült emberi roncsok, csak korombéli, egészségtől duzzadó ifjak, akikkel egy-egy kiadós hétvégét követően vidáman kezdtük az iskolai, majd később a munkás új hetet.
Örömmel nyugtáztuk, hogy az általunk kedvelt rockzenészek isznak, és mivel a közönségük (minket is beleértve) szintén lelkesen fogyaszt, jó érzés volt tudni, hogy a zene, az öltözködés, a hajviselet és a szabadságvágy mellett a piálás is összeköt minket. Mosolyogtunk, amikor Radics Béla a színpadra készített korsóból időnként kortyolt egyet, vagy amikor a söröző szomszédos asztalánál ismert együttesek tagjai koccintottak, és amikor az 1979-ben a Lajos-forrásnál tartott LGT-koncert hallgatósága teljes kábulatban feküdt a fűben, az maga volt a hippiség. Radics korai halála megrázott minket, de önpusztító életének tragédiájára egyedi esetként tekintettünk.
Teltek az évek, és ez a derűs felfogás lassan elpárolgott belőlem. Sorra távoztak az ivás okozta betegségekből kifolyólag a zenészek, és a baráti körömben is történtek halálesetek. A fiatalkori vedelős sztorik megmaradtak jópofának, de az ivászat műfajára tekintve már másképp gondolkodtam, és semmi vicceset nem találtam benne.
Bevallom, a nyolcvanas évektől indult rockbandák, Ossian, Pokolgép, Moby Dick és a többiek munkásságát már nem nagyon kísértem figyelemmel, vagyis nem ismerem a piás számaikat. (Nyilván vannak.) Én megmaradtam a régieknél. Koncertekre ritkábban jártam (és járok), ha elmentem, akkor leginkább a Mini bulijaira.
Jó 10 éve egy szombat este barátaimmal tobzódtunk a Bem rockparti klub nézőterén, amikor is a koncert végén Török Ádám komor arccal a mikrofonhoz lépett, és gyászos hangon így szólt: ‒ Most kaptuk a szomorú hírt… ‒ kis szünetet tartott. Rémülten néztünk egymásra a körülöttem állókkal… Úristen, ki halt meg?... Ádám folytatta: ‒ A szomszéd csehóban elfogyott a tequila ‒ megkönnyebbülten sóhajtott fel mindenki, és a ráadásszám, az Elfogyott a tequila lüktető, latinos ritmusára boldogan rázni kezdtük magunkat. Elfogyott a tequila? Na bumm. A lényeg, hogy élünk. Csak maradjon ez még így sokáig.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Fortepan / Chuckyeager tumblr
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
