A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) 1951. május 24-i megalakulásától monopolhelyzetet élvezett, ebből fakadóan a pártállami ideológiának száz százalékig meg kellett felelnie. Vezetője, az 1965. február 15-én Fehérvári Jenő helyére kinevezett Bors Jenő igazgató, aki egészen 1990-ig, a rendszerváltásig vezette a céget. Bors tökéletesen megfelelt a kádár-aczéli elvárásoknak, miszerint a cenzúrát hatékonyan kell gyakorolni úgy, hogy közben a vállalat profittermelő tevékenysége[1] ne sérüljön.

A cenzúra leginkább a dalszövegek ellenőrzésében öltött testet. Akár úgy is, mint Bródy János és Hobo esetében, akikkel Bors Jenő minden egyes lemezmegjelenésük előtt tételről tételre leült átbeszélni a felvételre szánt sorokat. De nyilvánvalóan olyan módon is, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottságon keresztül gyakorolták a szövegkontrollt. Ez utóbbira a hetvenes évek közepétől fokozatosan kevesebb alkalommal került sor a lemezkiadás tekintetében, ugyanis az MHV informális módon magához vonta ezt a cenzurális jogkört[2], mintegy átnyúlva a sanzonbizottság feje fölött.

A cenzúrának egy speciális, a felületes szemlélő számára sokszor mellékesnek vélt, ám annál fontosabb eleme volt a lemezborítók ellenőrzése, hiszen egyáltalán nem volt mindegy a pártállami logika szerint, hogy mit lát a lemezvásárló, amikor rátekint egy album grafikájára. A cenzúrának ez a szegmense azonban annyiban mégsem tért el a Kádár-kori kontroll többi részétől, hogy az árgus szemekkel való figyelem ellenére több anomália is jelentkezett, amik akarva-akaratlanul szintén hozzátartoztak az aczéli kultúrpolitikához.

Ahol a szálak összefutottak: a Kiadói Osztály

Az MHV a lemezborítók tervezését és kivitelezését a Kiadói Osztályán keresztül valósította meg, amely 1972 óta létezett, előtte csak egy grafikai csoport látta el ezt a feladatot. Ez valószínűsíthetően arra vezethető vissza, hogy egyrészt addig nem helyeztek túl nagy hangsúlyt a vizuális megjelenésre, másrészt ekkor már eldöntött tény volt, hogy megépül a dorogi lemezgyár, ami a példányszámok jelentős emelkedésével kecsegtetett – ez 1976 végétől meg is valósult –, ebből következően pedig még fontosabbá vált a hanglemezek külcsíne.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Dorogi Hanglemezgyára. Fotó: Fortepan / Szalay Béla

A grafikai csoportból kialakított Kiadói Osztály élére 1972-től a jogász végzettségű Nádori Péter került. Az osztályt szinte a semmiből kellett felállítania, hiszen a grafikai csoportban mindössze a grafikusokkal és a fotósokkal kapcsolatot tartó előadó, egy akkor éppen gyesen lévő tipográfus és egy nyugdíjas nyomdász dolgozott.

Ebből is könnyen leszűrhető, hogy 1972-ig bizony nem volt fontos az MHV-nek a lemeztasakok megjelenése. A Kiadói Osztály létszáma 1972-től, a grafikai csoporthoz képest valamelyest nőtt. Ekkor már három nyomdász – egyikük félállásban, nyugdíj mellett dolgozott –, egy titkárnő és egy olyan alkalmazott alkotta, aki kiadta a munkát a grafikusoknak Nádori Péter megbízása alapján. Náluk dolgozott továbbá még egy idős hölgy, aki a Képző- és Iparművészeti Lektorátusra járt hetente kétszer a lemezekre szánt fotókkal és a borítókkal.

Utóbbi olyan cenzurális intézmény volt, ahol a fényképeket és a grafikákat elbírálták, és ha úgy adódott, el is utasították, tehát az MHV bizonyos szempontból függött tőlük. Sőt kijelenthetjük, ha egy borítót betiltottak, akkor azt nem egyszer ettől a fórumról kezdeményezték. Természetesen a tiltás procedúrája ilyenkor bejárta a szokásos hierarchiát, így lényegében a kulturális tárca folytatta le az eljárást.[3] Persze az is sokszor előfordult, hogy már az MHV rostáján fennakadt jó néhány vizuális kezdeményezés, ahogy azt az alábbiakban látni is fogjuk.

Nádori Péter a kádári-aczéli kultúrpolitika slendriánságára is felhívta a figyelmet az MHV és a lektorátus kapcsolatára kitérve:

„Előfordult, hogy nem kifejezett elutasításban részesült a képzőművész, hanem megkértek bennünket, hogy ezt vagy azt változtassuk meg egy-egy lemezborító grafikáján, amit mi meg is tettünk, mert javarészt jelentéktelen módosításokról volt szó. Amikor azonban a lemezkiadásra került a sor, nem feltétlenül a megváltoztatott borítóval jelentettük meg a lemezt, hanem az eredetivel, amit elutasítottak, és ők emiatt nem szóltak, ahogy akkor sem, amikor egy-egy grafikus felhúzta az orrát, és alkotói önérzetében sértve nem volt hajlandó változtatni a művén. A lektorátussal annyira jóban voltunk, hogy meg is látogattak minket, hogy személyesen is megismerkedjenek velünk. Persze még az a kissé furcsa, mondhatni skizofrén helyzet is előállt jó néhányszor, hogy a lemezborítóink egyikét-másikát éppen az a művész készítette, aki történetesen helyet foglalt a lektorátusban. Ilyen esetekben elhagyták a tárgyalótermet arra az időre, amíg döntés nem született az alkotásaikról.”

Az MHV Kiadói Osztályának munkáját Beck László művészeti vezető felügyelte. Az ő tudtával és beleegyezésével Nádori Péter jól megfontolt koncepció alapján lecserélte az addigi, külső megbízások alapján dolgozó grafikusokat, helyettük pedig vérfrissítés gyanánt fiatalokat kezdett alkalmazni, akik otthonosabban mozogtak a popzenei tematikában.

Nádori Péter elmondása szerint a zenészek jelezhették neki, hogy melyik grafikust szeretnék felkérni a lemezborítójuk tervezésére, amit sokszor teljesítettek is. Technikailag is fejlődött a borítók tervezése, mivel kialakult az a stabil nyomdai kör, amellyel dolgoztak. A pozitív irányú változások lemérhetők ott is, hogy az alapvetően komolyzenei lemezborítós megrendeléseket adó franciák 1974-től már rábízták a magyar partnercégre a grafikai kivitelezést is, amit addig a hazájukban végeztettek. Ekkoriban kezdett elterjedni a lemezborítók gerincének kialakítása is, amelyre ugyancsak rá tudták írni a lemez címét. Nádori Péter szerint a hetvenes évek közepére már rangot jelentett az MHV számára munkát végezni, akár a grafikusoknak, akár a zenetudósoknak. (Utóbbiak ismertető szövegeket írtak főként komolyzenei művekről.)

Televíziók és hanglemezek a Blaha Lujza téri Corvin Áruház műszaki osztályán. Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

A borítók gondozása – képek, szövegek, grafikák készítése – a Kiadói Osztályhoz tartoztak. A hetvenes években a könnyűzenei lemezek esetében még nemigen merült fel, hogy a borítókra szövegek kerüljenek, ez inkább a komolyzenei kiadványokra volt jellemző. Ez alól leginkább Koncz Zsuzsa Kertész leszek című verslemeze volt a kivétel, amelyre rákerültek az elhangzó költemények szövegei is. A kiadói osztályvezetőnek az is a feladatai közé tartozott, hogy összehangolja a vinyl lemezek présüzemből, és a hozzájuk tartozó borítók nyomdából való kikerülését. A dorogi lemezgyár beindulásával és a nyomdai kapcsolataik javításával ezek az időbeli egyeztetések egyre sikeresebbekké, mondhatni rutinszerűvé váltak.

Amikor az MHV igazgatója is lemeztasakokat pakolt hétvégén

Szörényi Levente 1973 végén megjelent első szólólemeze, az Utazás igazi kálváriát járt be a borítóját illetően. Huschit János fotós és Szyksznian Wanda grafikus munkáját Barna Andrásné, a Művelődésügyi Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztályának vezetője tiltotta be, aki valószínűleg a lektorátus véleménye alapján telefonált (de az sem kizárt, hogy valaki más hívta fel erre a figyelmét) vagy telefonáltatott Bors Jenőnek, hogy a „drogos hangulatot” árasztó lemezborítóval nem jelenhet meg az album.

Az MHV nem ellenkezhetett, így felkérték Bányai Istvánt, hogy gyorsan rajzolja meg a népszerű muzsikus portréját, amivel másnap már mehetett is a nyomdába az új borító. A grafikusnő akkor nehezen viselte, hogy nem az ő munkája lett a végleges, de végül beletörődött – nem tehetett mást –, hogy a rajzolást Bányai Istvánra bízták.

Nádori Péter úgy emlékezik, neki nem nagyon tűnt fel, hogy hippi szimbolikával volt tele az első változat, amit a kábítószer-fogyasztással is összefüggésbe lehetett hozni. A második borító elkészítésére azonban kevés idő maradt. Fekete-fehér változat mellett döntöttek, ugyanis Szörényi Szabolcs apósa a honvédség térképészeti intézetében dolgozott, és felajánlotta, hogy nyomdájuk egy nap alatt elvégzi a munkát, ha a borító nem lesz színes. A kinyomtatott új, fekete-fehér borítókat azonban rá kellett húzni a már megjelent lemezekre, amelyekről előtte le kellett venni a régi tasakokat. Ezt néhány nap alatt teljesíteni kellett, úgyhogy az egész munkaközösség, ideértve Bors Jenőt is, hozzálátott, és mintegy harmincezer Szörényi-lemez kapott ezáltal új tasakot.

Az Utazás című lemez borítójának két verziója. Forrás: discogs.com

A lemezborítók kérdése leginkább a meghallgatás fázisában merült fel, amikor Bors Jenő is találkozott a felvételekkel, és megfogalmazhatta kritikáit a zenét, a szöveget és a lemezborító grafikáját illetően is.

Utóbbiakat diavetítőn tekintette meg az MHV vezetősége, és időnként előfordult, hogy nem volt egyetértés közöttük. Ilyenkor az igazgató mondta ki a végső szót, ami általában a borítók megváltoztatását vonta maga után. A meghallgatások jellemzően kéthetente, 10-12 MHV-s munkatárs jelenlétében zajlottak a Rottenbiller utcai stúdióban, szalagról szóló felvételekkel, a magnót Beck László kezelte.

Ezt megelőzően sokszor a zenészek véleményét is meghallgatták a lemezborítókkal kapcsolatban, de persze ezen a téren is megfigyelhető volt a „Húzd meg, ereszd meg!”-játék. A Bergendy-együttes 1973-as Hét fő (Hétfő) című dupla lemezére például az együttes tagjai úgy szerettek volna felkerülni, hogy a fekete-fehér fotón ábrázolt tömegből ők színesben tűnjenek ki. A nyomda ez elől elzárkózott, mondván, ilyet nem lehet csinálni, majd a Zrínyi Nyomdában dolgozó Huschit János vállalta a munkát, amit szépen kivitelezett. Ezen az eseten túlmenően is igaz az alaptézis, hogy a zenészek sokszor kérték: a portréjuk szerepeljen a borítón, ha ez indokolt.

A Bergendy együttes Hétfő című albumának borítója. Forrás: discogs.com 

Presser Gáborral is volt némi vitája Nádori Péternek, akinek állítása szerint támadt közöttük egy „még egészen ifjú korukban, nem általa kreált tragikus félreértés”. Egy alkalommal, amikor az egyik LGT-kislemez borítóját készítették elő a Zrínyi Nyomdában, Presser Gábor bement oda és kérte, hogy az addigiakon túl még egy szövegrészt helyezzenek el a lemezborítóra.

Ezt az MHV nem engedte, mert úgy érezték, a zenekar őket megkerülve szerette volna kiegészíteni a borítót.

„Erre a felvetésre úgy, hogy az ügyben megkerülték a felelős szerkesztőt és magát a kiadót is, nem lehetett másként reagálni. Ez pedig nem is cenzurális kérdés, mert az a világon sehol sem működik, hogy valaki – történetesen a szerző vagy a zenész – bemegy a nyomdába, és a kiadó háta mögött szeretne még valamit feltetetni a lemezborítóra. A döntésemet annak ellenére hoztam meg, hogy nagyon szerettem a zenéjüket, Laux Józseffel, a dobossal kifejezetten jóban voltam…” – mutatott rá Nádori Péter.

A Kiadói Osztály éléről 1980-ban távozott Nádori Péter, de egyik utolsó cselekedetével még elintézte, hogy Cseh Tamás Műcsarnok című 1981-ben megjelent lemezét ő kiviteleztethesse, mivel a gitáros-énekessel és szövegírójával, Bereményi Gézával is jó viszonyt ápolt. Azt találta ki, hogy minden számhoz más-más grafikussal csináltat illusztrációkat, amelyek aztán egy külön kis füzetben, mintegy mellékletként kerültek volna a szövegekkel együtt a tasakba. A grafikák ugyan jól sikerültek, de Bors Jenő mereven elzárkózott a megvalósítástól, mondván, hogy drága, amit az MHV nem engedhet meg magának.

 Cseh Tamás Műcsarnok című lemezének borítója Forrás: discogs.com

Az Omega vesszőfutásai

Az Omegának Presser Gábor és Laux József 1971-es kiválásával újra meg kellett küzdeni az MHV elismeréséért. A monopolcég ugyanis jóformán elengedte a banda kezét, mivel elvesztették az első számú zeneszerzőjüket és a nagy szervezőkészséggel megáldott, tulajdonképpen menedzseri munkát is ellátó dobosukat. Ha pedig ehhez még azt is hozzávesszük, hogy utóbbi felesége az az Adamis Anna volt, aki a zenekar jobbnál jobb szövegeit szállította, némiképp érthetőek a lemezkiadó fenntartásai.

Ez utóbbiak leginkább abban mutatkoztak meg, hogy az együttesnek óriási harcot kellett vívnia azért, hogy megjelenhessen a következő, negyedik lemezük, és ez közvetlenül érintette a lemezborító kérdését is. Erre a zenekar frontembere, Kóbor János így emlékezett:

„A szakmában lesajnálással vegyes együttérzéssel tekintettek ránk, annak ellenére, hogy a Lucernában nagy sikerrel tettük le névjegyünket. Az MHV vezetőit 1972 tavaszán kerestük meg azzal a szándékkal, hogy még a nyár elején adják ki a lemezünket, mert nem akartunk nagy kihagyást két LP között. Nagy meglepetésünkre azt a választ kaptuk, hogy nekünk még ehhez bizonyítanunk kell. Nem hittünk a fülünknek, három aranylemez után ez eléggé megalázó helyzetet teremtett körülöttünk. A hangfelvételek sikeres elkészítése után végül Bors Jenő kibökte, hogy a hanganyaggal nincs semmi probléma, mégsem biztos, hogy ki tudják adni. Pedig akkor még 1972 nyár végén voltunk, simán bele kellett volna, hogy férjen az az évi keretbe.

Arra hivatkozott, hogy egy eladható lemezhez nemcsak kitűnő hangfelvételek, hanem jó borító is kell, ami szintén nehézségekbe ütközött, mert papírhiány volt. Érdekes módon más zenekarok számára ez nem jelenthetett akadályt, amit azzal indokolt, hogy a többiek lemezei már be voltak ütemezve a gyártásba, a mienk viszont nem. Ekkor jutott eszünkbe, hogy a Bee Gees lemezei közül az egyiket bársonytapintású borítóba tették, de arról is kiderült, hogy papíralapú anyagból van. De folyamatosan dolgozott bennünk az, hogy nem biztos, hogy feltétlenül papírnak kell lennie a borítónak.

Ekkor vetődött fel bennünk, hogy mi az, amiből nincs hiány? Hát az alumínium, amiből akkoriban a világtermelés 10 százalékát adtuk! A »magyar ezüst« mentett meg tehát bennünket, ugyanis egyik technikusunk, Albert Feri mondta, hogy tud beszerezni olyan mintákat, amelyeket csomagolásra is használnak. Kipróbáltuk, működött, igaz, kivenni nehezebb volt a lemezt, mint beletenni. Erre pedig azt találtuk ki, hogy műanyag tasakokba raktuk a lemezt, ami jobban csúszott az alumínium csomagolásba. Ebben a stádiumban már be mertük vinni Erdős Péternek a lemezborító ötletünket.”

Erdős Péter azonban – Kóbor János elmondása szerint – harsány röhögésben tört ki, mert nem hitte, hogy ilyen csomagolással sikert arathatnak. Azt mondta: nem lehet ilyen borítót gyártani, de ha találnak rá kivitelezőt, kiadják a lemezt.

Valószínűleg ezt annak tudatában jelenthette ki, hogy szinte biztos lehetett abban, az Omega terve kudarcba fullad. Az együttes végül egy termelőszövetkezet mellék-üzemágával állapodott meg, hogy legyártanak tízezer darabot az alumínium borítóból. Az azonban kérdéses volt, miként kerül grafika a borítóra, mert az alumíniumra nem lehetett nyomtatni.

A szitázás jelentette a megoldást. Kontrasztos, sziluettes, nagyméretű Omega feliratot választottak, illetve a Hegedüs György – Hegedüs László öccse – által készített fotó filmnegatívjából készített mintát, amit szitázással rányomtak az alumíniumtasakra. A kék színt választották, mert az jól illett az alumíniumhoz. Legyártották a prototípust, aztán bevitték Erdőshöz, akinek tetszett ugyan a megoldás, de aggályoskodott, hogy ezt így nem fogják megvenni az emberek. Kóbor János erre azt mondta, hogy annyit, mint a többi papírból készült borítók, ez is tud, ráadásul illik is a fémzenés hanganyaghoz a metálos szín. Az impresszum feltüntetéséhez és a fotók behelyezéséhez viszont sikerült kikönyörögniük Erdőstől elegendő papírt, talán azért, mert ahhoz nem kellett sok, és elegendő volt a hagyományos változat is. Erdős azonban változatlanul azt mondta, hogy erre nem lesznek vevők. Bors Jenő is arra járt, és amikor meglátta az alumíniumborítót, mosolyogva azt mondta: „Látom, nem lehet elpusztítani benneteket”, amivel azt érzékeltette, hogy nem ért egyet Erdőssel.

Az MHV-nél voltak kételyek, hogy tízezres nagyságrendben tud-e működni a borító készítése, de amikor az Omega igennel felelt, Erdősnek kissé lefagyott az arcáról a mosoly. A téesz mellék-üzemága ugyanis beállított még jó néhány embert, akik vállalták a sokszorosítást. Ez az együttesnek és az MHV-nek is megérte, mert alig néhány nap alatt elkapkodták azt a tízezer példányt, amit első körben kiadtak, és ezekből jutott többek között az 1972 végi NDK-turnéra is.

Ezután még mindig győzködni kellett Erdős Pétert, hogy ne tízezresével rendeljék meg az utánnyomást, és ebben Bors Jenő is a zenekar mellé állt, mondván, igazán exkluzív ez a külcsín. Erdős azzal érvelt, hogy még jöhetnek vissza a boltokba reklamálók, akiknél szétesik a borító, de miután kiderült, hogy ilyen egyszer sem fordult elő, kötélnek állt. Az MHV Kereskedelmi Osztályáról pedig rendszeresen tájékoztatták az Omegát, hogy milyen jól fogynak a lemezek.

A kivitelezők azonban nem estek kétségbe, piros festéket kezdtek használni. Karácsony előtt különben is iszonyú mennyiséget kellett hajtogatniuk, a téesz szinte teljes üzemága átállt erre, úgy látszik, nekik is megérte. Aztán amikor már a piros is elfogyott, jött a zöld, végül az okkersárga szín. Összesen mintegy 70 százalékban kék, 25 százalékban piros, a zöld és az okkersárga pedig színenként egy-két százalékban jelent meg. A gyűjtőknél az utóbbi kettő nagy értéket képvisel.

A borítóval kapcsolatos hercehurca végére az NDK-turné tett pontot. Erre Kóbor János így emlékezett:

„A legnagyobb sikerünk az NDK-ban volt, ahol 1972 végén és 1973 elején hosszasan turnéztunk. Ekkor már lehetett a kelet-berlini magyar kultúra házában is kapni a lemezünket, de az óriási érdeklődés ezen is túlmutatott. Először azt mondták az NDK-s illetékesek, hogy 50 vagy 100 ezer példányra lenne szükségük, de a végén emelték a tétet, és 200 ezerben állapodtak meg az MHV-val. Ezt már nem lehetett bírni a házi barkács módszerrel, ezért az MHV megemberelte magát, és egyébként is véget ért a papírhiány, így 1973-ban rendes, papírból készült borítóval örvendeztették meg a keletnémeteket. A grafika ugyanaz volt, mint a magyar, eredeti kiadáson, tehát az írás maradt magyarul. Úgy is hívtak minket a keletnémet rajongóink akkoriban, hogy az »Elő Omega«, így, ékezet nélkül. Az első három lemezünknél azonban korábban megtiltották, hogy képeken jelenjünk meg a borítókon a hosszú hajunk miatt, helyettünk Magyarországra utaló képeket raktak, persze Omega felirattal, például a Lánchidat megjelenítve.”

Az Élő Omega lemez borítója. Forrás: discogs.com

Az Omegának nem mindig kellett ekkora harcot folytatni a lemezborítóiért. A Tízezer lépés című második, 1969-ben megjelent nagylemezük angol mintát követve az első kinyitható lemezborító lett Magyarországon. Ez úgy történt, hogy a borító ötletével bementek az MHV vezetőségéhez, akik eredetileg drágállották a dupla papírmennyiséget, de végül beleegyeztek.

Ez adott egyfajta rangot a bandának, mivel ezáltal könyvszerű lett a lemez megjelenítése, és innentől kezdve nevezte a rockszakma albumnak a nagylemezeket, ami jó esetben tartalmi értelemben is egyfajta koncepciót feltételezett az együttes részéről. Ennek a lemeznek a grafikája az együttes szerint sem sikerült igazán jól, mert nehéz volt bármiféle üzenetet tulajdonítani neki, mindössze elmosódott fejek látszanak rajta, bozótos környezetben. Az erénye viszont, hogy itt jelent meg először a későbbiekben emblematikussá vált égő Omega-jel, ami a „10000 lépés” kalligrafikus felirat alatt látható, és Mester Miklós munkája.

Az Omega 10000 lépés című lemezének borítója. Forrás: grundrecords.hu

Ennél valamivel drámaibb volt a helyzet az Omega Nem tudom a neved című 1975-ös nagylemezének borítója kapcsán, amelynek a zenészek visszaemlékezése szerint legalább nyolc verziója volt a tervezési fázisban, de egyik sem tetszett igazán a zenekarnak. Nádori Péter szerint

„a végén olyan grafika mellett maradtunk, ami úgy néz ki, mintha sok buborékalakú sejt egymás mellett lenne. Senki sem volt vele igazán elégedett, az együttes sem, de a végén már Benkő Lászlóék is azt mondták, hogy legyen az utolsó verzió, különben kifutottunk volna az időből.”

Ugyanez a történet más hangsúlyt kapott Kóbor János emlékeiben, ahol a cenzúra sem játszott elhanyagolható szerepet:

„A borítót tervező Ágoston István fotóművész talált egy olyan házfalat, ahol az ablakok még megvoltak, de a mögötte lévő épület már hiányzott. Itt az volt az ötlet, hogy létrával felálltunk az ablakok mögé, és minden ablakban volt valaki közülünk egy szál virággal. Erdős Péter ezzel az ötlettel úgy rúgott ki minket, mint annak a rendje, mondván, hogy mit képzelünk mi ezzel a hippi-korszakot idéző fotóval, egyébként is vége van már azoknak az időknek. Mi nem értünk rá vele hadakozni, mert két hónapos nyugat-európai turné előtt álltunk, mindenesetre leadtuk az anyagot, és mentünk a dolgunkra. Amikor hazatértünk, láttuk, hogy semmi nem valósult meg a borítónkból, egy sejtekre emlékeztető kaptár szerepelt rajta, meg valami lányarc.

Erdős nyilván kihasználta, hogy nem vagyunk itthon, így könnyűszerrel érvényesíthette a saját akaratát és elképzeléseit. Nem is értettük, Erdős viszont magyarázgatta nekünk, hogy azért van rajta ez a kaptár, mert az hatszögű elemekből áll, és nekünk ez a hatodik lemezünk. Nem hittünk a fülünknek, nem akartuk elhinni, hogy ekkora zagyvaságot hogyan lehet összehordani. Persze mondta, hogy az eredeti terv tarthatatlan volt. Itt szembesültünk azzal is, ami már korábban sejthető volt, hogy a Tűzvihar című szám új verziója nem került fel a lemezre, és emiatt a B oldal csak 13 perces lett.”

Nem tudom a neved lemezborító. Forrás: discogs.com

Az énekes mindezzel élesen szembe állította a színtisztán piaci alapon működő nyugatnémet Bellaphon cég lemezborító-politikáját. A Bellaphon gondozásában megjelent albumaik kilencven százalékban olyan külalakkal kerültek az üzletekbe, ahogy azokat az Omega elképzelte. Az együttes frontembere hangsúlyozta, ezek a Nyugaton tervezett borítók az MHV vezetésénél nem mindig arattak osztatlan sikert, ami a Gammapolis esetében azt jelentette, hogy a rövidgatyás, csíkos zoknis verzió kiadását Erdős Péter megakadályozta, helyette egy futurisztikus képet kapott a magyarországi borító.

Packázások végtelen sora

A lemezborítók a fentieken kívül is számos alkalommal szenvedtek el cenzúrát, az alábbi esetekben jellemzően nem a képzőművészeti lektorátus állt ellen a zenészek elképzeléseinek, hanem az MHV, tehát a lemezkiadó nem is engedte, hogy eljussanak abba a stádiumba ezek az ügyek, hogy a plénum egyáltalán tárgyaljon róluk.

A Hobo Blues Band legendás Vadászata is sérült ebből szempontból. Hobo különböző listákról szerette volna összegyűjteni a nagy politikus vadászok – ideértve Horthy Miklóst és Kádár Jánost is – érmes trófeáit, és azokat a duplalemez fehér, a korongokat védő papírtasakjaira akarta rászerkeszteni.

Az MHV cenzúrája azonban nem engedte, mivel a kommunista nómenklatúra jelentős része szerepelt volna rajta, beleértve Hobo apját, idősebb Földes Lászlót is. A lemezborítót, amelyen egy vérző vörös szarvas is szerepel, ifjabb Rajk László tervezte Bachmann Gáborral, de mivel a mártírsorsú néhai bel-, majd külügyminiszter fia nemkívánatos személy volt ellenzéki magatartása miatt, nem tüntethették fel a nevét. Ezért Bachmann Gáboron kívül csak a cégüket, a Plusz Stúdiót írták rá a lemezborítóra mint tervezőt.

A Hobo Blues Band Vadászat című duplalemezének borítója. Forrás: discogs.com

A HBB következő, Esztrád című lemezének borítójába is belekötöttek az MHV vezetői, amin egy vörös kakas szerepelt sarkantyúján piros-fehér-zöld zászlóval. Ez természetesen nem jelenhetett meg, helyette egy Hobóról erre az alkalomra készült portré került a borítóra. A cenzorok azonban nem volt eléggé következetesek, hiszen a betiltott borítót ihlető A kis vörös kakas című Willie Dixon-számot a hanghordozón hagyták, még úgy is, hogy a szexualitás határozottan megjelenik benne.

A szexualitás fölötti túlságos MHV-s aggódás akadályozta meg a Bojtorján együttest abban, hogy 1983-as második, Történetek című nagylemezük borítójára egy mélyen lehajoló, miniszoknyás manökent tegyenek.

Kemény Győző, a zenekar vezetője felidézte: noha az M3-as autópálya melletti benzinkútnál készült fotók jól sikerültek, nem tudták keresztülvinni a tervüket, ennek ellenére kifizették a fotóst. Ahogy fogalmazott:

„Ennek a nagylemezünknek a borítóját nemes egyszerűséggel betiltották. Azt gondoltuk magunkban ugyanis, hogy megpróbáljuk kitágítani a határainkat, és ha már korábban a nevünket kellett megváltoztatnunk[4] felsőbb akaratra, akkor most megpróbáljuk a lemezborítónkkal felhívni magunkra a figyelmet. Úgy is lett, megkértük Huschit János fotóművészt, hogy jöjjön ki velünk az M3-as kivezető szakaszánál lévő Shell-kúthoz, és ott fotózzon le egy gyönyörű modellt, Tóth Ritát – aki akkoriban címlaplány volt – némiképp lenge öltözetben.

Fotósunk nem bízta a véletlenre, néhány nappal korábban még a helyszínre is kiment, hogy előzetesen felmérje, milyen szögben esnek a napsugarak estefelé azon a helyen, és hogyan, illetve milyen napszakban lesznek a legjobbak a fényviszonyok a lemezborító fotóinak elkészítéséhez. Hangulatos képeket csinált, az egyiken mi nézünk kifelé egy Volkswagen bogárból a modell hölgyre, aki egy miniszoknyában ült a teraszon egy asztalnál. Ugyanez a nő a hátsó borítón feltűnően rövid szoknyában szolgálja fel nekünk az italokat, miközben mélyen meghajol.

Ezt a talán túl meghökkentő borítót maga Bors Jenő tiltotta be, azt mondta, nem illenek ezek a fotók az arculatunkhoz. Erre megsértődtünk, és egy hófehér borítót készíttettünk Koncz Andrással, Koncz Zsuzsa öccsével, aki ebből az alkalomból megtervezte nekünk az együttes logóját, s ezt használjuk mind a mai napig. A lemez hátsó borítója tiszta hófehér, csak szöveg van rajta.”

A Bojtorján, Történetek című lemezének borító, és az eredetileg tervezett kép az együttesről szóló könyv címlapján. Forrás: discogs.com, a szerző gyűjteménye

A Bojtorján 1984-ben kiadott Karácsonyi albuma is megszenvedte a cenzúrát, ugyanis a vallási szimbólumokat letiltották a borítóról, illetve eleve olyan grafikust kértek fel a megtervezésére – szintén Koncz Andrást –, aki az MHV ízlésének megfelelően egy stilizáltan pingált fenyőfát rajzolt, a hátsó borító pedig teljesen fekete lett, amelyre fehér betűkkel írták az információkat. A rendszerváltozás után aztán Kemény Győzőt nem hagyta nyugodni az ügy, és 1990-ben megcsináltatta Szyksznian Wandával a szent családot is ábrázoló, azóta több kiadást megélt borítót.

Jellemző az MHV együttesek sorsát meghatározó befolyására néhány további, lemezborítókkal kapcsolatos eset. Katona Klári 1977-es debütáló lemezének tíz dalából kilenc Demjén Ferenc szerzeménye, ám az énekesnőt kísérő Bergendy-együttes lemezborítóra tett fotójára Demjén mégsem kerülhetett rá. A pop-rockzenei szakma számára nyilvánvaló volt, Erdős Péter ezzel üzente Demjénnek, hogy már nem sokáig lesz a zenekar tagja. És valóban: Demjén még abban az évben újonnan alakult V’Moto-Rockba igazolt.

Hasonlóképpen jelentős változást jelzett Várkonyi Mátyás zenekarvezető szerint a Generál életében, hogy az 1975-ös második nagylemezüket, amit még Révész Sándorral vettek fel, azért jelentették meg krizantémokkal a borítóján, mert Erdős Péter ezzel a temetői virággal szerette volna „virágnyelven” egyértelműen megüzenni, hogy nem kapnak több lehetőséget a lemezkészítésre.

Ennek a szimbolikának már csak azért is jelentősége volt, mert a Generál tagjainak elmondása szerint ők nem szólhattak bele, mi legyen a borítón, így viszont szinte „élve temették” őket. Azt pletykálták, hogy Erdős Péter azért haragudott meg a bandára, mert a hozzájuk tartozó Mikrolied vokál énekesnői közül valakinek „be kellett volna járnia hozzá”, ám erre egyikük sem volt hajlandó. Az együttes ezek után valóban komoly változásokon ment keresztül, valóságos legendák adták át helyüket hozzájuk hasonlóan nagy formátumú muzsikusoknak: Révész Sándor énekes helyére Horváth Charlie érkezett, Karácsony Jánost pedig Tátrai Tibor váltotta fel a gitárosi poszton.

A Generál II. nagylemezének borítója. Forrás: discogs.com

Karácsony János a Generálból az LGT-be távozott, ahol szintén megtapasztalta a lemezborító-cenzúrát. A Mindenki című 1978-as LGT-album eredeti borítóját betiltották. Egy olyan fotó lett volna rajta, amelyen a budapesti Akácfa utca 47. szám előtt munkásnak és járókelőknek öltözve, hétköznapi tevékenység közben láthatók a zenekar tagjait.

Presser a mai napig őrzi az eredeti borítóterv makettjét, a fotós, Eifert János azonban nem tudja, mi volt a betiltás pontos oka. Gyaníthatóan az, hogy a hivatalos tömegkommunikáció szerint a szocialista rendszerben nem voltak nyomorúságos életviszonyok, az a ház viszont ennek az ellenkezőjét illusztrálta: jó második világháborús lövések nyomait is magán viselte, és egyébként is lepusztult volt.

A Hungaria Tűzveszélyes című albuma esetében már maga a cím sem kerülhetett a lemezborítóra. Helyette aranyszínű koronggal díszített egyentasakban jelent meg, mivel mire elkészült a hanganyag, megszűnt a zenekari felállás, ami az együttes minden igyekezete ellenére sem maradt titok az MHV vezetősége előtt, akik úgy döntöttek, nem érdemes több pénzt invesztálni a már nem működő zenekarba, jó lesz a lehető legolcsóbb megoldás.

A zenekar életének átmenetisége és az MHV slendriánsága is magyarázza, hogy végül négyfajta borítóval vált ismertté ez a lemez. Az aranykorongos változat mellett forgalomba került egy szájat, valamint egy fekete nőt ábrázoló borító, ezen kívül készült egy Szovjetunióba szánt orosz nyelvű verzió is, utóbbin egy virágos réttel.

Az albumok borítóival kapcsolatban még a nyolcvanas években is jó néhányszor packázott az MHV. Kapusi Gábortól, a Bikini Mondd el! című lemezének grafikusától például azt kérték a hivatalnokok – nyilvánvalóan a kommunista eszmének való megfelelési kényszertől vezérelve –, hogy nagy felületű vörös színnel dolgozzon. A politikai rendszer enyhülését jelzi: annak ellenére, hogy ebből semmit nem fogadott meg, mégis ez a lemezborító lett a győztes ebben a kategóriában az akkorra már hagyományossá váló Popmeccs gálán 1987-ben.

Hasonló eset volt, amikor a KFT egy melltartó nélküli kubai nőt szeretett volna megjeleníteni az egyik lemezborítóján, ám ezt nem engedték a szocialista erkölcscsőszök. Ahogy azt sem, hogy első, Macska az úton című lemezük borítójára kerülő fotón meztelenül legyenek az együttes tagjai.

Az MHV hezitálására mi sem jellemzőbb, mint hogy ezt a megoldást végül a hátsó borítón mégis engedélyezték, a címoldalra pedig egy fekete folt került az együttes helyére. Az azonos című és tartalmú kazettára, amelynek köztudottan egyetlen oldalú a borítója, már felkerülhetett az ominózus kép.

Márta István Szíveink című nagylemezének külcsínébe is beleszólt az MHV, amikor megtiltotta a zeneszerzőnek, hogy a borítón együtt szerepeljen Liszt Ferenccel, Kodály Zoltánnal és Bartók Bélával, mondván, hogy ő még egyáltalán nem klasszikus, szemben a felsoroltakkal. A Fonográf Jelenkor című nagylemeze ugyancsak megsínylette a cenzúrát: eredetileg ugyanis a háttérben zöld völgyben álló kis házat, az előtérben vörös katonasisakot, alatta pedig jelzésszerű katonatestet ábrázoló borítóval szerette volna az együttes megjelentetni, de az MHV csupán egy nagy fehér négyzetet engedélyezett. Erősen valószínűsíthető, hogy a vörös katonasisak verte ki a biztosítékot a cenzoroknál.[5]

A Fonográf Jelenkor című lemezének kétféle borítója. Forrás: discogs.com

Végezetül említsük meg, hogy amikor Koncz Zsuzsa 1973-ban betiltott Jelbeszéd című lemezét végül tíz évvel később ismét kiadták, eleinte az MHV hivatalnokai a borítótervét nem lelték sehol.[6] Rossz belegondolni abba, hogy ha nem találják meg, milyen grafikai megoldáshoz folyamodtak volna.

Összefoglaló

Az MHV tevékenysége folytán az egyik legfontosabb monopolszervezet volt a Kádár-rendszer könnyűzenei életében. Mivel 1951 és 1986 között kizárólag ez a cég adhatott ki lemezeket, így dönthetett zenészek egzisztenciájáról, sorsáról, a muzsikusok pedig kiszolgáltatottságukban két út közül választhattak: vagy kompromisszumot kötnek az MHV vezetőivel, és akkor esélyt kaptak lemezkészítésre, vagy tartották magukat elveikhez, de akkor vállalták, hogy esetlegesen nem lesz lemezük.

Az MHV nemcsak a lemezre szánt zenék és (főként) dalszövegek erős kontrolljával gyakorolt cenzúrát, hanem a lemezborítókról alkotott véleménye is meghatározta, milyen megjelenésű nagy- és kislemezekkel állhatnak a pop-rockzenészek a nagyközönség elé.

Ez utóbbi jogosítványát több tucatszor gyakorolta is, legtöbbször a zenészek elképzeléseinek rovására. Ezekről a retorziókról azonban a korabeli közvélemény nem értesülhetett, és minden bizonnyal az utókor sem szerzett volna róluk tudomást, ha maguk az érintettek – cenzorok és cenzúrázottak – a Kádár-rendszer elmúltával nem osztották volna meg ezzel kapcsolatos tapasztalataikat, élményeiket az érdeklődő történészekkel, szakírókkal.

Ezekből a visszaemlékezésekből annyit bizton megállapíthatunk, hogy a lemezborítók elkészítésének területe is megszenvedte a kádár-aczéli diktatúra működését. Az, hogy egy-egy sláger milyen vizuális köntösben jelent meg, sokszor nem az előadóművészeken múlt.

Szerző: Csatári Bence

Nyitókép: Volt egyszer egy beatkorszak-montázs. Forrás: discogs.com

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

[1] Az MHV-nek alapvetően két pártállami elvárásnak kellett megfelelnie: a kommunista ideológia teljesítésének, illetve a minél nagyobb profittermelésnek. Utóbbi a dorogi lemezgyár beindításával egyre nagyobb méreteket öltött, azonban hosszú távon a bevételt elvitte a felvett hitelek és kamataik visszafizetésének kötelezettsége.

[2] Ez Bors Jenő és Erdős Péter befolyásnak hatékonyságát bizonyítja, tehát itt leginkább informális módon zajló eljárásokról volt szó. A témáról bővebben: A pártállam felszámolásának hatása a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat működésére. In: Múltunk 2019/3. 145–172.

[3] Nádori Péter személyes közlése 2017. január 22-én és 24-én.

[4] A Bojtorján eredeti neve Anakonda Rt. volt, ami emlékeztetett a chilei Pinochet-rezsimet támogató egyik legnagyobb mecénás cég nevére. Erről bővebben lásd: Csatári Bence: Vigyázz magadra, fiam! – A Bojtorján együttes krónikája. Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Budapest, 2018.

[5] Wilpert Imre: Dübörög a basszus – Egy popmenedzser emlékiratai. Duna Könyvkiadó. Budapest, 2008. 80–81.

[6] Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyarock története 1. A beatkezdetektől a kemény rockig. Népszabadság könyvek. Budapest, 2005. 217.