A minap beugrott egy nagyon régi dallam, hosszú ideje nem is jutott eszembe, talán az agyzsibbasztó hőség hozta elő, nem tudom, Benkő Péter 1967-es táncdalfesztivál számát, a Beat-balladát kezdtem el dúdolni.
„A nyakkendőmet elvették, ó, nehogy magam felkössem,
Egy cella mélyén ülök most itt benn…”
Anno nem igazán játszotta a rádió, nem lett belőle sláger, én azért tudom a mai napig kívülről, mert anyám 1968-ban vett egy lemezjátszót, mellé néhány Korda- és Koós-kislemezt, és a Keravill eladója a markába nyomott még vagy tíz kislemezt ajándékba, olyanokat, amelyek kevésbé nyerték el a könnyűzene-kedvelők tetszését és a bolti raktárban maradtak. Köztük volt a Beat-ballada is. Anyám aztán újabb kislemezeket vásárolt, és hétfő esténként, amikor tévé-adásszünet volt, a család lemezeket hallgatott, így 8 éves koromtól kezdődően a honi tánczene – köszönhetően persze a táncdalfesztiváloknak is ‒ elég komoly ismerőjévé váltam.
7-8 évesen se a beat, se a ballada szó jelentésével nem voltam tisztában, mégis tudtam értelmezni Benkő Péter dalát. Barátunk összejött egy lánnyal, az első csókjukat követően ellop egy diesel Mercit, elkapják, lecsukják, a börtönben szomorkodik, miközben a csaj már a Mercedes tulajdonosával jár. Kicsit zavart, hogy Benkő Pétert a Koppányi aga testamentumából már ismertem… Mit keres az én török- és németverő hősöm a táncdalfesztiválon?
Nagykamasz koromban megéreztem a dal hamisságát: a beatnemzedék lázadása egy kivagyiságból elkövetett autólopásban merül ki. A színészt a Syrius együttes kísérte, a zenének sem volt sok köze a beathez, inkább valami film dzsesszes aláfestő muzsikájának hangzott. Jó, persze, önmagában azért nem kell túl komolyan venni ezt a kicsit megmosolyogtató kesergőt, gondoltam nagykamaszként, aztán körülbelül 30 évesen kikristályosodott bennem, hogy a táncdalfesztiválok járulékos feladata a hagyományos táncdalok bemutatása mellett a beatzene eljelentéktelenítése, illetve lejáratása volt.
Miután a hatvanas évek elején a szocialista kultúrpolitika potentátjai felmérték, hogy a beatet nem tudják az országhatárnál megállítani, jobb híján az ellenőrzésük alá vonták. Szinte minden élő fellépést a KISZ felügyelete alatt rendeztek meg, a rádióban és a televízióban a beatzene csak erősen szelektálva jelenhetett meg, az 1966-ban indult táncdalfesztivál-sorozat pedig jó apropónak ígérkezett arra, hogy a magyar beatet a hatalom a saját szája íze szerint mutassa meg ország-világ előtt, és a széles közönség megtévesztését szolgálta például a Drága bakter úr, az Így mulat egy beates magyar úr, az Egyszer vagy fiatal és a társaik. A magyar beatet a magyar fiatalok jópofa, ártalmatlan, vicces, „modern” tánczenéjeként jelenítették meg, mert ugye mi közünk van nekünk a romlott, nihilista nyugati fiatalok a fennálló rend és a konformizmus elleni lázadásához?
A táncdalfesztiválok nézettsége minden más tévéműsort levert, és természetesen a mi családunk is ott ült a képernyő előtt. Emlékeim szerint az aktuális szombat este elhangzott versenyszámokat a rádió napokon belül játszani kezdte, és a három, hozzám hasonló korú szomszéd barátommal a nagy nyári gombfocibajnokságok közben hallgattuk és énekeltük azokat.
Benkő Péter és Gálvölgyi János gombfocizik. Fotó: Fortepan / Kanyó Béla
Budai zöldövezetben laktunk, és Peti barátomék kertjében a betonjárdán helyeztük el a 1,5x1 méteres, lecsiszolt, felvonalazott falemezt, a gombfocipályát. Hétágra sütött a nap, Imi játszótársam tranzisztoros zsebrádióján szólt a zene, és nekihevült gajdolásunk hallatán ijedten rezzent össze Eusebio és Pelé. Értelemszerűen a legfülbemászóbb és legbugyutább, a kisdobosokhoz leginkább közel álló slágereket csíptük a legjobban: Ádám, hol vagy?, Sziklaöklű Joe, Annál az első ügyetlen csóknál, Mama (ez utóbbit a miniszoknyás Mary Zsuzsi miatt is favorizáltuk) és folytathatnám.
Felettébb kedveltük Neményi Béla nótáját, a Drága bakter urat. Azt persze nem tudtuk, hogy Neményi korábban a Sankó zenekarral, majd az Atlantisszal már letette a névjegyét a beat műfajában, többek között Beatles-t játszottak, és csak a fesztiválon kényszerült kétségbeesett monológot intézni egy vasúti alkalmazotthoz az Atlantis kíséretében.
„Drága bakter úr, a sorompót miért nem nyitja fel,
Engedjen át, hisz a vonat nincs még oly közel.
Vár egy leány a sorompó másik oldalán,
Nem várhat ő egy hétig reám!”
Kiskölyökként is megértettem Neményi finom kiakadását. Nyaranta a vidéki nagyszüleimnél töltöttem két hetet, és nagyapámmal a lovaskocsija bakján üldögélve hosszú negyedórákat várakoztunk a lezárt sorompónál. Szerintem a bakter ‒ kénye-kedve szerint ‒ idő előtt letekerte a sorompót, elment haza csirkéket etetni, megivott egy sört, aztán, ahogy láttuk a nagyapámmal, a vonat elhaladása után pár perccel nagy kegyesen előslattyogott felnyitni a sorompót. A bakterek tulajdonképpen a házmesterek és a portások osztályába tartoztak, bár a hatalmuk csak az egyszerű szivatásig terjedt.
Volt egy szemben lakó haverunk, a nálunk pár évvel idősebb Pisti, aki rendszeresen meglátogatta a gombfoci-bajnokságunkat. Játszani nem állt le a pisisekkel, általában nagyfiús dolgairól, csínytevéseiről, osztályfőnöki intőiről és csajozásairól mesélt nekünk, és élvezte, hogy tátott szájjal hallgatjuk őt. Egyszer a fejét ingatva nehezményezte, hogy milyen infantilis dalok a kedvenceink, és közölte, hogy akad azért a táncdalfesztiválon igényesebb darab is. Mesélj a nőkről… Janka Béla és Berényi Bezzegh György számának címét suttogva és sejtelmesen mondta ki, mi röhögtünk, ő pedig énekelt.
„Például Edit. Gimnazista, karcsú, szőke, szelíd.
Ó, az első szerelem.
Judit. Tánc közben, ha adott egy-egy puszit.
De csókot sohasem.”
Pisti, aki éppen másodszor járta a hetediket, a produkciója közben olyan komoly és öntudatos arcot vágott, mintha ő lenne az öregedő Giacomo Casanova, vaskos élettapasztalattal a háta mögött. Mi pedig tovább derültünk rajta.
A már ismert beatzenekarok (Atlantis, Dogs, Syrius, Pannónia) az első két-három fesztiválon csak kísérő-közreműködő lehetőséget kaptak, a három nagy banda közül a Metro és az Omega úgyszintén, csak az Illés adhatta saját magát, vagyis elindulhatott önállóan, 1966-ban második helyen végzett (ma sem értem, hogy történhetett ez) egy dögös blues-zal, a Még fáj minden csók című nótával.
Emlékszem, a szüleim, és a környezetemben élő felnőttek nagyon kiakadtak azon, hogy Szörényi Levente kismilliószor ismételgeti azt, hogy fáj, fáj, fáj. Sok évvel később olvastam, hogy idősebb nézők ezrei írtak levelet a televíziónak, azt kifogásolva, hogy Levente az elődöntőben rángatózott a színpadon. A döntő előtt az illetékesek felhívták a figyelmét, hogy ne rángatózzon, ő szót fogadott, majd a következő évben az Illés nem indult el a táncdalfesztiválon, mondván, hogy nincs keresnivalójuk egy ilyen diszkrimináló közegben.
A fáj, fáj, fájról most eszembe jutott a yeah, yeah, yeah. Egy anekdota szerint a sanzonbizottság azt kérte egy meg nem nevezett együttes tagjaitól, hogy magyarázzák el a yeah, yeah, yeah jelentését, és akkor énekelhetik. A zenészek azt válaszolták, hogy a yeah, yeah, yeah ugyanazt jelenti, mint az ingyom-bingyom.
Azt hiszem, hogy azért az egész világ nagyon örült annak, hogy Lennonék a She Loves You-hoz a yeah, yeah, yeah-t találták odaillőnek.
Puskáztam a neten, a kérdést tisztázandó, hogy a kultúros elvtársak melyik évben találták ki a fesztiválos beat- és nem beat előadóknak népies-magyaros beütésű dalok előadását, és a műsorukhoz illő népies hacukák viselését. Nos, 1968-ban. A Hungaria hímzett lajbiba és bőujjú ingbe öltözve adta elő az Egyszer vagy fiatal című rockos örömködését,
Harangozó Teri Sose fájjon a fejed című nótájának refrénje roma-mulatós stílusra emlékeztetett, Kovács József a csongorádi (sic!) kisbíró unokájának, Juliskának vallott szerelmet, és közben a színpadon bazseváló népi zenekart vezényelte. Ma is emlékszem rá, hogy a szüleim a tévé előtt nevetve kommentálják a látottakat és hallottakat: hát ezeket meg hogy hozták össze?
Muzikális gombfocista különítményünk népies kedvence az Így mulat egy beates magyar úr volt, Pápai Faragó László követte el zenekara, a Syrius kíséretében. Időnként félbe kellett szakítani egy-egy meccsünket, mert Peti és Joci játszótársam a zenészeket utánozva csűrdöngölőt kezdett járni a gombfocipálya körül. Ez a szám voltaképpen megelőzte a korát, abban az értelemben, hogy valami pre-lakodalmas-mulatós-rock kategóriába sorolható. Szövegírónak a nagy öreget, G. Dénes Györgyöt kérték fel.
„Húzd rá, gitár! He-hej!
Szakadjon a, szakadjon a húr, húr, húr…”
Azért azt el kell ismerni, hogy Zsüti bácsi szövege a maga nemében, a blődli műfajában egészen bravúros.
„Úgy játsszátok, olyan jól ám,
Hogy az Illés, meg a Zorán
Elszegődjön Lakatoshoz brácsásnak…”
Ezeket a sorokat soha nem felejtem el.
Kábé 1970-ben történt. Pisti „Omega Red Star” feliratú hófehér pólóban jelent meg a gombfocis társaságunkban. Kérdésünkre, hogy mi ez az izé rajta, elmesélte, hogy az Omega már olyan jó, hogy nyugaton is fellépett, ezen a néven, ami magyarul annyit tesz: Omega Vörös Csillag. Azt hittük, hogy hülyéskedik, ő találta ki az egészet, és nevettünk, mire kicsit megsértődött, és javasolta, hogy nézzünk utána, ha neki nem hiszünk, a pólót amúgy a Lajos utcában vásárolta egy maszeknál.
Fotó: Fortepan / Székely Tamás
Nem néztünk utána, annyira nem foglalkoztatott minket az Omega munkássága. Fiatal felnőtt koromban olvasgattam az Illés, az Omega és a Metro hármas történetét, és akkor összeraktam magamban bizonyos beatkorszaki történéseket, amelyekről korábban fogalmam sem volt. Miközben mentek a tingli-tangli táncdalfesztiválok, az Omega 1968-ban kijutott Angliába, ahol klubokban játszott, és lemezt vett fel, ugyanebben az évben a metrós Zorán Londonban stúdiókat látogatott meg, és koncerteken bulizott, majd 1970-ben az Illés tíz napot turnézott Anglia három városában.
A túrákat követően mindhárom együttesnél megfigyelhető, hogy a kinti tapasztalataik alapján komolyabbra váltottak. Az Omega slágeres beatje mellett egyre több a kemény rock, az 1970-ben megjelent Éjszakai országút nagylemez már progresszív-rock, a három nagy banda közül a leginkább könnyed slágerzenére hajlamos Metro 1970-es második nagylemeze, az Egy este a Metro Klubban szerintem az egyik legjobb magyar rocklemez, az illés pedig 1972-ben az Add a kezed című albumával tette le a voksát a kemény hangzás mellett.
1972-ben véget ért a táncdalfesztivál-korszak. Mi már általános felső tagozatára jártunk, tovább gombfociztunk, és a zsebrádió helyett kazettás magnó szólt, Omegát, LGT-t, Skorpiót hallgattunk. 1973 nyarán egyszer csak jött Pisti „ZRK” típusú szalagos magnójával a kezében. Na, ezt figyuzzátok!, mondta. Bementünk a házba, bedugta a magnót, és lejátszotta nekünk a woodstocki fesztivál zeneanyagából készült tripla album felvételét. Elájultunk. Hát ilyen is van? A Ten Years Aftert és a Santanát ismertük, a többi előadót nem. A változatos stílusú zenék elképesztő lendülete, a koncert hangulata elsodort minket, és lebegtünk 1969 augusztusának hippi-feelingjében. Akkor hallottam először Jimi Hendrixet. Arra gondoltam, hogy miközben mi a gombfoci alatt habkönnyű táncdalfesztiválos számokkal szórakoztattuk magunkat és egymást, addig tőlünk néhány ezer kilométerre egészen elképesztő dolgok történtek a rock jegyében.
Megemlíteném, bár csak félkomolyan, hogy 1969 nyarán egy másik jelentős zenei eseményt is feljegyezhettünk. A hagyományos tánczene jeles alkotói a rock and rollból kölcsönöztek egy kis muníciót maguknak. Szenes Iván mesélte egy rádióműsorban.
A Kislány a zongoránál 1968-as fesztiválos győzelme után Szenes a lakásán a szerzőtársával, Lovas Róberttel és Koós Jánossal kávézott. Lovas megjegyezte, oké, hogy a közönség az ilyen konzervatív táncdalokat imádja, de Koós legközelebb énekelhetne már egy rock and rollt. Az énekes homlokráncolva így szólt: hülyéskedsz? Nem vagyok teljesen őrült. Na, ez lesz a címe, mondta Lovas, és a rock and roll-paródiaszerűségükkel 1969 augusztusában első díjat nyertek a táncdalfesztiválon.
1974-ben a gombfoci-négyesünk tagjai különböző középiskolákban folytatták tanulmányaikat, és hárman egyszer csak a Bem rakparti Mini-klubban találtuk magunkat. Kijártunk a Tabánba az LGT‒Mini-bulikra is, a Budai Ifiparkban csápoltunk P. Mobilon, de ez már egy másik történet.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Szörényi Levente az 1968-as táncdalfesztivál döntőjében. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
