Volt egyszer egy beatkorszak

A Bergendy, a Balaton-part és a biciklipumpa

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. július 03. - beatkorSzaki

bergendy_3.jpg

Hát akkor fussunk neki. Kapcsoljuk be a biztonsági öveket, és induljunk vissza az időben, akár ötödik sebességben. A hetvenes éveknél már lassíthatunk, és 1972-nél meg is állhatunk. 1972 nyár, szikrázó napsütés, Balaton, egészen pontosan Almádi. A luxi nyomja a jobbnál jobb slágereket (Middle of the Road: Chirpy Chirpy Cheep Cheep, Mouth and Macneal: Hello-A). Mindenhol ez bömböl esténként, óránként legalább négyszer. Már nagyfiúk vagyunk, már cigizhetünk, sörözhetünk, megvolt az érettségi, úgyhogy most aztán lazíthatunk.

Már nő a hajunk, ugyanis érettségi előtt egy héttel bejött az igazgató úr az osztályterembe: fiúk, föl vigyázz, hátra arc, nyíratkozni, nyíratkozni, nyíratkozni, holnapra minden fiú megnyíratkozik! Nem volt kérdés, nem volt morgolódás, nem volt tiltakozás, semmi nem volt. Csend volt. Másnapra minden fiú megnyíratkozott. A legközelebbi nyíratkozás (részemről) éppen egy év múlva, ’73 nyarán volt a román-bulgár határon, mert a bulgár határőr nem szerette a stopposokat. Addig nem engedett be minket az országba, míg meg nem nyíratkoztunk. (Szerencsére a lengyel lányok gyorsan megnyírtak minket.)

A felhők kezdtek gyülekezni, és azt mondták a mólónál, hogy nem biztos, hogy este lesz koktélhajó Bergendy-koncerttel, mert vihar közeleg.

Az égi vihar elmaradt, a mólón és a hajón viszont nem.

Estefelé már nagyon sokan gyűltünk össze a mólón, mire befutott a koktélhajó. A kapitány (kék-fehér csíkos póló, siltes, matróz-kapitányos sapka) teljes mellszélességgel állt a bejáratnál és szónokolni kezdett: „Készítse mindenki a jegyeket, és egyesével...” A tömeg egy pillanat alatt úgy elsodorta, hogy többet nem is láttuk, a vaskorlát pedig úgy elhajlott, mintha vajból lett volna. (Akkor érzékeltem először, a tömeg ereje milyen félelmetes tud lenni.) A Bergendy-től játszotta már a rádió a Mindig ugyanúgyot, de még közel sem volt kiugró sikerük.

A koncert egy IGAZI, fantasztikus hangulatú koncert volt. A kezdetén a „füstköd” és a zenekar szerelése fantasztikus és szokatlan volt. Visított a tömeg a meglepetéstől és a gyönyörűségtől. Több nótát is eljátszottak, mire „feloszlott” a füst, és sikerült végignézni a hangszereiket. Egyszer csak Bergendy Pista bejelentette, hogy holnap lesz a fesztivál, amelyre két nótával neveztek, az egyiket elfogadták, a másikat nem. Most eljátsszák azt a számot, amit nem fogadtak el: és megszólalt a Darabokra törted a szívem, és a koktélhajó szinte felrobbant. Óriási üvöltés, ováció, tombolás. Bizony, akkor már éreztük, hogy itt valami nagy dolog van születőben, ami később be is igazolódott. A Bergendy csillaga (talán éppen ettől a koncerttől számítva) innentől olyan magasra emelkedett, amilyen magyar zenekarnak ritkán adatik meg. Azt mondta a Futótűz (délvidéki magyar nyelvű rádió, számunkra félig nyugat), hogy végre egy magyar együttes, amelyik tud hangulatot csinálni.

A balatoni éjszakában még sétáltunk egyet a parkban a haverommal, aztán úgy éjfél után találkoztunk Bergendy-ékkel. Az egész zenekar ott téblábolt. B. Pista szólt, hogy segítsünk már felpumpálni az autók kerekeit. (A két autójuk nyolc kerekéből, hetet leengedtek valakik, úgyhogy nem tudnak elindulni.) Persze, hogy mentünk segíteni. Valaki, valahonnan szerzett egy biciklipumpát, és lelkesen elkezdtünk pumpálni. Úgy gondolom, biciklipumpával elég ritkán fújnak fel autógumit, aki már próbálta, az tudja, hogy nem egy leányálom. Nagyon nehezen telik meg levegővel az a gumi.

Csak pumpálod, pumpálod, de nem haladsz szinte semmit, a pumpa meg közben tűzforró.

Hát mi is így voltunk, egymást váltva lelkesen pumpáltunk, de nem nagyon haladtunk, mindenki hamar kifulladt. Közben volt idő sörözni, cigizni, beszélgetni. (Talán H. Sanyival a legtöbbet.) B. Pista időnként elkiabálta magát, hogy: „Tudom, hogy itt vagy, és tudom, hogy ki vagy, te szemétláda, és ezt nem kellett volna!” Állítólag előző héten valakit kiraktak a koncert elején a partra, mert nagyon hőbörgött.

„Majd a Baba, majd a Baba…” – hajtogatta B. Pista, majd meg is jött Baba (a dobos) egy hatalmas szendvicset majszolva. Hozzánk képest egy óriás volt. Elkezdett pumpálni, de talán nálunk is hamarabb kifáradt és úgy fújtatott, mint mi. (Egyedül Rózsi nem pumpált csak, ő egy kiscsajjal beszélgetett mellettünk, ha jól értettem kezdő angolsággal.)

Nagy nehezen csak sikerült felfújni a gumikat, és már hajnalodott, mire a Bergendy együttes elindult Budapestre, mert másnap már a fesztiválon léptek fel. Elbúcsúztunk egymástól, megköszönték a segítségünket, B. Pista még kiszólt az autóból, hogy srácok ne felejtsétek, jövök nektek eggyel!

Na, ez a „jövök eggyel” már egy másik történet.

Szerző: Jászfalvi József

Nyitókép: YouTube.com

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr615709330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása