„A Hungarian blues… csak az, amit a cigány húz…”

Negyven éves Bródy János első szólólemeze

2020. szeptember 01. - beatkorSzaki

48320a.jpg

Előző, Szörényi Levente Hazatérés című lemezét bemutató cikkemben már részleteztem, hogy a Fonográf két legfőbb dalszerzője hogyan és miért jutott arra, hogy szólólemezt készítsen 1980-ban. Bródy János – ugyanúgy, mint Levente – már néhány éve gyűjtögette és érlelgette egy esetleges szólóalbumhoz való dalait. Bródynál az ehhez szükséges kiindulópont 1978 körül érkezett el, amikor olyan dalokkal hozakodott elő a Fonográf próbáin, amiket a zenekar énekesei már – eltérő hangvételük miatt – nem szívesen énekeltek volna el. Sőt! Voltak dalok, amik már ugyanezen ok miatt Koncz Zsuzsa nagylemezeiről is lemaradtak, és épp Zsuzsa volt az, aki azt mondta Bródy Jánosnak, hogy „ezek neked állnak a legjobban, énekeld el őket magad, Tinikém”.

Bródy János felnőtt a feladathoz és önálló esteket kezdett tartani, először a Várszínházban, majd később az Egyetemi Színpadon is. Ezek az estek nagy sikerrel futottak, és amikor Levente és Bródy között szóba jött a közös szólólemez készítésének ötlete, már Bródy sem vállalt akkora kockázatot…

Mivel a két szólóanyagot eredetileg dupla albumnak szánták, ezért a két lemez felvételei egyszerre készültek. Hallgassuk meg, végül Bródy János és a Fonográf milyen (ha úgy tetszik) fél-albumot rögzítettek a Rottenbiller utcai hangstúdió falai között.

A lemez tétova, ébredés utáni rádiótekergetéssel kezdődik, majd a Chiquitita című ABBA-sláger egy részlete után elhangzik a pontos idő. Bródy és a banda pontban nyolckor csap bele a Személyi igazolvány című dalba, melynek megszólalása Donovan hetvenes évekbeli lemezeinek hangzását idézi. Még Bródy énekhangja is emlékeztet kicsit a skót mesterére és később be is vallotta, hogy ő „Donovan-féle figurának” érzi magát. (Ezt ezen az albumon több helyütt igazolja is).

A Személyi igazolvány egy ötletes, ám egyszerű és nagyszerű bontásra épül az akusztikus gitáron. A hangszer mellett még a pedal-steel is kiemelt szerepet kap, amin természetesen maga Bródy játszik – egy másik sávon, persze. Németh Oszkár és Szörényi Szabolcs pontosan, a dal szolgálatában kísér.

A dalszöveg humorral teli, a dalban még Bródy elvált szülei is jól megférnek együtt, az igazolvány egyik lapján. A szám emléket állít annak is, hogy a Kádár-korszakban a személyi igazolványban főhelyen szerepelt az emberek munkaköre, mert ha a megfelelő rubrikába nem volt beírva semmi, akkor az egyén KMK-nak, azaz, „közveszélyes munkakerülőnek” számított.

A dal persze nem lenne teljes, ha Bródy nem játszana el a halál gondolatával is: „mi lesz veled, ha visszavonnak végül?” – énekli, ám hangjában a szorongás helyett inkább némi merengést érezhetünk.

Remélhetőleg Bródy János személyi igazolványának visszavonása még messze van, ám a lemez második dala egészen biztos, hogy bőven túl fogja élni őt. Valószínűleg senkinek nem kell bemutatni a Filléres emlékeim című számot, mely az első volt azon dalok sorában, amelyből a szerző szólóelőadóként felvételt készített. 1978-ban a Magyar Rádió számára rögzítették belőle az első változatot, amely a rádióban is és Bródy önálló estjein is nagy sikert aratott. Nem is csoda, hiszen Bródy generációjának nosztalgiája adja a dal magvát, hiszen az érzés, amiből a dalszöveg táplálkozik, „negyven felé haladva” – törvényszerűen – egyre erősödik.

„Egy régi dal a szalagon,
És több a zaj már, mint a jel,
De néhanap, ha felteszem,
A múlt időt idézi fel.”

A szám hangulata (és akkordmenete) a Ha én rózsa volnék című daléval mutat erős rokonságot, ám Tolcsvay László fel-felbukkanó zongorája és Bródy ábrándos hangú pianette-je (melynek hangja nagyon tangóharmonika-szerű), megkapóan bájossá teszik a megszólalást.

A K. Kata balladája is Bródy jellegzetes akkordmenetén halad, és a hangzásból jól kiviláglik, hogy ez a menet a Shadows Apache című, 1960-as slágerével (is) rokon. A dal végén Móricz Mihály tulajdonképpen – Bródy kicsit átszabott harmóniai struktúrájához igazítva – el is játssza az Apache-ot, amit Németh Oszkár ugyanúgy a kísérőcintányér kúpján kísér végig, mint a Shadows korabeli dobosa, Tony Meehan. (Mihály Stratocasterének hangzása a sorok közötti díszítésekben még egy kis Mark Knopfleres ízt is kap.)

A dalszöveg K. Kata életét meséli el, mégpedig azt, hogy a „megjátszós kislánykából” hogyan lesz végül egy utcasarkon álldogáló örömlány. A szám végén kiderül, hogy Bródy talán már nem is bánja annyira, hogy a lány annak idején többször is kikosarazta, de azért az emlékezés – a Filléres emlékeimben megkezdett fonal folyamán – mindenképp kellemes pillanatokat hoz el.

A következő dal főszereplője, Magdaléna ha nem is örömlány, de – K. Katához hasonlatosan – ő sem veti meg a testi örömöket. A Bűnbánó Magdaléna tulajdonképpen egy gyónás történetét meséli el, amelyhez nagyon jól illeszkedik (kicsit ironikusan) a hangszerelésbe bevont orgona hangja (maga Bródy János szólaltatja meg). A mesélő arra biztatja Magdalénát, hogy az isteni feloldozás helyett inkább „őt kérje”, majd a végén egyenesen arra jut, hogy „szentté válni ma már értelmetlen áldozat”.

Érdekes következtetések, de figyelmünket eltereli egy akusztikus blues-töredék, a Nevet ne mondj! A rövid közjáték leginkább azért érdekes, mert rájöhetünk, hogy Bródy János milyen kiválóan kezeli az akusztikus gitárt. A dalban (és a lemez több dalában is) hallható fingerpicking-technikát a Muszty–Dobay házaspártól tanulta még a hetvenes évek elején. Ennek a gitárpengetési technikának olyan dalok megszületése köszönhető, mint a Csillag Hajnalka, vagy épp A város című számok. Jól hallható az is, hogy Bródy gitárján lazák a húrok, ami azt jelenti, hogy – énekhangjához igazítva – egy egész hanggal lejjebb hangolta (és hangolja ma is) hangszerét.

A töredék végén hallható laza fütyörészés egy fesztelen reggae-be, az A kiskacsa című dalba torkollik. A Fonográf tagsága remekül játszik, a reggae-előadás nem csak profi, hanem jó is! Leginkább Németh Oszkár és Szörényi Szabolcs brillíroznak a fordított hangsúlyozással, és teremtenek ezzel olyan betonbiztos ritmusalapot, hogy Szörényi Levente dempfelt ritmusgitározása is maradéktalanul érvényesülhessen. Németh pergődobja a „kettő” helyett „egyre” jön, így „kettőre” kaphat teret Tolcsvay László Hammond-orgonája. A harmadik negyed a lábdobé, a negyedikben pedig Szabolcs átvezető hangjai domborodnak ki.

Ám a dal központjában mégsem ez a zseniális ritmusjáték áll, hanem Bródy János dalszövege. Nehéz lenne letagadni a politikai indíttatást, miszerint „az elvtársak mindig ugyanazt a központból kiküldött dumát szajkózzák”, mint a kacsák, csak hápognak. Mivel a dal főszereplői a kiskacsák, a számot annak idején „KISZkacsa-ként” is emlegették. Ennek magyarázata, hogy a mindenre ugyanazt „hápogó” kiskacsákból (fiatal KISZ vezetők) végül nagykacsák lesznek (vezető pártpolitikusok), akiket a dal végén persze levágnak…

Amennyiben ez az értelmezés helytálló, akkor igazi csoda, hogy 1980-ban ez a dal hanglemezre kerülhetett, még akkor is, ha a végéről lenyisszantották a „levágják” szó „k” betűjét…

A B-oldalt ismét egy remekül megkomponált effekt nyitja: egy autó robog az országúton, az utastérben a Fonográf együttes Hét évig tart című dala szól (Bródy János szerzeménye). A zene hirtelen elhallgat, az autó tolatni kezd. Nyílik a jobb oldali ajtó és valaki beszáll…

Hamar kiderül, hogy egy lányról van szó, aki épp Földvár felé tart. A dal mesélője szívesen elvinné egy darabig, de a lány csak némán áll, s a napfényben még az is feltűnik, hogy sír is egy kicsit. A kocsi ajtaja becsukódik, a mesélő tovább hajt és jól tudja, hogy sokkal többet hagyott ott az út mentén, mint egy stoppoló lányt.

A szöveg témája ismerős lehet Bertha Bulcsu A kenguru című regényéből, amelyben a főhős, Varjú István teherautósofőr szintén egy idejekorán „elengedett” stoppos lányról ábrándozik. (A regényből készült filmben Varjút Gálffi László, a stopposlányt Tarján Györgyi alakította.)

Ám mindez lényegtelen. Bródy dala, a Földvár felé félúton szomorkás felhangokkal ugyan, de emléket állít egy olyan korszaknak, amelyben alig-alig volt jelen a félelem, az előítéletek helyett a bizalom játszotta a főszerepet…

A lemez címadó dala a Hungarian Blues is megkapóan ötletes. Ami a muzsikát illeti, az tényleg blues. Bródy elektroakusztikus, nylon-húros gitárja vezeti, őt mindössze csak Németh Oszkár és Szörényi Szabolcs ritmusalapja kíséri. Bródy remekül gitározik, a címsor előtt elhangzó „romás” szűkített-jellegű menet pedig külön zseniális.

 

„Hallgatod a slágerlistát,
és ismered a siker titkát,
S ha elindulsz, hát nyugatnak indulsz,
És Cleveland-ből ha visszabúsulsz,

És szívből akarsz énekelni,
A fájó múltat elfeledni,
A Hungarian Blues
– mi lenne más, megint –
csak az, amit a cigány húz…”

 A dalszöveg – mint Bródy esetében oly sokszor – kétfenekű, mert nem tudni, hogy épp a haza elhagyása ellen, vagy épp mellette emel szót. A fentebb idézett versszakban mintha Barta Tamás, a Locomotiv GT 1974-ben disszidált gitárosának alakja is feltűnne…

De miért ne lehetne az ember egyszerre „nyugatimádó” és hazaszerető is? Bár, a szám végén, a cigánynótákat idéző lezárásban mindenesetre elhangzik, hogy „nem lehet az ember fából, ki kell rúgni az országból”… 

A Vásárhely a lemez egyetlen dala, amely – talán nem csak hangzását tekintve – össze tudja fogni Szörényi Levente Hazatérés és Bródy János Hungarian blues című albumát.

Az egyszerű struktúrájú dal gyönyörűséges közjátékát Koltay Gergely adja elő töröksípon és Gryllus Dániel tárogatón, valamint blockflötén. Bródy János életművében számtalan olyan szövegsort (vagy természetesen teljes dalszöveget) találhatunk, amelyek örökérvényűek, de talán ebben a dalban hangzik el a legszebb versszak, amit valaha papírra vetett:

„Gyökér, lomb és száraz ág,
Háromféle valóság,
Ki háromból csak egyet lát,
Nem látja a fát magát.”

A Maszkabál egy dixieland ízű szám, a Fonográf megszólalása kicsit az Edison Fonográf Albumot idézi. Bródy éneke is mintha egy régi gramofonról szólna, a hangzás jól kitalált, tulajdonképpen mesteri. Ropognak a rezesek, az egész dalon végigvonulnak szólamaik, csak a felezett tempójú bridge-ben lel a muzsika némi nyugalmat tőlük.

A dal mondanivalója valószínűleg mindig aktuális lesz. Középpontjában az önbecsapás áll, a nagy színjáték az élet színpadán. A festett, mosolygós álarcok mögött sápadt ábrázatok rejtőznek, ám Bródy szövege szerint még ezek az álarcok is „előírtak”, nem szabadon választhatók. Hogy ezek a sorok mennyire érvényesek mai világunkat tekintve, mindenki döntse el saját maga. A gondos aprólékossággal kidolgozott dalszövegből ki-ki gond nélkül választhat elemzésre és gondolkodásra késztető figurát.

A fúvósszekció játéka jóval túlnyúlik a dalon, és szinte teljesen elfedi az album befejező dalának, a Mama kérlek címűnek pianett-en bemutatott bevezetőjét.

A szám már 1978-ban megjelent Koncz Zsuzsa előadásában egy kislemezen, de a szerző mégis úgy döntött, hogy saját szólóalbumára is felteszi. A bensőséges és meglehetősen intim témát feszegető dal („véletlen volt, vagy gondoltál reám, azon az édes éjszakán?”) talán jobban is áll Bródynak, de mindegy is, hiszen a dal megejtő szépségén és időtállóságán az előadó személye nem változtat.

Bródy saját felvételén önmagát egy flangerrel effektezett akusztikus gitáron kíséri, mely hangzás ismét idézi a Szörényi Levente Hazatérés című lemezén hallható akusztikus gitár-soundot (Petőfi ’73). A dal semmiképp sem igényelt zenekari kíséretet, Bródy és a gitárja tökéletesen elegendő volt a felvételhez – így nem sérült a dal „törékenysége”. Bródy szövege az élet – és tulajdonképpen saját életének – miértjét kutatja, de válaszra aligha talál. (Minden bizonnyal ezt jelzi a kitartott domináns akkord a dal végén, amivel egyben a lemez is „lezáratlanul” véget ér.) Mindenesetre Bródy János a dal megjelenése után nemsokára családot alapított és gyermekei valószínűleg neki is feltették azokat a kérdéseket, melyekkel – egy nemrégiben tett nyilatkozata szerint – annak idején ő is zavarba hozta az édesanyját.

Szörényi Levente Hazatérés és Bródy János Hungarian Blues című nagylemeze egy napon, „ikerlemezként”, ám külön-külön borítóban került tehát a boltok polcaira negyven évvel ezelőtt, 1980-ban. A szélesebb közönség számára Bródy szólólemeze meglepetésként, újdonságként hatott, talán ez is lehet az oka annak, hogy jóval több fogyott el belőle, mint Szörényi Levente albumából. Az is kétségtelen, hogy Bródy anyaga lényegesen populárisabb hangzású és eleve több slágert tartalmazott – némelyik már a nagylemez megjelenése előtt is nagy népszerűségnek örvendett.

A slágereknek köszönhetően Bródy János albumának utóélete sem olyan mostoha, mint a Hazatérésé, bár a nagylemez összes dalát aligha lennének képesek felsorolni az újabb generációk tagjai…

A két szólóalbum összevetése alapján élesen kiviláglik, hogy a legendás szerzőpáros tagjai, Szörényi Levente és Bródy János mennyire eltérően viszonyultak a dalszerzéshez. Még ebben is hasonlóságot mutattak a Lennon–McCartney szerzőpárossal, és ezeket a különbségeket szemléltetve mindenképp ide kívánkozik a két „gombafejű” példája.

McCartney-t lenyűgözte a zeneszerzés, a harmóniák és mindenekelőtt a melódiák világa és szinte egész pályafutása alatt játszadozott és kísérletezett velük. Hasonló felfogás jellemző – zeneszerzőként – Szörényi Leventére is. John Lennon inkább a dalok tartalmára, a dalszövegek súlyára figyelt és az esetek számottevőbb részében a zenét mindössze „eszköznek” tekintette, melynek segítségével elmondhatta meglátásait, véleményét, érzéseit önmagáról és a világról. Ettől függetlenül persze ő volt az, aki a világ legeredetibb popdalait írta. Mindketten zseniálisak voltak, zsenialitásuk lényege azonban másban keresendő.

Lennon és McCartney karrierjük kezdetén még tényleg együtt írták a dalaikat, aztán – talán épp e felfogásbeli különbségek miatt – már inkább külön-külön dolgoztak – persze a „márkanév” megmaradt. Szörényi Levente és Bródy János viszont 1978-ig (az esetek többségében) együtt alkotott. Az első döccenő közös munkájukban akkor következett be, amikor Szörényi Levente Adamis Annával közösen írt egy nagylemeznyi dalt Kovács Katinak. Az elején még úgy volt, hogy Bródy is részt vesz a munkában, de végül mégis kimaradt a számok megalkotásából. Kicsit ennek a szerzői „megcsalásnak” is köszönhető, hogy Bródy János 1980-ban a hanglemezvásárló közönség előtt is megmutatta saját hangját.

És a hallgatóknak szerencsére nem kellett csalatkoznia.

Szerző: Majnik László

Nyitókép: Bródy János Hungarian Blues című lemezének borítója.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr4616005002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.