A nyolcvanas évek közepén népművelőként dolgoztam egy dunántúli kisváros művelődési házában. Az én feladatom volt az ifjúsági programok szervezése, és ezek közé tartoztak az könnyűzenei koncertek, a beat, a pop és a rock is. Ekkor még nem voltak a zenekaroknak menedzserei, mindent az ORI-n keresztül lehetett csak lebonyolítani.

Úgy emlékszem, hogy 1986-ban jelent meg a Beatrice koncertszervezője, hogy jönnének bulit csinálni. Egy kicsit tartottam tőle, mivel a Ricsének nem volt jó híre, illetve nagyon sok negatív kritika jelent meg róluk. Ráadásul egy év letiltás után játszhattak újra.

A főnököm, egy középkorú hölgy, teljesen meg volt döbbenve, amikor megtudta, hogy szerződést kötöttem velük, egy előadásra.

– Szét fogják verni a házat, amilyen balhés banda, és a rajongóik is ugyanolyanok!

Végül is elérkezett a koncert napja. Ennyi farmeres, bőrdzsekis, baboskendős fiatalt ritkán lehetett látni a kisvárosban. A „szerv” is felkészült, mert a művelődési házzal szembeni járdán egy szakasz kutyás rendőr sorakozott, készen arra, hogyha valami balhé van, közbelépjenek. Azt azért megmondták, hogy mindaddig nem jönnek be az épületbe, amíg minden rendben megy. Ennek a biztosítása a helyi rendezők feladata.

Nagyon jó rendezőgárdám volt, fiatal fiúkból, lányokból. A főrendezőm egy roma származású srác, akire mindenki hallgatott. Eddig soha semmilyen balhé nem volt egyetlen rendezvényemen sem.

Elkezdődött a buli! Nagyon jó hangulat alakult ki. A rockerek a színpad előtt csápoltak, őrjöngtek, de ez hozzátartozott. Feróék mindent beleadtak, ugyanúgy játszottak a néhány száz fős közönség előtt, mintha több ezren lennének.

A Beatrice szokás szerint magát adta. Zenéltek, bohóckodtak. A világításuk pedig egy drótra felfűzött százas égőkből állt. Egyik számnál színes alsónadrágokban játszottak, és majdnem emiatt lett balhé.

Az egyik rendőr bement a rockerek közé, ezzel a szöveggel: – Mi van itt, hogy gondolják ezt, azonnal állítsák le a műsort!

Ekkor a szórakozó fiatalok megindultak feléje, és körbefogták. Gondoltam, ha most ez a tömeg nekimegy a rendőrnek, akkor a kint várakozó kutyások is ránk rontanak, és szétverik a házat. Nekem kellet közbelépnem. – Főtörzs elvtárs, eddig nyugi volt, legyen szíves, menjen ki, mielőtt nagyobb balhé nem lesz!

Szerencsére, hallgatott rám, és tovább folytatódott a koncert. Ekkor már tetőfokára hágott a hangulat. Feróék tovább hergelték a közönséget, akik megindultak a színpad felé. Meg kell jegyeznem, hogy a színházteremben beépített székek voltak. Az első sor és a színpad között nagyjából 2,5 méter volt a távolság, ez volt ekkor a dühöngő.

Többen szerettek volna felmenni a színpadra, hogy minél közelebb kerüljenek a zenekar tagjaihoz. Természetesen a banda a technikai eszközeit féltette, de tartottam tőle én is, hogy mi lesz, mert ha bármi baja esik a technikának, azt a rendező szervnek kell megtéríteni.

A rendezőimmel kordont álltunk a színpadon, szemben a közönséggel, hogy senki ne mehessen fel.

Egyszer csak a főrendezőm észrevette, hogy mögé, a színpadra került egy bőrdzsekis, baboskendős személy. Félfordulattal megragadta, és letette a nézőtérre.

Amikor szembekerültek, akkor vette észre, hogy Nagy Ferót, a Beatrice vezetőjét tette le.

A srác egy kicsit megijedt, aztán felsegítette a színpadra Ferót.

– Bocs’ haver! – mondta.

Feró csak nevetett ezen, és tovább folytatták a koncertet, mintha semmi sem történt volna. A buli után, még hajnalig beszélgettem a zenekar tagjaival. Nagy Feró többek között ezt mondta: – Gyerekek, mi bohócok is vagyunk. Bohóckodunk, mert ez kell a közönségnek

Ez volt a nyolcvanas évek egyetlen Beatrice koncertje a kisvárosban, ami örökké emlékezetes marad számomra.

Szerző: Bókkon Gyula

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.