„Hateha!” – szoktuk köszönteni egymást Makovecz Imre saját szabadalmú rigmusával (az utóbbi időben szorosabbra fűzött, generációkon átívelő kortársi-kortytársi szálakat gombolyítva) Kiss Ferenccel, akit idén megjelent Kötelékek című, sajátos ízű memoárkötete alapján most már nyugodtan nevezhetek népi hős(öm)nek!
A Vízöntő és a Kolinda históriája, avagy magánlegendáriuma (a szintén egy másik nemzedékhez tartozó, akár tanítványnak is mondható) Novák Péter szerint hiánypótló mű; amely kijelentés, óhatatlan frázisszerűségén túl mégiscsak jelez valamit a szerző által a bevezetőben (Akik túl korán érkeznek) is pedzegetett búvópatak-lét forrásvidékéről és torkolatáról. Nemkülönben egyfajta betöltendő, tátongó űrt is feltételez, mondjuk az úgynevezett világzenei vagy progresszív folk felhozatal (ismét Novák Péter szavaival élve) „korszakos súlytalanságában”. S hogy milyen mederbe terelődik, miféle hajszálereken keresztül jut el – nemcsak a zenei berkek avatott kor-laboránsaihoz, hanem a szakmán kívüli, de talán még inkább érintett szélesebb közönséghez, hovatovább az éppen formálódó utókorhoz – eme emlékfolyam, e sorok írójában is fajsúlyos kérdéseket vet fel.
Ezzel együtt, már most megnyugtató tanulságokkal szolgál az a megfellebezhetetlen tény, hogy Kiss Feri (a hasonszőrű Vági László örökbecsű megkülönböztetését kölcsönözve) nem művészként, hanem „igazi Vész”-ként képes elrugaszkodni az alkotói létforma hamis fennköltségétől, rátarti önhittségétől és retrospek(ula)tív vetítéseitől, szellemes fordulatokkal, szertelennek tetsző (ám igencsak szerves) asszociatív bakugrásokkal vetkőzve le azokat az (a)narc(h)isztikus sallangokat, amelyek oly sok más utólagos önreprezentációt, mechanikus mítoszgyártást hiteltelenítettek már. Miközben bohém krónikásunk (ön)ironikus felhangú, különbejáratú véleményének is hangot ad számos múltbéli konfliktusával, dilemmájával kapcsolatban, derűvel és humorral domborítja ki a felcseperedés „álomidejének”, az alkotói csiszolódás, valamint a „termékeny homály” átmeneti időszakainak hozadékát, a közösségi élmények sodrását, vagy éppen hordalékait, magánéleti tépelődéseit; nemcsak zenei pályájának hol már-már fősodorbéli, hol különutas állomásait tárva fel ezzel, hanem a körvonalazott (kevésbé képviseleti jelleggel megidézett) nomád nemzedék átörökítendő kulturális televényének egyes rétegeit is. „Cseh Tamással lemezfelvételek után mindig a nagy felfedezők mámorával vettük célba a »túlpartot«, földalatti borozók után kajtatva. Ilyenkor a tízperces utat gyakran egy óra alatt tettük meg, a hosszan tartó kultúrantropológiai vizsgálataink miatt.”
Mivel Cseh Tamás például (Bereményi Gézával együtt) csak részben volna besorolható az említett nomád nemzedék tagjai közé, megnyugodhatunk abban is, hogy Kiss Ferenc „álomalapításában” a megénekelt régi szép idők nem rostálnak ki senkit a nagyvárosi bujdosók legjavából. Vagyis végre ideológiamentes, szekértáborokon átívelő korrajzról van szó, melynek segítségével olyasféle „túlpartot” vizionálhatunk a magyar ugar délibábos horizontjára, amit semmiféle zsírszívű rém és viráglegelő csorda nem fog tudni szétoszlatni! Ehhez képest viszi (h)át a szerelmet a fogában tartva, fütyörészve vagy káromkodva Kiss Ferenc, aki Adyhoz és József Attilához hasonlóan – mielőtt túllépne rajta – még egy ideig elidőzik e mai kocsmában…
A Vízöntő együttes. Fotó: Kiss Ferenc archívuma
De kik is támasztják még itt, Cseh Tamás mellett a pultot? Természetesen a táncházmozgalom megannyi, mára emblematikussá avanzsált figurája a Sebő-Halmos duótól Novák Ferenc „Tatáig”, illetve a Bihari Táncegyüttesig, a Vízöntő és a Kolinda zenekarok hol állandósuló, hol fluktuáló tagságáig (az Etnofon Zenei Társulásról a készülő, Kötelékek 2. kötetben lesz majd bővebben szó), viszont ugyanezen „állvapofázóban” találhatjuk Dévényi Ádámot, a méltatlanul mellőzött dalnokot, nem mellesleg pedig be-betérnek e kollektív söntésbe bizonyos lányok is (nekik, helyenként pajzán poétikájú, külön fejezetet szentelt a szerző, Gyöngyélet címmel.)
„Az ez évi határidőnaplóm sajnos szőrén-szálán eltűnt, úgyhogy nincs miből rekonstruálnom az eseményeket. Egy dolog biztos, hogy január 30-án, 53 évesen elhunyt Nagy László költő, a népművészeti mozgalom egyik fő patrónusa. Február 6-án temetjük a fagyos földbe, énekszóval, muzsikaszóval. Ott van mindenki, aki számít. Hatalmas veszteség, katartikus esemény. Először szól népzene egy titán sírjánál. Apám naplójában mindent leírt erről a megrendítő búcsúról…” – szól az egyik 1978-as kommentár, amely utal az irodalmár édesapa által nyújtott háttér közvetlen kulturális közegének felhajtóerejére (ennek némileg ellenpontját képezi id. Kiss Ferenc fiának szóló, felhevült, szélsőségesen kritikus, egy ominózus Vízöntő-koncert után kelt levele), ugyanakkor látensen tartalmaz valamit abból a szellemi szétaprózódásból, széttagoltságból, ami a rendszerváltás után magát a szerzőt is a padlóra küldte.
„A nagy megborulások végén kell elvonulni a pinceszerre Adyval, a Szabad ötletek jegyzékével, néhány vékonyka Hamvas-kötettel, Csontváry önéletrajzával, a Ködszurkálóval meg Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című könyvecskéjével… Csak vigyázz, mert nehéz visszatérni. Ha sikerül, meggyőződhetsz róla: amilyen mélyre szálltál, legalább olyan magasról láthatod aztán a dolgokat.” – olvashatjuk a Nagyvárosi bujdosók című album kísérőszövegében. Immáron tíz évvel ezelőtti összekönyöklésünk során mindezt így egészítette ki Kiss Feri: „…azt a fajta kivonulást, bolyongós jelenlétet nem tudom megvalósítani még egyszer. Az kivételes, koromra, értelmi képességemre és hajlamaimra való időszak volt. Feltehetően lesz még egyfajta kivonulás, de ott már az elmélyedt olvasgatás, kutakodás, kertészkedés lesz a legfőbb teendő a családi kertben; Nadapon, Sukoró mellett van egy házunk, a Velencei-tó fölött, gyönyörű helyen. De ebbe a taposómalomba vagy mókuskerékbe én már nem szívesen veszek részt. Nem bujdosás, rejtőzködés, hanem lenyugvás vagy hazatérés következik. A bujdosók névsora viszont folytatható…”
Hogy ki, miképpen folytatja magában e névsort, az nyilvánvalóan saját kötelékeiről, avagy képzeletbeli emlékkönyvének vízjeleiről is árulkodhat. „Az 1962-es évvel a Nap, és vele a Föld, nemcsak egyik világhónapból a másikba lépett át – a Halakból a Vízöntőbe –, hanem a nyárból a télbe, egyik világévből a másikba.” – írja Szőcs István egyik esszéjében (A bölcselő öröme / Korunk 1975. 5. sz., 403.) utalva az úgynevezett Forrás-nemzedék három képviselőjének – Lászlóffy Aladár, Palocsay Zsigmond, Szilágyi Domokos – korszakváltó irodalomtörténeti szerepére, ugyanakkor jelezve egy másfajta analógiát is a világidő óramutatója, valamint a költészet leltárba vett évszakai között. „Mint tudjuk, minden kornak megvan a maga reprezentatív egyéniségtípusa. Úgy hallom, a most következő világhónapé »a személyes Énjét újra kitágító, a teljes Kozmoszt megragadó új embertípus« lesz.” – toldja meg e gondolatfutamot. De arra, hogy ez az embertípus letűnt már, vagy hanyatlóban, esetleg épp csak formálódóban van, nem kaphatunk választ – Kiss Ferenc korántsem keresetlen kérdéseket felvető könyvében sem. (Csak titánjaink lehetnek ebben biztosak?) „Sír az út előttem, bánkódik az ösveny…” – énekli népi hősünk a Vízöntő egyik videoklipjében, levéve egy pillanatra hétmérföldes csizmáját, megpihenve Folklorisztán hét tornyának árnyékos hajlékában… Az eleddig termékeny homályba burkolózó, derengő túlpart innen már tisztán kivehető. Jó utat, kortytársak! Hateha!
Kiss Ferenc: Kötelékek – a Vízöntő és a Kolinda históriája, meg egyéb történetek. Etnofon Kiadó, Budapest, 2021.
Szerző: Papp Máté
Nyitókép: A Kolinda együttes, Kiss Ferenc archívuma.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
