Szörényi Levente zenei munkásságát nemhogy egy cikkben, de egy könyvben is csak nehezen lehetne összefoglalni. Az Illés és a Fonográf mellett készített három szólólemezt, írt zenét Koncz Zsuzsának, Kovács Katinak, Sebestyén Mártának, nem beszélve a filmzenékről, rockoperákról. Így az itt összegyűjtött tíz dal e gazdag zenei munkásságnak csupán szubjektív gyűjteménye lehet. Nekem ezek a kedvenceim.
Oh, mondd
A hatvanas évek elején magyarul énekelni még kifejezetten ciki volt. Egyet jelentett a csöpögős, felnőtteknek szóló táncdalokkal. Ezért az induló beatzenekarok az angolszász együttesek dalait koppintották. Ezt változtatta meg Szörényi Levente és Bródy János 1965-ben a Nógrádverőcei KISZ-táborban, mikor elkezdtek saját, magyar nyelvű dalokat írni.
Persze ez nem volt ilyen egyszerű. Az Illés zenekar vezetője, Illés Lajos annyira fázott a saját számoktól, hogy az együttes konferálás nélkül, csak úgy, az angol feldolgozások között sunnyogta el őket. (Hála a klubok borzalmas hangosításának, a közönségnek fel se tűnt, hogy magyarul énekelnek Szörényiék.)
1966 tavaszán a Magyar Rádió amatőr beatzenekari versenyt írt ki, amin három angol és három magyar dallal lehetett indulni. Míg a többi formáció küszködve próbált dalokat kalapálni vagy kalapozni, addig Szörényiéknek már több is volt.
Az Oh, mondd alapriffje a Kinks You Really Got Me-jára emlékeztet. De már ebben a korai zsengében kitűnik, Szörényi többet tud és akar, mint az átlagos beat-zeneszerzők. Itt három akkord helyett három hangnem váltakozik. Ez az akkori beat zenei világában rendhagyónak számított, itthon is, külföldön is.
Bár az „Árnyékban jártál” kezdetű középrész kicsit olyan, mintha egy másik dalfoszlányból illesztették volna be, mégis remek a váltás. Egy kicsit megtöri a bluesrockos reszelést.
A szám felvétele fésületlen, ami a „hosszúhajú huligánoktól” nem is meglepő. (Mondaná az akkori felnőtt közvélemény.) Levente hangja még nagyon nazális, a zongora szinte teljesen elveszik, a dobfillek itt-ott indokolatlanok, végiggondolatlanok, a gitárok hangzása is hagy némi kívánnivalót.
Az egészet mégis áthatja a klubhangulat, a kamaszos vagányság, a szemtelenség.
Virágok tengere
A hatvanas évek második felében az angolszász zenekarok, majd a hetvenes évek legelejére a magyarok is eljutottak oda, hogy háromperces daloknál nagyobb kompozíciókban gondolkozzanak. Ez a beat és alkotóinak felnőtté, művészetté-művésszé válásával járt együtt. Már nem csak napfényről, szerelemről akartak énekelni.
1971-ben az Illés egy lemezoldalnyi rock-oratóriumot szentelt az ENSZ Emberi jogok nyilatkozatának. A kiáltvány szövegét Mensáros László mondta, amire a zenekar egy-egy dallal reflektált. A Virágok tengere az oratórium talán legkiemelkedőbb dala.
Az alap gitárriff rögtön fülbe ragad, és csak egy kicsit ront rajta, hogy igencsak emlékeztet a Zombies Time of the Season-jére. A repetitív gitár-zongora témát egy egyszál gitáros refrén akasztja meg. A finoman disszonáns kíséret szépen aláfesti Bródy szókimondó szövegét:
„A hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma.”
A zene és az előadás sokkal nyugodtabb, letisztultabb. Szörényi éneke itt már technikásabb, igazi rock hang. Bugyborékoló, Leslie szekrényes gitárja a dal egyik legjellegzetesebb része. A szóló is kifejező, remek improvizáció, bár az ismétléseket kicsit túlzásba viszi a véleményem szerint.
Március, 1848
Ez a dal az 1969-es Miért hagytuk, hogy így legyen? kislemez B-oldalán jelent meg, és eredetileg a Forradalmi Ifjúsági Napokra írták. Társadalomkritikus hangvétele miatt viszont az állam gondosan elhallgatta. A 68-as prágai tavaszról megemlékező Miért hagytuk, hogy így legyen? című nemzedéki himnusz mellett amúgy sem rúghatott labdába… Vagyis lemeztűbe.
A dal, ha nem is fordulópont, de jól mutatja az Illés és Szörényi zenéjében a változást.
A rock szinte minden korszakában megfigyelhető, amint a divatos stílus sablonossá válik, a zenészek visszanyúlnak saját népzenéjükhöz. Magyarországon a hatalom ezt néha preferálta is, hátha ezzel ártalmatlaníthatja a nyugatról jött „mételyt”. Szörényi viszonylag korán elkezdte a népzenei elemek, hangzások, hangszerek beemelését az Illés számaiba. Ennek egyik csúcspontja az Amikor én még kissrác voltam, ami a 68-as táncdalfesztiválon öt díjat nyert.
A Március, 1848 viszont már nemcsak zenéjében, de szövegében is a magyar történelemre, a magyar népsorsra reflektál, és ezzel előremutat a Kőműves Kelemen, az István, a király és a többi nemzeti rockopera irányába.
A bevezető a Rákóczi-induló egyik fő motívumát idézi és mintha csak egy népballadából bújt volna elő az énekdallam is. A sántikáló verzéket energikus, rockos refrének váltják, kicsit, mint Hegel és Marx történelmi dialektikája. A lebegős, pszichedéliába hajló középrészben a citera meg a dúdolás kettőse a rekvirálásba, háborúkba, szegénységbe belefáradt nemzetet festi meg, ami mulatni is képes, mint ezt a furulya-szólóból hallhatjuk.
Utazás
1973-ra az Illés szétesett. Ebben művészi okok, és a titkosszolgálat bomlasztása is közrejátszott. Szörényi közben, élete első kék útlevelével nyugat-európai körutazásra ment. Itt született meg az Utazás című szólóalbum ötlete. Mint nemrég, egy beszélgetésen elmondta, az, hogy az Utazáshoz a country stílust választotta, tudatos volt. Ehhez az amerikai road zene sokkal jobban illett, mint a magyar folklór.
Az albumon a kíséretet már a későbbi Fonográf adja, Papp Gyulával, a Muszty–Dobay házaspárral és a Mikrolied Vokállal kiegészülve. Szörényi szerint az, hogy a Fonográf az Utazás után is maradt a countrynál, Tolcsvay László döntése volt. Ám közrejátszhatott, hogy ezt a világot ő is szerette. Az Illés utolsó dalai között ugyanis sok a blues és countryrock.
Az Utazás címadó dala egy viszonylag egyszerű négysoros verze, nyolcszor egymás után. A dal mégsem monoton, mert versszakonként újabb és újabb hangszer csatlakozik. A végére kialakuló masszív, kicsit káoszos hangzás, majd az akusztikus gitárokra és dúdolásra letisztuló lezárás szépen szimbolizálja az utazás közben egymásra rakódó élményeket, majd a hazatérés nyugalmát.
Az albumot betiltották, mert a cenzúra szerint a borító és a cím kábítószerre utal, nem beszélve a címadó dal egyik soráról, ahol a Szajna-parti lépcsőn egy betépett fiú marihuánát kínál. Ám a lemez másik borítóval, pár hónappal később újra megjelenhetett.
A lány, akit szerettem
Ez a gyönyörű, lírai ballada egy elmúló szerelemről szól. A lány már messze, továbblépett, a fiú viszont mégis szomorú, bár tudja, hogy így volt helyes. Szörényi a saját bevallása szerint sosem falta a nőket, Bródy ilyen jellegű szövegeit ezért úgy adta elő, mint egy színész. Ebbe mégis beleadta szívét-lelkét. Szerette is, mint elmondta.
A Crosby, Stills, Nash & Young világára hajazó dal verzéje légiesen szomorkás, majd az egyre sűrűsödő dobfillekkel kirobban a refrén, de csak amiatt, hogy egyből vissza is zuhanjon a korábbi melankóliába.
A dal valódi örömzene. Szörényi hol lágy fejhangon énekel, hol kétségbeesetten kiabál. Testvére, Szörényi Szabolcs basszusjátéka remek, kicsit Paul McCartney-t idézi. A dobtémákon jól hallható, hogy itt már Németh Oszkár játszik. A fillek ötletesek és pontosak. Az igazi csemege azonban a dal elúszása, melyben összekeveredik Móricz Mihály, Papp Gyula és Tolcsvay László szólójátéka, sőt Szörényi is teljesen elengedi az akusztikus gitár gyeplőjét.
Útközben
A Fonográf countrys arca mellett volt egy bluesosabb is. A hetvenes évek második felében, amikor Magyarországon is tért nyert a hard rock, az említett, bluesosabb arcuk is egyre több fényt kapott.
Az Útközben igazi hetvenes évekbeli rock dal. Felvehetné a versenyt a Foreigner, a Journey vagy az Aerosmith számaival. A törzsét – mint minden hard rock számnak – egy tökös gitárriff adja. Sajnos az egy másik kérdés, hogy a sound közel sem olyan masszív, mint egy Deep Purple- vagy Led Zeppelin-szám esetén, de erről a magyar stúdiótechnika tehet, nem a zenekar.
A dal dinamikusan billeg a zúzós verze-refrének és a mélázó középrész között, amiben, mintha egy szellem-vokál töprengene: vajon túlélnek engem a dalaim?
Ha hiszel bennem, fiú
Bródy János sokáig tervezett egy albumot Kovács Katinak, ami nem valósult meg. Legalábbis nem vele. Ehelyett Kovács Kati 1978-as Életem lemeze című albumát Adamis Annával írta meg Szörényi.
A Ha hiszel bennem, fiú, bár dallamvilágában és egyes hangszeres témákban emlékeztet a rockosodó Fonográfra, mégis funkysabb. Ez nemcsak Kovács Kati érdeme, hanem a hápogó gitáré, a kongáé, a pattogó Rhodes-billentyűé és a fúvósoké.
A dal izgalmas, mert úgy szól, mintha az LGT játszaná. Kicsit még Szörényi falzett vokálja is hasonlít Karácsony Jánoséra. Mégis több ez, mint stílusgyakorlat.
Hej, barátom
Szörényi 1973-ban indult a nagy Utazásra, és 1980-ban tért haza.
A párhuzam nemcsak azért pontos, mert a második szólólemez címe Hazatérés, hanem mert a kettő közti 6-7 év angolszász rockzenei kalandozása után Levente ismét az illési utat folytatja, ha lehet, még merészebben. Az Illés inkább folkos motívumokat tett a rockzenébe, Szörényi viszont itt rockzenei elemekkel dúsította a népzenét.
A Hej, barátom az 1980-ban megjelent album dalai közül az egyik legletisztultabb; mindössze egy gitár és egy tárogató kísér. Érdekesség, hogy az utolsó versszakot Erdős Péter, az MHV nagyhatalmú menedzsere levágatta.
„Sűrű erdő közepében
El nem ér a napsugár
Sűrű erdő, sötét erdő
Hullasd el a leveled
Had láthatom valahára
Fölöttem a kék eget."
Erdős szó szerint magára vette a versszak mondanivalóját. De jellemző a lemezgyár és a cenzúra következetességére, hogy négy évvel később, a Fonográf búcsúkoncertjén, meg az abból készült albumon már rajta lehetett a kifogásolt versszak. Pedig az MHV ura még mindig Erdős volt és nevet sem változtatott.
Véres kardot hoztam/Vezess minket, István
Az István, a király a magyar rocktörténet egyik sarokköve. Csak erről a rockoperáról könyveket lehetne írni. Annak az útnak a csúcspontja, amit Szörényi és Bródy az Illéssel kezdett meg. Nemcsak a folk és a rock házasítása szempontjából, hanem ahogy eljutottak az egyszerű daloktól az István. a király sokrétűségéig. Nyilván ennek is – mint minden másnak is – megvoltak az előképei, és nem csak angolszász példák, hiszen a Rock Színház három évvel korábban már bemutatta a Sztárcsinálókat, és Szörényiék is megírták addigra a Kőműves Kelemen című daljátékot.
Ám az István, a király egyszerre fújta meg a magyar nemzeti büszkeség tárogatóját, és beszélt a kompország-lét visszatérő konfliktusáról, tette ráadásul mindezt modern, rockzenei jelmezben. Arról, hogy melyik szereplő mennyire volt erős vagy hiteles, hogy milyen értelmezései voltak és vannak, hogy Koltay Gábor rendezése mennyire ásta alá a zene valódi mondanivalóját, lehet vitatkozni, de a mű érdemei ettől még elvitathatatlanok.
A választott részlet jól mutatja a fentebbi nemzeti büszkeség szépségét és elvakultságát, és a konfliktust is. Ám a legizgalmasabb benne az, ahogy a csatát zeneileg ábrázolják, egészen a himnikus győzelemig, illetve a jajongó dudáig.
Végtelen úton
1984-ben adta búcsúkoncertjét a Fonográf, és abban az évben búcsúzott el a színpadtól Szörényi Levente is. Bár egyik sem lett végleges búcsú. Annál is kevésbé, mert 1986-ban Szörényi Végtelen úton című harmadik szólólemezén Pálmai Zoltán, Dés László, Csoóri Sándor és Papp Gyula mellett az egykori Fonográf-tagok kísérnek.
A címadó dal szintetizátoros hangzása már egyértelműen nyolcvanas évekbeli. A dal zenei világa nem is annyira magyar, mint inkább keleties. Szörényi itt, és a későbbiekben egyre mélyebbre ásott – átvitt értelemben és szó szerint is – a magyar múltba, hunokat és sumereket ásva elő belőle.
Ezen régészkedés egyik jellegzetes pontja ez a mantrás refrénű dal, amiből tényleg csak egy mongol énekes orrhangú zümmögése hiányzik.
Szerző: Juhász Tamás
Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
