Balatonalmádi, 1962. Képzeljük el. A strandot, a lángost, a krigli lappadt söröket. A hat évvel a nemzet nagy forradalma után a „magyar tenger” partján lubickoló tömeg zsivaját. A rendőrök fürdőruhásokat is szemmel tartó, éber tekintetét. Persze a Balaton, régi nyarakon, ha volt vitorláshajó, ha nem volt, időn kívül esett. A tó tükrét rendszeresen végigborzoló szél a fékezett habzású szabadság fuvallatát hozta. A Balaton saját jogán, a természeti csodaság jogán bármely időben valaminek számított és számít ma is, minden igénytelenségével, bornírtságával együtt. De akkor is: 1962. Egy bénult, fejbe kólintott ország nyara.
Képzeljük el: ebbe a puha, langyos parti világba megérkezik egy fiatalember, egy szál gitárral. Éjszakánként egy vitorláson húzza meg magát, napközben pedig kijár a partra, ahol gyakran előveszi a hangszerét. Ilyenkor aztán pillanatok alatt emberek gyűlnek köré. A pengetés hamar spontán bulivá alakul, amely még némi tviszteléssel is jár. 1962, Magyar Népköztársaság: a tvisztelés speciel épp nem tartozik az eltűrhető mozgásformák közé.
Cseh Tamást csakhamar az összes almádi rendőr keresi, de mire a strandra kiérnek, rendre eltűnik. Végül fülön csípik, és kitiltják a településről. A hivatalos indoklás szerint tvisztelésért. Valójában persze nem ez az igazi ok: tudják jól, hogy mágnes ő, zászló, akit gyerek-, vagy épp kamaszfejjel pillanatok alatt megtalálnak maguknak azok, akiknek ilyesmire hajlandóságuk van. Még csak az kellene. A felhőtlen vakációt élvező nép között mágnest játszani.
Cseh Tamás világéletében mást sem csinált, mint hogy a lényével maga köré vonzott embereket. Tizenkilenc évesen Almádiban, aztán 2006-ban, utolsó fellépésén a budapesti Bakáts téren. És közben, végig. A színpadon, egyetemi klubokban, bakonyi indiánként, rövid tanítói pályafutása alatt. Életében, halálában is megkapta sokszor: félember ő, Bereményi Géza nélkül semmi sem lenne. Ez annyiban igaz, hogy a sors különös kegye folytán Magyarországnak egy időben, egy helyen akadt két olyan korszakos tehetsége, akik még azt a szívességet is megtették nekünk, hogy egymásra találtak, és közösen rendkívülit hoztak létre. De Cseh Tamás már bőven a Bereményi-szövegek előtt, maga fabrikálta halandzsaangollal, kongó dobgitáron is olyan hatást gyakorolt a környezetére, amely alól nem sokan tudták magukat kivonni.
Mostanában azon gondolkodom, mi lesz Cseh Tamással. Nem a lelkével, magamagával – hogy jövök én ahhoz, ítéletet hozni az illetékes helyett? (Sehogy – de nagyon erősen azt gondolnom, ismerve a nagy művet, hogy Cseh Tamás a halála után finoman szólva sem a legrosszabb helyre került, magától értetődő.) A kérdés, ami motoszkál bennem, inkább az: mi lesz az örökséggel? Képes-e megőrizni az erejét, megtartani lendületét az életmű a fenekestül felfordult világban, ahol, ha olykor érezni is némi „szűrt levegőt”, nem olyat, és nem úgy, mint a Bereményi által az Apa kalapjában megidézett ötvenes években. Ha azok, akik a rendszerváltás előtt eszméltek, elmennek, marad-e még, aki érti, igényli ezt a mély és sűrű mondanivalót?
Ami különös, az az intézményesülés. A kultusz. A jóhiszemű, ám jobbára annál rosszabb kimenetelű feldolgozások. Az a rém rossz szobor Budán, a Szent Gellért téren. Ezeknek rövidebb életet és jóval kisebb hatásfokot jósolok. Létük persze az általuk megidézett, megtisztelt alkotó rendkívüliségét bizonyítja. Mégis, ami a lényeg, és amit nem féltek egyáltalán, azok a dalok. Amikor néhány évvel ezelőtt hároméves fiamnak és hatéves lányomnak este, lefekvéskor Cseh Tamás-dalokat énekeltem, alig akartak leengedni a színpadról. Fiam kedvence a Hatvanas évek volt, lányomé a Budapest. Az életmű megszületése után évtizedekkel is önnön jogán mágnesként viselkedik, zászlóként lobog, mert legtöbb darabjában van valami örökérvényű. Alighanem olyasmi is, amiről mi, felnőtt fejjel már nem is tudjuk, miért, mivel vonz magához egy mai öt vagy tizenöt évest.
És ez már nem is a mi dolgunk.
Fotó: irodalmijelen.hu
Szerző: Wekerle Szabolcs
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
