„…elegem van a sablonokból, F-dúr, d-moll, g-moll, C-hetes estéről estére, míg egy napon kiborotválnak, bekölniznek s papírvirággal a hasadon a konyhaasztalra terítenek…” – írja Kitömött madár című regényében, avagy életdokumentumában (?) Domonkos István, akivel képzeletben akár ma is összekönyökölhetünk, mondjuk az ugyancsak képzeletbéli Nagy Napló Bár kocsmapultján.
A pohár fölött lallalázó „Domi”, hajdani vajdasági gitáros-énekesként önkéntelenül ahhoz a történetmondó-dalszerzői hagyományhoz kapcsolódik a maga módján, amely egyfajta búvópatakként mind a mai napig felüti a fejét itt-ott, Bob Dylan vagy Viszockij, esetleg a verseit varieté-számok gyanánt elővezető Tersánszky Józsi Jenő alakváltó képében. A még életében legendákkal övezett délvidéki dalnok nemcsak saját irodalmi munkásságától – többek között a korszakos jelentőségű Kormányeltörésben című poémától – különböződött el némileg, hanem a szinte csuklóból kiperdített dalformától is. De kezdjük a dzsessznél, hiszen az összes létező skatulyából kilobbanó, majd negyven éve Svédországban őrlángon égő történetmondónk harsonával, azaz „sacctrombitával” a kezében, nem mellesleg az Újvidéki Rádió zenészeként lépett először a világot jelentő deszkákra!
E dalköltészet tantermi tájként láttatott szűkebb-tágabb poétikai pátriájában valóban nem emelkedik fölénk semmiféle pódium; maga az énekes sem felhevült szószólóként, inkább szertelen szószóróként ülteti a bogarat a fülekbe. Találó és olykor megejtő keresetlenségei között a cérnaágú eperfától kezdve a zacskóba varrt bolhaporon, foltos klottgatyán, fényes fityingeken, szilvalekváros fánkokon, mosatlan lábasokon, fülcimpán ülő legyeken keresztül az angyalok piszkáig, s az utánunk kullogó Pamacs kutyáig megtalálható magyar ajkú mikrovilágunk számos kiselejtezettnek vélt, mégis elévülhetetlennek tetsző éltető eleme…
Az archív felvételekként kiadott Domi-dalok amolyan múltidéző abszurdoidokként is megállnák a helyüket, ám fonák módon valamiképpen – az ironikusan elidegenített önreflexió és kiüresedett korlenyomat-jelleg helyett – éppen naiv befogadókészégünket keltik fel, egy olyan tágasság irányába fordítva a tekintetet, amely a már említett tantermi tájon, vagy épp a lekváros ablakú Újvidéken átbucskázva („nem tréfa ez, nem is líra” – mondhatnánk Domi „dallikázásából” kiindulva) a lyuggatott érzéki emlékezeten szitálja át a világot, újra meg újra.
Nem feltétlen kell átlátnunk az emlegetett szitán sem, hiszen magukról a már pedzegetett, időtlen eresztékű mindennapokról van szó (lásd még: „A téma az utcán, haver!” – A lá Dévényi Ádám), ahol keresetlen találataink is lehetnek egy-egy jelenség hangzó beszüremkedése, valamint vizuális agytörzsre fényképezése közben. De mihez elég mindez a jelenidőben – a sötétkamrából való előhívás után? „Túl kevés egy énekhez, ahhoz elegendő csupán, hogy a meg nem énekelt ének torokhangjaiból megszülessen egy, az álom és a valóság határán lebegő lény, és beszélni kezdjen egy nyelven, amelyet csak az álmodók élnek meg” – szól Zoran Mirković kisesszéje az Ex Symposion folyóirat Domonkos-számában.
Hallhatóan a derengő nemlét közepette fúlnak csendbe az archivált dalok visszhangos, néhol túlvilágias mikrofonhangjai. Különösen a Kuplé című opusz álomküszöbébe botolva nyílhatnak ki érzékeink mindarra a szinesztetikus belvilágra, amely immáron nem groteszk helyzetdalokban, sanzon- vagy blues paródiákban, avantgárd csasztuskákban, hanem egy poéma-értékű dalkölteményben összpontosul; amit „konyhaasztalra terített” részelemekre bontás helyett most csupán hallgatásra bocsátanék, nemkülönben Domi dalbéli intelmének szellemében: „…rimérek poéterek rimászok / ítészek ideászok kritikászok / miért ástok / a levegőbe futóárkot…” Hogy semmiképpen se mélyüljön tovább a bölcsész teperőárok, jöjjön inkább még egy történet…
A Nagy Napló Bárban is megcsörrenhet bármikor a kurblis telefon, de hogy ki kagylózhatná fel Domit (mielőtt a Mennyország királya is meghívná egy piára), anélkül, hogy a távlattalan, levegős árkok valamelyikébe essen az éterben, költői kérdés marad. Amíg a dalok foglalják az először az Adria vagy a Balti-tenger zúgását kapcsoló vonalat, talán némileg egy hullámhosszon maradhatunk, mi, magyar ajkúak; vagy kik, itt és most, papírvirágokkal a kezünkben, fehér ingben feszengve, valami ismeretlen ünnepélyen, egy pódium előtt várva a szószólóra: A meggy szónak miért nincsen foltja… Visszhangzik a mikrofon, s hullámzik végig a kérdés a tömegen.
Szerző: Papp Máté
Nyitókép: Domonkos István Kuplé című lemezének borítója.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
