Lassan érik átmeneti kabátot húznom, a Cseh Tamás-féle rajtam maradt télikabát után, bár még jócskán a gyilkos szándékú télben sietek valahová (általában szigorúan A-ból B-e, a céltalan bolyongást mellőzve), a betontöredezett utcákon. Az elvétve, jobbára elnéptelenedett söntésekben fölhajtott unikumok utóízében mégis ott érzem mindazt az aromát és spirituszt ‒ már kevésbé kapatos, de még mindig keserű félmosolyra húzódó ingerenciát ‒, ami a lézengő, romantikus ritterség löketét adhatná; s ami az egykori (Trunkos András grundolta) Átmeneti kabát énekes-gitárosának költői delejezőképességét, zenei gesztusait-gusztusait is mind a mai napig megízesíti.

Bár Dévényi Ádám dalai – vagy ahogy ő nevezte őket – „selágerei” jó ideje nem forognak köztünk; pedig a Bikininek írt örökzöldek úgy tűnik, már sosem fognak kikopni a retró- és kocsmarádiókból. (Talán lombhullatónak szánta anno ezeket is?) Akár hajnalig hallgathatnánk újra az összeset, ha nem lenne váratlanul a pohár eltörölgetve, a Nyitva-tábla megfordítva, a roló lehúzva. És ha betértünk volna egyáltalán bármelyik állvapofázóba…

Ki ne menekülne bele az éjszakába, ha tudja, hogy sose lesz záróra? Holott a közeli helyeken minden ivócimbora tudja: megállt az idő. Egyes szellemi szesztestvérek azt rebesgetik, már várni sem érdemes rá, inkább a futamokat vizslatják kint, a képzeletbeli lovin: ki lesz ma a befutó? Furcsa favoritokról álmodik az árnyékvilágba áttűnt Mester is, a bárpultra dőlve. A sarokból egy hencegő figyeli az ajtót, kik járkálnak még ki-be, kibe lehet belekötni? Mintha gipszbe lenne mártva az arca, ha grimaszol, pattogzik le róla a maszk. „Mit iszol, mit iszol?” – kérdi egyre a pult felé kacsintva, éppen arrafelé, ahol most gondolatban te is üldögélsz…

Régóta üzemel ez a másik, nonstop 0-24-es állvapofázó: mondhatni országnyi a törzsvendégsereg. Zsíros zsokék a poros magyar derbyn, szemellenzős, karámokba kényszerített, egymásra prüszkölő vesszőparipákat rajtoltatnak. Mesterünk már rég nem fogad semelyikre, de azért egy-két (három, négy, öt, hat) pókerparti mindig belefér. Relatíve bármikor jöhet egy ász király, hát: All in! After the spin! Merthogy a rulett is játszhat néha – orosz szakosok előnyben –, éppen a piros hetesen áll meg a kis csontgolyó. Te meg alig a lábadon… úgy fest, a delirált Misz Melankólia is hoppon marad ma. „Én od’adtam neked egy nagy korsó lelket, de habokra nem maradt szufla, nem kell, hogy rögtön, jó részletre kölcsön, de valamit adjál már vissza” – mondod magad elé. Mintha magadnak. Mi van..? Rossz lóra tettél volna?

Zoomoljunk ki magunkból, (és) e zavaros képzeletbeli kocsmából, majd nézzünk bele éjjeli látcsövünkbe: „Kilőtt ágyúgolyó a Föld, s nem utazható” – summázhatnánk tényszerűen, egy pillanat alatt józanodva ki, megugratva esetleg kiábrándító gondolatfutamainkat az „utasellátó” Mester szavaival:

„Eddig, ha csillaggal befröcskölt / mennyboltot felfújtunk / Akkor azon az égen / valamennyi csillag / egyformán kellett / Hogy távolodjék egymástól // Ámde mostan eszük ágában sincs / tartani magukat ezen elmélethez / és inkább zuhannak / egymást keresve / az univerzum mélyén / egy ismeretlen helyre”

Távoli helyeken kerengünk képzeletben, A-ból B-be sietve, a valóság kényszerzubbonyában húzva meg magunkat; meglehet, ott lóg a fogason átmeneti kabátunk (még nem vetette le magát a harmadikról, mint a Dévényi-dalban...) Arról, hogy miféle átmenetekben leledzünk, milyen ismeretlen tér(idő) felé zuhanunk, egymástól – az idézett kozmogóniai kavalkád miatt – vajmi keveset tudhatunk meg. Maradnak az örökzöld és lombhullató s(e)lágerek. Az egyik legmezítlenebb igazi szerelmet koldul a „jövő városában”:

Az újabban kirakott Szabadság miatt zárva-tábla mögötti kocsmában a Mester nem bölcsel többet, ködbe bújt egy furcsa reggel. Egy zakózsebből előhúzott papírfecnit hagyott csak hátra:

A félig-jöttek is örökké kint rekedtek. Én jobb híján egy vidéki lakótelep betonrengetegében, holdfény alatt jártam tovább az elérhetőt… Vacogott a fogam s fütyörésztem. Valaki befordult a sarkon: nem, nem a köddé vált Mester… csak Jó Csönd-herceg lehetett, nyomában a tavalyi hóval! Az idő megdermedt. A bárpulton hagyott gipszmaszkok üres tekintete azóta is a semmibe mered. Nem látják, milyen különös, ismerős helyeken, milyen tiszta, áttetsző időben jártam, mielőtt eltiportan egy padon találtam volna magam: mintha ősz lett volna megint, kísértetek jártak-keltek az avarban, s az örökzöldek hegyén. Még a három emelet megmászása előtt, összehúztam átmeneti kabátom… Talán meg is haltam. A dal megszületett. 

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: A szerző archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.