Kit érdekel ma már a Bergendy? Ki kíváncsi rájuk? Attól tartok, a válasz túl egyszerű és egyértelmű. Nem sok embert érdekelnek. Szép lassan sikerült elfelejtenünk egy rendkívül sikeres és valaha roppant népszerű együttest, egy számtalan slágert jegyző zenekart. De vajon tényleg jól tettük, hogy a süllyesztőbe száműztük őket? A rendszerváltás óta számtalan bandának volt búcsúkoncertje, búcsú-búcsú koncertje, emlékkoncertje, utolsó koncertje, még egy legutolsó koncertje, a Bergendynek viszont nem. Pontosabban egyszer mégis, de erről majd később…
1972 nyarán, egy remek balatoni koncert után éjszaka – ahogy arról írtam már itt, a blogon ‒ sikeresen felfújtuk egy biciklipumpával Bergendyék leeresztett autógumiját. Bergendy Pista akkor azt mondta, „srácok ne felejtsétek el, eggyel jövök nektek.” Soha többet nem találkoztunk.
Ebben az időszakban kezdődött a Bergendy felemelkedése. Előtte is egészen tisztességes számokat játszottak (például a Mindig ugyanúgyot), de a balatoni koktélhajón először előadott Darabokra törted...-del elkezdődött a száguldás, és Ötödik sebességgel hódították meg a sikerlistákat, egymás után jöttek a jobbnál jobb dalok, szinte rakétaként törtek az élre a magyar zenei palettán. (Fázom; Jöjj vissza vándor; Szellemvasút; Sajtból van a hold; Léggömb és így tovább). 1973-ban a diósgyőri rockfesztiválon „mindenkit lesöpörtek”, egyértelműen ők voltak a legnagyobb sztárok, Magyarország legnépszerűbb együttese.
Bizony-bizony, amikor szólt a Munkadal, a tinilányok szinte szétszedték a kerítést a stadionban. Külföldi vélemények szerint is a Bergendy adta a legjobb koncerteket Magyarországon akkoriban – dicsérte őket például a jugoszláviai, magyar nyelvű Futótűz rádió is. Igazuk volt. Mi ezt legfőképp onnan tudtuk, hogy számos alkalommal láttuk élőben a zenekart. Aggtelekre motorral mentünk (a barátom vitt), egész úton szakadt az eső, mire odaértünk, mindenünkből csurgott a víz. (Akkor még nem volt bőrruha és -csizma, legfeljebb orkándzseki, esetleg farmer, és persze bukósisak.) A belépőhöz járt egy pohár vermut, ami az agyonázott legényeknek nem sokat jelentett. A barlangkoncert azonban mindenért kárpótolt. Csodálatos volt az akusztika, nagyon jól szólt a Bergendy. Már legalább tíz perc eltelt, mire végre megláthattuk őket, mert az elején olyan füst volt a színpadon, hogy mindent eltakart. A színes fényekben aztán kirajzolódott a zenészek körvonala ‒ talán ők öltöztek először színes ruhákba itthon. Nagyon feldobták vele a hangulatot. Játszottak egy-két akkoriban menőnek számító külföldi számot is – a Hotlegs Neanderthal Manjére emlékszem – ezzel természetesen rátettek a hangulatra még egy lapáttal.
A koncert tehát kiváló volt, mint ahogy általában a többi Bergendy is, négy-öt éven át. Az első nagylemez után sorban jött a többi, a Hétfő (Hét fő), az Ötödik sebesség, és így tovább. Rengeteg sláger, szinte mindegyik listavezető. Aztán történt egy kis érdekesség: megjelent az Iskolatáska, amely tingli-tangli zenéjétől függetlenül szinte minden képzeletet felülmúlóan nagy sláger lett. Ez talán nem is tett olyan jót a Bergendynek.
Sajnos, ezután lejtmenetbe kapcsolt ugyanis a csapat. A lemezek sem lettek olyan sikeresek, belső ellentétekről lehetett hallani, és végül Demjén Rózsi kilépett a zenekarból. Természetesen ezután is létezett a Bergendy, de a mi szempontunkból már érdektelen volt.
Ekkor tört sok-sok Bergendy-rajongó szíve apró darabokra, de még reménykedtünk, hogy azért lesz még egy-két jó hangulatú Bergendy-buli. Hát, nem lett. Soha többé.
Nagyjából húsz évvel ezelőtt azt nyilatkozta Demjén menedzsere, hogy azért nincs Bergendy-koncert, mert rontaná Rózsi karrierjét. Akkor még nem tudtuk, hogy Demjén és Bergendy István húsz évre befejezte az egymás közti beszélgetést.
És most – afféle ráadásként ‒ jöjjön a bevezetőben említett egyszeri, „majdnem Bergendy-buli”. Úgy öt-hat évvel ezelőtt a szokásos év végi Demjén-koncertet úgy harangozták be, hogy az előadás második részében újra összeáll a legendás Bergendy.
Időnként eszembe jutott, ha Bergendy Pista tényleg „jönne eggyel”, vajon mire próbálnám rávenni. Hát persze, hogy egy igazi Bergendy-bulira. Átélni még egyszer azt a hangulatot, megtapasztalni azt az érzést, amit már nagyon régen nem éreztünk, de megmaradt a zsigereinkben. Azt kellene valahogy előcsalogatni, erről sóvárogtunk hosszú évekig, de sajnos nem került rá sor.
A Bergendy 1986-ban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Természetesen ott volt a helyünk Demjén év végi koncertjén. És most egy nagyon mély levegőt kell vennem… Ha-tal-mas csalódás ért. Az ember életében előfordulnak persze nagy csalódások. Ez a koncert ezek közül nálam biztosan dobogós helyet érdemel. Nem is igen találok szavakat. A Bergendy-rész úgy három-négy számból állt, Bergendy István kétségbeesetten próbálta énekelni a szöveget, Rózsi mintha elfelejtette volna. A hangminőség pedig? Mint egy túlgerjesztett Sokol rádió. Élményt szerettünk volna, zenei élvezetet, varázslatot. Nem kaptuk meg.
Nem tudtam elaludni. Azt kérdezgettem magamtól: tényleg erre vártál harminc éven át? Érdemes volt? Harminc év alatt tényleg nem volt rá lehetőség – legalább egyszer ‒, hogy igazán összeálljon a csapat? Nem lehetett volna egyszer félretenni a sértődéseket, csak két-három órára? Ide nagyon érvényes a mondás: a harag rossz tanácsadó! A Bergendy úgy érezte, nem tartozik a közönségnek annyival, hogy összejöjjön egy búcsúkoncertre. Vagy a négy-öt éves csúcs után törvényszerű volt a szétválás? Ennyi volt ebben a zenekarban, és nem több? Kár. Akárhogy is, azt hiszem, a Bergendy-rajongóknak azon az estén másodszor is apró darabokra tört a szívük.
Szerző: Jászfalvi József
Nyitókép: Fortepan / Rádió és Televízió Újság
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
