Minőségi rockzenét játszó zenekaroknál számos esetben előfordul, hogy egyszer csak készítenek egy, a profiljukba nem illő, a stílusuktól idegen, egyszerű vonalvezetésű slágergyanús szerzeményt. Hirtelen három nyugati példa jut eszembe. A Rolling Stonestól az Angie, a Kisstől az I Was Made For Lovin’ You, illetve az ELP C’est La Vie című dala.
Hogy miért? A válasz első blikkre kézenfekvőnek tűnik: az előadók tisztában vannak a könnyűzenét fogyasztó tömegek ízlésével, és eme kis hatásvadászattal szeretnék feldobni a lemezeladásaikat, valamint népszerűséget remélnek azok körében, akik talán még nem is ismerik a munkásságukat. Az együttesek rajongóit szinte kivétel nélkül megosztják ezek a fura „kisiklások”. Egyesek felháborodnak, kikérik maguknak, és elutasítják a szóban forgó dalokat, mások elfogadják őket, esetleg jót nevetnek a produktumon. Persze, ha jobban körülnézünk a kirívó dalok világában, kiderül, hogy nem mindegyik olcsó, és nem feltétlenül az anyagi haszon és a népszerűség növelése céljából készült. A csacskaságok és gagyik mellett egyik-másik felfogható kikacsintó, humoros húzásnak, sőt, akad olyan, amelyik kifejezetten minőséget hordoz. Hogy melyik dal melyik kategóriába sorolható? Hát, ezt döntse el ki-ki maga…
Íme néhány magyar példa a magam szubjektív megközelítésében.
Bergendy – Iskolatáska
1973-ban, amikor a Bergendy a Hétfő (Hét fő) című dupla albumára kiválogatta a dalokat, a lemezgyári illetékes közölte Bergendy Istvánnal, hogy az eredeti elképzeléseikhez képest több szám kell, tegyenek fel még párat, és az addig kihagyott Iskolatáska mindenképpen legyen köztük. A zenekarvezető nem örült az ötletnek, és vonakodva bár, de eleget tett a kívánságnak. Az együtteseben állandó viták zajlottak a zenei irányukat illetően, elsősorban Bergendy István és Demjén Ferenc között: előbbi az igényesebb muzsikát, a dzsesszes vonalat kedvelte, az Iskolatáskát blődlinek tartotta, Demjén pedig favorizálta a populáris megszólalást.
Hajdú Sándor bájosan bágyatag gyerekdalának frenetikus sikere az összes értékesebb kompozíciójukat a héttérbe szorította, és innentől kezdve, Bergendy nagy bánatára a szélesebb értelemben vett közönség újabb, ehhez hasonló slágerecskéket várt tőlük. Emlékszem, az album megjelenése idején, 13 évesen csíptem az Iskolatáskát, aztán az érdeklődésem egyre inkább a rendes rockzene irányába fordult, és a Darabokra törted a szívem, az Úgy szeretném vagy a Soha, soha nem múlhat el sikeresen elhomályosította a nagymamák és unokáik kedvencét.
Omega – Léna
A Csillagok útján című nagylemez 1978-as megjelenése előtt egy Omega-fan barátom édesapja meghozta a fiának a nyugaton már napvilágot látott angol nyelvű verziót. Omegás haveri körben meghallgattuk, és derültséggel vegyes döbbenettel konstatáltuk a Russian Winter című dalt. Hát ez meg mi? Újra és újra visszatettük a tűt, nevettünk, és nagy poénnak minősítettük. És megszerettük. A magyar nagylemezen ‒ nyilván bizonyos áthallások elkerülése céljából ‒ a címe nem lehetett „Orosz tél”, így Lénára keresztelték. És a klip… Farkasok vonyítanak, a ropogó tűz fényénél Benkő fapofával tangóharmónikázik, Kóbor bundában énekel...
Imádtuk. Csak egy nálam pár évvel idősebb szigorú rocker ismerősöm volt az, aki hallani sem akart a Lénáról „Hülyék vagytok? – érdeklődött őszintén. Egy Black Sabbath ilyet soha nem csinál.” Jóllehet, a Léna oroszos hangszerelésében, hangulatában, szövegében nem volt semmi dehonesztáló szovjet barátainkra vonatkozóan, azért mi ‒ ismerve a rockzenét érintő ostoba politikai tiltásokat – örvendtünk, hogy a fagyos tajga szép leánya átment a rostán: 1978-ban az Omega megengedhetett magának egy kis, az oroszokkal kapcsolatos humort.
Generál – Piros bicikli
Már nem emlékszem, hogy Novai Gábor vagy Várkonyi Mátyás mesélte-e a sztorit egy rockzenei műsorban, de a lényeg: 1979-ben a második nagylemezének anyagán dolgozott az új Generál, és közben Erdős Péter váratlan ötlettel állt elő: „Gyerekek, csináljatok valami mulatós nótát is! A magyarok imádják ezt a műfajt, nektek is be fog jönni!” A zenészek, miután túltették magukat az elképedésen, és legyűrték az ellenállásukat, elkészítették a Piros bicikli című instrumentális lakodalmast. Amikor meghallom ezt a felvételt, mindig azt képzelem, hogy egy hosszú munkanap végén Novaiék félrészegen tobzódnak a stúdióban, és mulassunk! felkiáltással, tulajdonképpen rögtönözve feljátsszák a szalagra ezt a csujjogatóst.
Azzal tetézik az őrületet, hogy időnként, teljesen indokolatlanul azt kiabálják, hogy piros bicikli. Szerintem annyira bizarr, hogy már szinte jó. (Persze, csak félrészegen hallgatva.) A Piros bicikli éveken át a hétfő délutáni rádiós kívánságműsorok kedvencének számított, miközben a Generál tagjai, utólagos elmondásuk szerint eléggé szégyellték magukat miatta. Valóban ciki ez a szám, de az igazán gáz a teljes nagylemez a maga tingli-tangli szerzeményeivel, ráadásul Charlie alig jut szóhoz. A Piros bicikli ordibálásából is teljesen kihagyták, ami persze érhető, hiszen a mulatós ihaj-csuhaj üzemanyaga nem dupla whisky, hanem a literes kiszerelésű Kocsis Irma.
Skorpio – Így szólt hozzám a dédapám
Emlékeim szerint a Skorpio kakukktojása nem zavarta össze a rockrajongókat ‒ az összes ismerősömhöz hasonlóan lelkesen fogadtam magam is. Az 1974-ben kijött Rohanás című, első és legjobb Skorpio-nagylemezen a kőkemény Jó lenne, ha szeretnél és a kiváló Kék rapszódia-feldolgozás közé ékelték be ezt az első hallás után egyből énekelhető, western-country lüktetésű slágervárományos számukat. Úgy hatott, mintha a lemezhallgatóra zúduló rock and roll folyamban, a bravúros szólókkal tarkított, kifejezetten hosszú felvételeik közben a zenészek egy 3-4 perces pihenőt rendeltek volna el maguknak és a rockereknek.
Azt hiszem, Szűcs Antal Gábor jópofa és vagány, a régi világot megidéző dédapjának zanzásított története, egyszersmind a szellemes szöveg sokaknál betalált, és kellemes gyerekkori emlékeket ébresztett ‒ ami a dal sikerében is szerepet játszhatott. Így volt nálam is. Az én dédapám nem mesélt sok csodát, mert nyolcvan fölött már nehezen tudott beszélni, ült a lócán mellettem, pipázott és kukoricát morzsolt, huncutul nézett rám, a közelsége hároméves koromban nagyon megnyugtatott, úgy csücsültünk ott, mint két jó barát. A családi legendárium szerint 1945-től kezdődően három éven át minden este kiment a falu vasútállomására ‒ várta haza a hadifogságból a fiát. Jó fazonok a dédapák.
Bikini – Nehéz a dolga
A szándék elég nyilvánvalónak tűnik. Írunk egy popos hangzású számot a honvédségi élet megpróbáltatásairól, és a sorkatonai szolgálatukat töltő fiatalok ezreinek, tízezreinek nincs más választása, mint úton-útfélen hallgatni, ordítva dalolni azt, és persze megvenni a lemezt. Ám ez még nem minden. Az inkriminált darab tempójában, zenei megoldásaiban és feelingjében lazán lekoppintotta a Status Quo 1986-os In the Army Now című világslágerét. A magam részéről sohasem tudtam elvonatkoztatni a zenekar tutista törekvésétől, tehát attól, hogy az elkövetésük a „kiskatona” célcsoportnak szóló konzumtermék. Pedig a nóta nem is olyan rossz. A Status Quo eredetijének nyomvonalán haladva monotonitásában és panaszos dallamában jól érzékelteti a laktanyaélet nyomorúságát és egyhangúságát. Egy dolog idegesített. Azokban a hétfő délutáni kívánságműsorokban a számot kérők listájának felolvasása soha nem akart véget érni.
Fonográf – Lökd ide a sört!
A Fonográf életműve nagyon változatos stílusú számokból – rock, country-rock, blues, ballada, lírai szerelmes, dixieland és még sok minden más – tevődik össze. Az önfeledt marháskodásával a Lökd ide a sört! kilógni látszik a sorból, ám valójában ez is a munkásságuk szerves részeként fogható fel. Az egyes szám első személyben „elbeszélő” kocsmalakó figurája, karaktere a szövegíró Bródy jóvoltából kiválóan felépített, és rendkívül humoros megjelenítésében telitalálat. Ha történetesen nem én vagyok ez az alak, akkor is jól ismerem őt. Ugyanilyen jól ismerem A kugli főszereplőjét is.
Azt hiszem, szellemében ez az 1974-es vidám kocsmadal felfogható az Illés-szám lightos folytatásának is.
Az alkoholtartalmú nóták akkor is közkedveltek, ha gyengébb minőségűek. Ha pedig ütősek, mint a Lökd ide a sört!, akkor meg mindenkit ledöntenek a lábáról. Ha nincs kedvünk gondolkodni a sörösök himnuszának „esztétikáján”, az sem baj. Tudjuk, hogy a zenészek isznak, mi is piálunk ‒ akkor ez máris egy közös pont! Naná, hogy boldogan éneklünk együtt velük.
+1 ‒ Koncz Zsuzsa
Az énekesnő egyik dalát sem sorolnám a fentiekben taglalt problémakörbe, az ő esete különbözik a rockbandák dolgaitól, mégis, mint érdekességről megemlékeznék az ő karrierjének alakulásáról is. Koncznak már a pályája elején kitaláltak a „komoly nagylány” kiállása mellé egy „butácska kislány” karaktert, aki a hetvenes években megjelent nagylemezeken rendre feltűnik egy-egy nóta erejéig. (Ki ötölte ki a butácska kislányt? Én nem tudom, de Szörényi Szabolcsra és Bródy Jánosra tippelek, mert ők írták az inkriminált számokat.)
Én nem tudtam azt, kérem; Szinga-linga; Egy csöpp kis ész – és a sor még folytatható.
Koncz butácska kislány-karaktere naivan tekint a világra, kommunikációja kicsit gyerekes, a gondolatai, a következtetései viszont a maguk egyszerűségében okosak, helyenként filozofikusak, és viccesen szórakoztatók. Vagy csak a gyermeki ártatlansága folytán mondanak ki hétköznapi igazságot:
„Én nem tudtam azt, kérem, hogy sárga a rózsa,
Akkor is, ha van még, ki vörösnek mondja.”
Elképzelhető, hogy a „félig művelt kislány” elkerülte volna az amúgy éber cenzorok figyelmét? Mindenesetre az ő rózsája nem jutott az Illés és a komoly nagylány rózsájának sorsára. Mint tudjuk, a Miért hagytuk, hogy így legyent viszont 1968-ban a hanglemezgyár nem engedte nagylemezre venni, a Ha én rózsa volnék pedig nyolc éven át nem hangozhatott el a Magyar Rádióban. A Szerelem című nagylemez dalait ‒ köztük a Nem tudtam azt, kéremet ‒ viszont „csak” az Illés londoni balhéja miatt nem játszotta néhány hónapig a rádió.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: A Fonográf tagjai, egyelőre söröskriglik nélkül. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
