„Elegünk van a stopból!” ‒ jelenti ki az 1973-as diósgyőri fesztiválról készített, Ifjúsági park ‒ zenéből című dokumentumfilm egyik riportalanya Végh Miklósnak, és a nyitó képsor láttán, amelyen fiatalok integetnek reménytelenül az elhaladó autósoknak, ezen nemigen lehet csodálkozni. Azonban nem ez volt az egyetlen probléma, amellyel a fesztivál látogatóinak szembesülni kellett: a felnőtt társadalom ellenérzései, nem beszélve a hatóságok zaklatásairól. Gittinger Tibor emlékei szerint
„már a Pest felől befutó vonatokat rendfenntartók hada vette körül, és megkezdődtek az igazoltatások. De a papírt se nagyon nézték, aki »gyanús« volt, farmerban, sportszatyorral ténfergett, egyáltalán, olyan volt a kora, azonnal elkapták. Mi szerencsére rögtön átláttuk a helyzetet és a tárolóvágányok felé mentünk ki a Tiszai Pályaudvarról. Korábban úgy terveztük, hogy elmegyünk egy étterembe egy jót kajálni, utána pedig valami éjszakai bárban eltöltjük az időt, erről azonban le kellett tennünk. Nemhogy nyilvános helyen, de még az utcán sem volt tanácsos mutatkozni. Úgy kapkodták össze a srácokat, mintha kijárási tilalom lett volna.”
A Magyar Televízió Ifjúsági Osztálya által készített filmben természetesen még csak utalás sincs az ilyen kellemetlenségekre, azonban a 2018-ban előkerült, tíz perces, egy miskolci egyetemi filmklub által forgatott anyagban az egyik látogató elmondja, hogy végül azért nem tudta megvenni a belépőt, mert az összes pénze (ötven forint) elfogyott, ugyanis „be kellett ülni egy presszóba, mert molesztáltak a rendőrök. Ha leültünk egy padra, elzavartak minket.”
Tányérsapkás rajongók a DVTK Stadionban. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A fesztiválra egyébként harmincöt forintba került a belépő, ami 1973-ban rendkívül drágának számított. Összehasonlításképpen: az egy évvel korábban megrendezett Free-koncertre húsz forintba került a jegy. (Gondoljunk csak bele, hogy a hét évvel később megrendezett Fekete Bárány-fesztiválra harminc forintos belépőket árultak.)
A diósgyőri fesztivál ötlete Kurucz Attilától, a helyi Molnár Béla Ifjúsági Ház vezetőjétől származott, ő kereste meg Tolcsvay Bélát, aki a teljes hazai zenésztársadalmat mozgósította. Alig-alig hiányzott valaki. A felkért zenekarok közül az Omega nem tudta vállalni a felkérést, mert az NSZK-ban készített nagylemezt, az LGT Siófokon koncertezett 1973. június 10-én, a rendezvény napján, a Skorpió pedig még nem készült el első műsorával. Frenreisz Károly a fesztiválra kiadott műsorújságban ‒ amelyben egyben bejelentette a zenekar megalakulását ‒ sajnálkozását fejezte ki, amiért nem tudnak fellépni, a Taurus pedig egy hónappal a fesztivál előtt feloszlott.
A Magyar Televízió által forgatott dokumentumfilmben megszólaltatott fiatalok vegyesen nyilatkoznak az eseményről. Bár annak örülnek, hogy lesz Miskolcon Ifjúsági Park, vannak köztük, akik nem találják érdekesnek a fesztivált. Tény, hogy a színpad és a nézőtér közötti, jelentős távolság negatívan hatott a hangulatra („Nem tudja behozni őket, az egész közönség csöndben ül, mindenki ultizik, vagy mást néz, vagy újságot olvas.”), amit Dévényi Tibor, a fesztivál egyik műsorvezetője is megerősít: a kontaktus hiánya miatt „nincs meg az a hangulat, ami egy koncertnek elmaradhatatlan kelléke.”
A fesztivál közönsége a műsorfüzet tanulmányozása közben. "Nincs meg az a hangulat..." Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
Kurucz nyilatkozata szerint a DVTK vezetősége nem járult hozzá ahhoz, hogy a közönség a küzdőtérre lépjen, ugyanis féltették a füvet, véleményem szerint azonban ebben szerepe lehetett a karhatalmi szervek fiatalokkal szembeni bizalmatlanságának, sok esetében ellenszenvének, de akár gyűlöletének is. Akárcsak a hat évvel korábbi Spencer Davis Group-koncert(ek) esetében, itt is találkozhattak a résztvevők a rendőrség ‒ valószínűleg tudatos ‒ provokációjával, amelyet a szervek erődemonstrációnak szánhattak. Gittinger Tibor visszaemlékezése szerint
„még el sem kezdődött a koncert, de a futópályán már rendőrök masíroztak körbe-körbe, s ez érthetően irritálta a közönséget, amely a sporttudósítások nyelvén szólva füttyszóval adott hangot nemtetszésének.”
Az eltérő generációk közötti, meglehetősen ellentmondásos viszonyt jól demonstrálja, hogy bizonyos fesztivállátogatók nemcsak nyilatkozni nem voltak hajlandók, de arcukat is eltakarták valamilyen ruhadarabbal, vagy újsággal, amit a riporter szóvá is tesz nekik. Tény, hogy nem minden fiatal volt olyan szerencsés, mint az a néző, akit a szülei hoztak el a fesztiválra; voltak, akik szó nélkül lógtak el otthonról, érthető hát, hogy nem szerették volna, ha a dokumentumfilmből kiderül, hol is töltötték azt a bizonyos vasárnapot.
Demjén Ferenc a fesztiválon. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
Az MTV-féle anyagban a fellépő zenészek sokkal pozitívabban vélekednek a fesztiválról. Demjén Ferenc szerint, akinek a város hazai pálya, hiszen itt született: „nagyon jó dolog, de nagyon sok dolog van, amit még csiszolni kell.” Bródy János is nagyon szimpatikusnak tartja a kezdeményezést, „különösen, mert nem azok az intézmények, akiknek ilyen jogkörük, vagy hatáskörük van, azok kezdeményezték ezt, hanem gyakorlatilag Tolcsvay Béla és a helybeli ifjúsági klubvezetők”. Megszólal Tolcsvay Béla is, aki a meglehetősen szkeptikus riporteri kérdésre, miszerint tényleg nem kapnak gázsit a fellépők, úgy reagál, hogy nem érti, miért olyan hihetetlen ez az egész, Kurucz Attila szerint pedig az ifjúsági park felépítése „egész Miskolc ügye.”
Sajnos a valamivel több, mint húszperces, az Ifjúsági Osztály rendelésére forgott dokumentumfilmben rendkívül kevés szerepet kap a zene: csupán négy zenekar műsorából láthatunk részleteket. A Mini a Vissza a városba című emblematikus dalát adja elő, a P. Mobil az Getnót a Rolling Stonestól. A KITT-egylet műsorának zárószámából (Ne sírj, kedvesem) is látható egy rövid részlet, a filmet ‒ ahogy amúgy a rendezvényt is ‒ pedig a Bergendy zárja, egyik legnagyobb, egyben frissen megjelent slágerük, a Darabokra törted el a szívem hangzik el, viszont nem az itt rögzített verziót hallhatjuk, hanem az eredeti stúdiófelvételt keverték a képsorok alá. Érdekesség, hogy a korszak híres rockfotósa, a Szex-apónak becézett Hendrei Tibor is közreműködik, akiről egyébként nemcsak az Omega írt dalt, hanem Demjénék is: a fesztivál évében megjelent, Hétfő című dupla konceptalbumuk Vén hobo című dala ugyanis ugyancsak a fotósról szól.
Ezzel szemben a közelmúltban előkerült filmanyagban csaknem valamennyi fellépő műsorából láthatunk részleteket. A fesztivált nyitó miskolci Ex-Vér vezetőjük, Nagylaki József És című rockoperájából adott elő részleteket, a Theatrum tagjai ruhakölcsönzőből bérelt tógákba öltözve álltak színpadra, és játszották el az Emerson Lake and Palmer Tarkus című szvitjét. A fesztivál egyetlen bukása Delhusa Gjon fellépéséhez fűződik. A három évvel korábban feltűnt énekes különösen a tinédzserlányok körében volt népszerű lírai hangvételű dalaival (Őszi levél, A hegyek lánya). Nos, Miskolcon, ezzel szemben rockénekesként állt színpadra. Ahogy a Mobil, ő is játszott dalt Mick Jaggeréktől. A Honky Tonk Women előadása közben földhöz vágta magát, gyakorlatilag Jagger mozdulatait utánozva. A közönség értetlenül és ellenszenvvel fogadta ezt a teljesen váratlan váltást; az énekest kifütyülték.
A műsorát kísérő V’73 ezzel szemben sikeres koncertet adott. Lerch István visszaemlékezése szerint a fellépés után adta élete első autogramját, azonban hamarosan kiderült, hogy a rajongó összekeverte őt Bródyval. Sajnos, az ő műsorukból nem látható semmi az összeállításban, ahogy a Neoton, illetve a Corvina fellépéséből sem, ellentétben a Non-Stoppal. A P. Mobil fellépésből is több figyelemre méltó részlet látható a videóban, például amikor Schuster Lóránt farönkön, Serényi Miklós pedig kukán veri a ritmust.
Schuster Lóránt, amint egy farönkön üti a ritmust. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A Syrius egyik utolsó nagy koncertjét adta a fesztiválon. Ekkor még úgy tűnt, hogy a sok elvetélt lehetőség után egy újabb, egyéves ausztráliai turnéra indulhat a zenekar, ennek ellenére Baronits Zsolt jogos keserűséggel nyilatkozott a műsorújságban a műfajjal foglalkozó intézményeknek nem csupán a zenekarral, de a progresszív rockkal kapcsolatos hozzáállásáról:
„A progresszív zene ritkán arat kirobbanó közönségikert. Az a tény, hogy nagylemezünk tavasszal két hónapig vezette a hanglemez slágerlistát ‒ ennek tudatában ‒ kellemes meglepetés. És ez a siker annak ellenére történt, hogy a számokat se a rádió, se a tv nem játszotta, és a lemez szinte semmilyen reklámot nem kapott. Minden hivatalos szervtől azt halljuk, hogy tetszik a Syrius progresszív zenéje, elismerik az együttes munkáját és ez mégsem jelent gyakorlati segítséget. Két és fél éve nem szerepeltünk a televízióban, úgy látszik, legközelebb csak akkor kerülünk képernyőre, ha táncdalokat fogunk játszani.”
Dévényi úgy nyilatkozik, hogy „túl simán megy minden. Most nem a botrányra gondolok”, nos, az sem maradt végül el. A KITT-egylet műsorának végén Bródy hírhedt konferanszának hatására ‒ amelyben megköszönte a rendőrség segítségét, többek között azzal kapcsolatban, hogy szállást biztosított olyan fiataloknak, akik már a rendezvényt megelőző napon megérkeztek a városba és a szabadban szándékoztak tölteni az éjszakát ‒ felzúdulás támadt a közönség soraiban. Az indulatok azonban ‒ annak ellenére, hogy a Bródy ellen indított bírósági eljárás során az ügyész ezt állította ‒ nem ekkor, hanem a Bergendy műsora közben szabadultak el. Adjuk át a szót ismét Gittinger Tibornak:
„valaki, tehát egyetlenegy gyerek megint megkísérelte, hogy bemenjen a pályára. Ezt a srácot vagy tízen elkezdték üldözni, elsősorban egyenruhás ifjúgárdisták, de egy darabig nem tudták elkapni, ott rohangált a gyepen a közönség legnagyobb örömére. Végül mégiscsak sikerült valakinek elgáncsolnia, és a földre került embert elkezdték rugdosni. Erre viszont kitört a népharag. Több száz ember berohant a pályára segítséget nyújtani. A rendőrök oszlatóéket alkottak és kezdték a tömeget visszaszorítani; félelmetes volt. Ugyanakkor pedig röhejes is, mert Bergendyék nem hagyták abba, de lefeküdtek a földre. Tehát a színpadon fekve játszottak tovább, miközben körülöttük dúlt a »diósgyőri csata«.”
Hajdú Sándor és Bergendy István a színpadon. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
1973-ban egyértelműen a Bergendy számított a legnépszerűbb zenekarnak, a közönséggel készült interjúkból kiderül, hogy a többség az ő műsorukat várta. Az együttes óriási sikert aratott, háromszor kellett ráadást adniuk, Szörényi Levente önéletrajzi kötetében úgy fogalmaz, hogy a Bergendy lemosta a KITT-egyletet a színpadról.
Minden bizonnyal a műsoruk közben lezajlott incidens is szerepet játszott abban, hogy – a szervezők, illetve a nézők szándékával ellentétben ‒ az illetékesek nem engedélyezték újabb fesztiválok megrendezését. Pedig a rendezvény látogatói szerint már csak azért is érdemes lenne rendszeresen megrendezni egy efféle fesztivált (ráadásul minden évben más településen), mert a fiatalok így jobban megismerhetnék a hazájukat. Más kérdés, hogy sokan nem a zene miatt jöttek el, hanem exhibicionista hajlamuk kiélésének céljából: „Eljött egy csomó belvárosi srác, hogy megmutassa az új cipőt, meg a rongyos ruhát. El kell dönteni, hogy szórakozni megyünk, vagy divatbemutatót tartani.” Miskolc tehát nem valaminek a kezdete lett, hanem egy korszaknak a lezárása. 1973-ban még léteztek ugyan hippik Magyarországon ‒ látható is a közönség egy tagja a háborúellenes mozgalmak jelével, egy másik fiatal egy Fre (pontatlanul, egy e-vel írva) love feliratú ingben táncol, illetve jól kivehető egy Hell’s Angels Hungary feliratú dzsekit viselő látogató is ‒, de a fesztivál Magyarországon is lezárta a hatvanas éveket. Ennek ismeretében különösképpen sajnálható, hogy a Taurus feloszlott egy hónappal korábban, hiszen Napfényes napok című daluk az Illés Emlék M-nek című kompozíciója mellett a műfaj hőskorszakának búcsúztatója.
Amikor pedig három évvel később a Budapesti Nemzetközi Vásár területén megrendezték az első Szolidaritási Rockfesztivált, már egy új korosztály képviselői, a „lázban égő nemzedék”, a csövesek hallgatták ‒ az új szokásoknak megfelelően, csápolva ‒ az ifjúsági zenekarokat.
Szerző: Dragojlovics Péter
Nyitókép: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
