A hetvenes évek eleje, annak minden szűkösségével és szabadságvágyával egyetemben. Kádári idők, amikre néha már úgy emlékezünk, hogy nem is volt vészes ‒ barakk, a legvidámabb. Könnyen elfeledkezünk a gyülekezési tilalomról (tíznél többen nem nagyon csoportosulhattak az utcán), az írógépek nyilvántartásáról (hogy elcsíphető legyen, aki tiltott szövegeket másol) a káemkáról, vagyis a közveszélyesnek minősített munkakerülésről, vagy a ref-ről, ami nem egy dal visszatérő refrénje, hanem rendőri felügyeletet jelent. Ha valaki botlott, arra gondosan ügyeltek, hogy a következő bevarrása visszatartó erejű legyen.

Ebben a világban a film, a magyar film, főként a Jancsó Miklós által a Balaton-felvidéken forgatott alkotások szabadságfoka veszélyesen túllépett a nem kívánt mértéken. A korabeli budapesti ifjúság legszebbjei, legjobbjai gyülekeztek, hogy felvonuljanak valószerűtlen időkben, nagyon is valóságos képeken. A szabadság aranypora szállt ilyenkor a Balaton fölött. Aztán a kalandos kultúrportya résztvevői néha magukkal hozták ezt a szellemet, kiváltságot Budapestre is, történetesen Jancsó Miklós lakásába, ahol a szerencsés meghívottak néhány órára és néhány üveg erejéig kivételezettnek, beavatottnak érezhették magukat. Hiszen a Maestro lakásának falai között ki lehetett mondani hatvannyolc augusztusáról, hogy a szovjetek megszállták Csehszlovákiát, és lehetett csatlakozni a gondolatmenethez, hogy „ebbe a mocsokban mi is részt vettünk, innentől nem vagyok magyar”. Néha más is történt persze.

Viszockij és Marina Vlady. Forrás: rferl.com

Megjelent a lakásban Vlagyimir Viszockij, a francia ragyogás Marina Vlady férje, a vad orosz, akinek minden vadsága ellenére olykor virágok fordultak ki a szájából. Éppen ellentéte volt a franciás, Rimbaud-szerű Cseh Tamásnak, Jancsó igricének, aki gyakran megjelent az ilyen démoni túlórázásokon. Mígnem ezen alkalomkor valaki kitalálta, hogy a két dalnok menjen be a szomszéd szobába két gitárral és két üveg vodkával, lássuk mire mennek!

Többesélyes volt az inspiráló szobafogság, Viszockijról mindenki tudta, hogy Marina Vlady mellett olykor gyöngéd, máskor vad vágyak kötik a vodkához is, ami később aztán elvezette a vagankovói temetőbe. A mi Cseh Tamásunk – akár az egész nemzedéke – szintén vodkát ivott, még mielőtt fölszáradtak volna, mint egy vodkafolt.

Jancsó Miklós. Fotó: Fortepan / Kende János

Jancsó csak ült bölcsen és mosolyogva hallgatott. Ez a párbaj az ő fantáziáját is megmozgatta. Tisztában volt vele, hogy Viszockij csak oroszul beszél és azzal is, hogy Cseh Tamás csak oroszul nem beszél. Miről fognak akkor diskurálni és miről fognak énekelni? A szobában levők elhallgattak egy időre és füleltek, milyen hangok szivárognak át a bezárt ajtó mögül. Ének, vallomások, szidalmak, ordítozás? A nagy, vastag ajtó állta a sarat. Csend volt, bennfentes somolygás söpört végig a társaságon. Kivételezetteknek, már-már kiválasztottaknak érezhették magukat.

Darab idő múlva kinyitották az ajtót és várták, hogy megsebzetten, vagy megáldva lépnek elő a dalnokok. Viszockij jött ki előbb, kezében a vodkás üveg ugyanazt az átlátszó semmit mutatta, mintha a vodka is benne lenne, de most nem billegett benne az ital, az üveg üres volt. Majd Tamás bújt elő, zavartan, pirulós mosollyal, láthatóan feldúlva. Az ö üvege félig még tele volt. Megállt a kíváncsi tekintetek kereszttüzében és csak annyit mondott: „nem gondoltam volna, hogy lehet énekelni ekkora haraggal, mégis kellő irgalommal. Én ezt nem tudtam.”

Attól kezdve Cseh Tamás dalaiban fölcsillant Sárm Aznavúr férfias bája mellett Vlagyimir Viszockij szúrós fémforgácsokra emlékeztető indulata is. És már nem lepett meg senkit. Azokat, akik ott voltak a Jancsó-féle elvonulásban, bizonyosan nem…

Szerző: Fodor Sándor

Nyitókép: A szerző archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.