Amikor a határőrpáros egyik tagja elunta rögtönzött műsorunkat és felszólítás után csőre töltötte a géppisztolyát, rögtön világossá vált, ezen a hétvégén sokkal nagyobb gondjaink is lehetnek annál, hogy néhány ruszlisüveg csavaros kupakja megadta magát, és a mikrobuszt elárasztotta a hagymás eceteshal áthatóan büdös szaga. Bizony, voltak idők a beatkorszakban, amikor nem volt olyan egyszerű egy szomszédos „barátinak” nevezett országban turnézni rockzenekarként. A fellépésekkel nem volt probléma, jobbára a leeresztett sorompóknál adódtak a „határtalan” gondok.
Pozor! Ez volt az első szlovák kifejezés, amit megtanultunk (és aminek később még szerepe lesz), miután öregecske Barkasunkkal Hidasnémetinél átlépve az országhatárt már sokadszorra zökkentünk át nagy zakkanásokkal az utakat keresztező vasúti síneken. Vigyázz! ‒ tönkremegy a cucc, üvöltöttünk rá a sofőrünkre. 1980-at írtunk, és zenekaros életünk első külföldi turnéjára vittük a „magyarockot”. Mondjuk, nem kellett órákat utazni, hiszen a kétállomásos „fellépés-sorozat” helyszínei közelebb voltak szülővárosunkhoz, mintha két megyével arrébb mentünk volna Magyarországon, de hát ez a turné mégis másnak számított.
Odafelé viszonylag gyorsan átestünk a vámellenőrzésen, a buzgó egyenruhások összes macerája kimerült a gitártokok kinyitásában és a hangszerek szemrevételezésében. A koncertek előtt szívélyes magyaros vendéglátás, a bulik nagy közönség előtt, jó hangulatban lementek. Utána még néhány újabb kör a borovicskának nevezett borókapálinkából, ahogy kell, sörrel szétcsapatva az „egészségedre –egészségünkre” jegyében, bár visszainduláskor vendéglátóink aggódó tekintete némi gyanút keltett bennünk. Ugyan mi bajunk lehet?
Lett. A szlovák oldalon szolgálatot teljesítő határőr-vámos brigád (unalomból, vagy puszta ellenszenvből?) feltűnő lomhasággal kezdett hozzá a kiléptetésünkkel járó procedúrának. Nézelődtek a raktérben, de mintha lassított filmet néztünk volna. Közben néha kérdéseket intéztek hozzánk, ez mi, az mi? Akkor még magyarul (is) beszéltek. Merre jártunk, mivel foglalkozunk, mit csináltunk ott? Ész megáll! Egy hangszerekkel, erősítőkkel megrakott buszban, éjnek idején, hat hosszú hajú, szakállas, és már nem teljesen szomjas figura.
– Sokáig tart még? Mennénk már, fáradtak vagyunk, tudják, két koncert meg minden. Nem kellett volna feltennünk ezt a kérdést nekik. Kis piros útlevelek összeszedve, várakozás, majd egyenként arcba bámulós szembesítés, hogy az vagy-e élőben is, aki a fényképen. Közben belül dolgozott a természet, a biológiai szükség az szükség, de innen sehova. ‒ Ez nem presszó, itt nem lehet csak úgy kimenni! Elgurult a gyógyszer. Lesz, ami lesz, könnyíteni kell, sürgősen, toronyiránt az első zöld, vagy bokor. Ekkor hangzott el: Zastavte sa! Dávajte si pozor!, és mellé az a jellegzetes, fémes kattanó hang egy géppuska irányából, amitől hirtelen minden elnémul – még a szükség is elmúlik. Egyet tehetsz ilyenkor… Ezek után pedig egy ideig nem igazán van kedved újra átruccanni a túloldalra.
Gombóc a gyomorban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Kilencven után egy ideig az átruccanó rockzenekarok számára is paradicsomi állapotok uralkodtak az akkoriban már szocialista jelző nélküli, demokrácia felé araszoló Csehszlovákiában. Immáron kékszínű útlevelünkbe pillanatok alatt pecsét került, az öreg Ford buszra épp csak ránéztek a bánrévei határállomáson és intettek, gyerünk-gyerünk, haladjunk tovább. Akkora volt a lazaság, hogy egyik alkalommal hiába vártunk (cseh)szlovák térfélen, percekig nem jött ki senki ellenőrzésre. Rövid várakozás után úgy döntöttünk, történjen bármi a későbbiekben, a koncert nem késhet, mi bizony átlépjük a határt. Fel sem fogtuk hirtelen, mit kockáztatunk azzal, hogy gyakorlatilag illegálisan belépünk egy másik ország területére. Irtó nagy szerencsénk volt, hogy adott település első embere, aki koncert után visszakísért bennünket, gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt a közeli határőrizeti szervekkel, és szlovákul elmagyarázta nekik, mi (nem) történt meg, ők pedig utólagosan elvégezték a pecsételéses procedúrát.
Miután ez egy tíznapos turné első állomása volt, belegondolni is rossz, mi történt volna velünk egy későbbi rendőri igazoltatás során. Alapvetően ekkor volt legjobb a helyzet, minden téren. A szervezők hozták a bulikat, sokat játszottunk, korrekt áron, általában megfelelő körülmények között. Koncertek után ment az after party (bár akkor még nem így hívták), délelőttönként meg az itthon nem kapható cikkek kereskedelmi méretű beszerzése. Izgalmakat csak az üzemanyag hiánya okozott, ugyanis abban az időben odaát csak kuponra lehetett tankolni, de azt is kizárólag helyi lakosoknak. A benzinkutas, bármennyire megértette helyzetünket, nem vállalta a kockázatot, az üzemanyagunk meg vészesen fogyott, valamit tenni kellett.
Kapóra jött egy ott élő derék nemzettársunk, aki vállalta, hogy két marmonkannájával elzarándokol a kútra és beszerzi a naftát. El is hozta az öreg, csupán az a volt a bibi, hogy nem tudtuk mivel áttölteni. Végül vészmegoldásként egy újságból készítettünk alkalmi tölcsért, így megmenekült a szomjhaláltól az üzemanyagtankunk ‒ ezáltal pedig a turné is.
Egyvalami hiányzott, az „igazi” dögerős magyar presszókávé, mert bárhol jártunk, mindenhol csak azt a vizespohárban szervírozott vékony halványbarna löttyöt tették elénk, aminél a nettó zaccal is jobban jártunk volna. Egyetlen alkalom volt, amikor sikerült egy helyen valódi, „dögös kávét” kapnunk, de az meg olyan erősre sikerült, hogy még másnap is remegett tőle a kezünk-lábunk. Ezek voltak az Arany-idők. Hazafelé nem győztük a fellépésekért kapott honoráriumot, meg a vámmentesen behozni kívánt cuccokat elrejteni a fináncok elől – teljesen feleslegesen, mert ők legtöbbször tojtak ránk, és csak ímmel-ámmal tettek úgy, mintha akarnának nálunk találni valamit. Azonban, semmi sem tart örökké.
Útlevél-ellenőrzés. Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr
1993-ban megalakult az önálló Szlovák Köztársaság, és ezzel hirtelenjében vége is lett a nem is olyan régen még jól prosperáló együttműködéseknek. Amikor pedig az év nyarán Pozsonyban, a Téglamezei úti futballmeccsen símaszkos kommandósok rohanták le a Fradi-tábort, világossá vált az üzenet: mostantól nem mindenkit látnak itt szívesen. Megritkultak a fellépések, töredékére esett vissza a meghívások száma, az itthonról szervezett koncertek pedig ‒ bizonyára felsőbb utasításokra ‒ sokszor a határállomásokon értek véget. Először csak szúrópróbaszerűen, később rendszeresen félre kellett állni a járművekkel és tételes átvizsgálás címén addig várakoztattak, amíg az itt elvesztegetett idő miatt le nem késtük a bulit – és a megrendelő sehol a világon nem tolerálja, ha egy produkció nem érkezik meg.
Szép sorban örökre elvesztek a korábbi biztos helyek. A vámosok-határőrök – és az elmaradhatatlan „nyerozomje” (nem érteni) ‒ kifogyhatatlan tárházából újabb és újabb trükkök kerültek elő: készítsünk tételes listát a felszerelésről. Megtettük. Legközelebb ez sem volt elég: mellékeljünk szlovák nyelvű fordítást… Kínunkban már csak röhögni tudtunk. Az úgy jó lesz, ha a vezetékre azt írjuk: „kábelová”?!
Természetesen akkor sem jutottunk át. Olcsó vigasz, de látva az egyértelmű szivatást, a magyar oldalon dolgozók, hogy velünk szolidarítsanak (mondvacsinált okokra hivatkozva), nem engedtek be Magyarországra egy szlovák kerékpáros csapatot. Persze ezzel mi nem lettünk kisegítve. Ritkaság rockzenekaroknál, de hazáig nemigen volt kedvünk beszélgetni. Semmiről. Később még akadtak próbálkozásaink, hogy üresben, turistaként mentünk ki, és a határ túlsó oldalán béreltünk felszerelést, azon játszottunk, de ezek már a játszma utolsó lépései voltak. Konec.
2004 nevezetes év, mindkét ország belépett az EU-ba. Onnantól kezdve mindenki mehet mindenhová, megkötések nélkül, szabadon. Nincsenek lezárt határok, sorompók, zord tekintetű egyenruhások a tagországok állampolgárai előtt, nincs gombóc a torokban a határsávon belül. Koncertezni is lehet, néhanapján még újra elindulunk. Csak mostanra egyre kevesebben értik odaát a szavunkat…
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: Fortepan / Szalay Béla
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
