Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison halála tulajdonképpen lezárta a hatvanas évek nagy hippikorszakát, Radics Béla pedig éppen akkor hagyott itt minket, amikor világszerte visszaesett a hagyományos rockzene iránti érdeklődés. Misztikus egybeesések? Az idősebbek emlékeznek… A nyolcvanas évek elején beköszöntött az új hullám, amivel még nem volt semmi gond, ám divatzenék, a diszkó, a szintipop és más nyálas irányzatok is szárnyra kaptak, és uralták a zenei piacot. Sok évvel később eljátszottam a gondolattal: mi lett volna, ha Radics túlél?

Mi lett volna, ha Béla 1980-ban a kórház elhagyását követően nem egyből a kocsmába megy, hanem az élettársával, Icával tart a cukrászdába süteményt vásárolni? Ha átvészeli a szocializmus utolsó tíz évét kevesebb borral és több franciakrémessel, akkor a rendszerváltás után a kádári üldöztetés béklyóját maga mögött hagyva, szabadon dolgozva végre a csúcsra jut, és még életében megkapja a hivatalos elismerést? Nagy valószínűséggel nem így történt volna. Valószínűbb forgatókönyv, hogy rendszerváltás ide vagy oda, zenei kérdésekben továbbra is konfliktusokba keveredik a környezetével, és labilis lelkiállapotát szükségképpen alkohollal kezeli.

Radics Béla temetése a Megyeri úti temetőben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

14 éves koromig nem is hallottam Radics Béla nevét. 1974-ben, már a gimnáziumban a nagy negyedikesekkel beszélgettem a folyosón rockzenéről ‒ ők meséltek nekem róla először. Tőlük tudtam meg, hogy ő az ország legjobb gitárosa, elég rendesen piál, nyilvánosság előtt beszólogat a rendszernek, és nem engedik nagylemezt készíteni. Baromi kíváncsi lettem rá. Valakitől kölcsönkaptam a Taurus két kislemezét, ám 1976-ig kellett várnom arra, hogy élőben meghallgassam Radics gitárjátékát.

Miután Béla újjáélesztette a Tűzkerék zenekart, a trió 1976-tól rendszeresen játszott a Budai Ifjúsági Parkban, és a barátaimmal lejártunk ezekre a koncertekre. Mit mondjak… A számunkra ismeretlen zenészekből álló banda elementáris hard rockja rendesen odavágott minket, és elájultunk Radics fantasztikus szólóitól. Ilyet még nem hallottunk magyar gitárostól, bár már jól ismertük Bartát és Tátrait, akik addig a csúcsot jelentették számunkra. A Tűzkerék zenéje valahogy más volt, mint amit a többi keményrock együttestől ‒ a P. Mobilt leszámítva ‒ hallottam. Eltökélten az angolszász nyomvonalon haladva elsöprőbben, felszabadultabban játszottak, és nem engedtek meg maguknak érzelgős kitérőket. A koncertekre mindig nagyobb tömeg gyűlt össze, a rockerek „Béla, a király!” molinót emeltek a magasba, és „Bé-la, Bé-la” rigmussal köszöntötték a színpadra érkező gitárost.

A baráti körömben azért is nagyon csíptük Radicsot, mert nem hajolt meg a rendszer előtt. Megmondta a frankót. Hajthatatlan volt, lázadó volt. A magunk módján mi is lázadók voltunk, de egy-két osztályfőnöki és igazgatói intőt követően azért hátraléptünk kicsit, vagyis megkötöttük a szükséges kompromisszumot. Az emlékek felidézése közben most eszembe jutott egyik barátom és egyben osztálytársam kisebb balhéja, amelyet a Tűzkerék-rajongásának köszönhetett. Nagyon unta már magát a fizikaórán, és egyszer csak énekelni kezdett:

Hej, gonosz asszony, azt mondom, ne fárassz!
Ne hidd azt, hogy összetörve láthatsz!

A nagy röhögés közepette a tanári felszólításra már vitte is ki az ellenőrzőjét. Azt nem tudom, hogy a tanárnőt a zajártalom bőszítette-e fel, vagy magára vette Béla dalának két sorát.     

1978-ig rendszeresen jártunk a Parkba Tűzkerékre, már összefolynak az emlékezeteben a koncertek, de kettő azért élénken megmaradt bennem. Az egyik az 1977. augusztusában tartott szenzációs Tűzkerék‒Taurus‒Piramis-est, a másik pedig 1977. szeptemberének közepén egy hétköznapi Tűzkerék-buli. Utóbbi azért felejthetetlen, mert magammal vittem a kazettás magnómat, és felvettem a koncertet.

Hogy miért tettem így?

Mivel Radics Béla nem készíthetett nagylemezt, és nem játszották a rádióban sem, úgy gondoltam, magam veszem kézbe az ügyet: így legalább lesz nekem egy külön bejáratú „Radics Live” kazettám, amit akkor hallgathatok meg, amikor csak akarok. Egy japán no name kis magnóm volt, amelyhez zsinórral mikrofont lehetett csatlakoztatni, azt pedig apró, kétlábú állványra kellett rögzíteni. Ezt a szettet az Isten is élő koncertfelvételek készítéséhez teremtette, gondoltam magamban.

Azon az őszi estén elég hideg volt. Két barátommal mentünk ki az Ifiparkba, és kivételesen nem a színpad közelében álltunk meg, hanem felsétáltunk oldalt az asztalokhoz, ahol kevesebben gyülekeztek. Aztán leültünk. Úgy ítéltem meg, itt majd kevésbé zavarja a felvételt a közönségzaj. A Tűzkerékben időről-időre változott a basszusgitáros és a dobos személye, akkoriban Póka Egon és Döme Dezső nyomta. Béla a szokásosnál is részegebb volt, a számok között hosszan magyarázott rocktörténelemről, csajokról és elmúlásról. Alig lehetett érteni, és sajnos a mellékzörejes, zörgős felvételemen még kevésbé kivehetők a szavai. Az egyik hangfalon korsót helyezett el. Időnként kortyolt belőle, találgattuk, hogy vajon vodka vagy házmester van-e benne? A koncert egyik momentumát ma is kristálytisztán látom magam előtt. A bika jegyében születtem, rikoltja Béla, és rácsap a gitárjára. Villognak az ujjai… Mintha már nem is lenne részeg… Úgy szól a Gibson, mint az atom, és a hangfalon a korsója vigyorogva táncra perdül.

Béla halála után egyre-másra láttak napvilágot az életéről szóló visszaemlékezések. Zenésztársai interjúkat adtak, filmek készültek, könyvek jelentek meg, köztük Bálint Csaba a témát szélesen átfogó munkái. Mindenhol ott lebegett a kérdés, hogy Radics vajon hős volt, vagy vesztes? Azt gondolom, amit sokan mások is: a kérdés nem megválaszolható.

Egyszer elzarándokoltam a Vőlegény utcába megnézni Béla szobrát, amelyet az egyik híres fotója ihletett. Jobb karját magasra tartva, két ujjával V betűt formál. Winston Churchill-i értelmezésben, angolul, V, mint Victory. Ha magyarul olvasom, akkor V, mint vesztes. Fiatalkoromban vajmi keveset tudtam Radicsról, aztán az 2000-es években az információözönből okosodtam. Számomra újdonságot jelentett, hogy annak a szimpatikus, bohém, ivós, rendszerellenes fickónak, amilyennek láttam őt, voltak, finoman szólva sötétebb színei is. Önfejűnek, öntörvényűnek, önzőnek írták le, a személyét sokszor elviselhetetlennek tartották, lenyúlta a társai gázsiját, és még lehetne folytatni. Hogy mit szóltam én mindehhez? Semmit.

Az a helyzet, hogy én ott maradtam a hetvenes években a Budai Ifjúsági Parkban Radics Bélával. Állok a placcon, szól a rock and roll, és könnyűnek érzem magam. A Dunán lomhán elúszik egy hajó, a pesti parton az Intercontinental-szálló fényei világítanak, a színpadon egy színes inges, kopott farmeres pali nyüstöli a hangszerét. A többi nem nagyon érdekel. És azt hiszem, hogy ez már mindig így marad.

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.