Nem kizárt, hogy Nádasy László 1962-ben készült Lopott boldogság című filmje a legkorábbi mozgóképes dokumentum, amelyben a hazai ifjúsági zene képviselői láthatók. A film zenéjét Petrovics Emil és Gyulai Gaál János írták, a forgatás 1962 júniusának elejétől augusztus közepéig zajlott, a mozik pedig októberben mutatták be az eredetileg Ellopott boldogság címet viselő alkotást.
„A Meteorológia Intézet jelenti hat óra húsz perckor: Budapest felett az égbolt derült”
– közli a rádióbemondó, miközben Sziráki Sándor (Molnár Tibor), a negyvenes éveiben járó, bálarakodóként dolgozó férfi nekivág egy újabb üres napnak. (Érdekesség, hogy csaknem húsz évvel később a Rolls Frakció majdnem azonos címmel írt egy dalt, a Budapest felett az égbolt felhőtlen címűt, amely a hazai populáris zene egyik első dala, ami 1956-ról is szól.)
Sziráki régen belefásult az életbe, házassága a gyermek hiánya miatt romokban hever, hiába szereti őt felesége (Psota Irén), aki a kórházban elmondja, hogy 1941-ben, amikor a férje a fronton volt, elvetette gyermeküket, és az abortusz következtében meddővé vált. Sziráki azonban nem bírja már elviselni a gyermektelenséget, ezért teljesen elfordul tőle: elutasítja a közös programokat – az egyik alkalommal még a vacsorát is, amit Psota végül is a macskának ad –, ki akar törni életének keretei közül.
„Sokszor elgondolom, minek élek? Dolgozok, felkelek, dolgozom, lefekszem, ahogy a kerék forog. Szeretnék valami mást is csinálni”
– kesereg kollégájának a Söröző a három Diófához nevű újpesti vendéglátóipari egység kerthelységében, ő azonban így válaszol monológjára:
„Nem hozzád való az a lány”, majd, amikor barátja megkérdezi, hogy kire gondol, csupán annyit válaszol: „Tudod te azt jól.” A gyárban dolgozó fiatal targoncáslányra, Zsuzsira (Vass Éva) utal. Szirákinak valóban tetszik Zsuzsi, azonban a lány egy fiatal kollégájába, Feribe (Kiss Gábor) szerelmes, aki tipikus szívtipró: megszerzi a nőket, aztán rövid úton megszabadul tőlük. Sajnos, a lány nem hallgat a figyelmeztetésekre, és arra az előjelre sem figyel fel, amikor a fiú nem ismétli el vele, hogy Nem jó egyedül, amikor pedig kiderül, hogy a lány gyereket vár, otthagyja őt. Zsuzsi ezután a Rákóczi út Blaha Lujza térhez közeli részén bolyong a kirakatok előtt, magányos barangolása közepette pedig majdnem elgázolja őt egy autó. Nem sokkal korábban ugyanitt sétáltak a barátjával, és a kirakatok nézegetése közben Feri arról ábrándozott, hogy vásárol egy motort („Azzal járunk majd a Balatonra”), valamint táskarádiót („Vagy inkább magnót akarsz?”). Feri természetesen hallani sem akar házasságról, pénzt ad Zsuzsinak az abortuszra („Azt mondják, alig fáj.”), a lány azonban visszaadja a pénzt, s közli vele: „Vedd meg a motorod”, és bár kér időpontot a kórházban abortuszra, végül mégsem veteti el a gyereket.
A feleség fájdalma a Szirákiék lakásában megrendezett ünnepségen kulminál. Amikor a rádióból a csecsemők neveléséről szóló műsor szól, végleg kiborul: kirohan a konyhába és szívet tépő zokogásban tör ki, férje azonban ekkor sem nyújt érzelmi támaszt neki, aztán az egyik kollégájuk esküvőjéről hazafelé tartva összetalálkozik Zsuzsival. Hazakíséri a zuhogó esőben, majd az első együttlétük után, amelyet követően a lány keservesen sír, és azt hajtogatja, hogy az anyja hazudott neki; nem létezik szerelem, közli vele, hogy elveszi feleségül, azonban belül maga is sejti, hogy becsapja önmagát. A közöttük tátongó életkori szakadék áthidalhatatlan, a lány élvezni akarja az életet, szórakozni akar, a férfi számára pedig idegen és ellenszenves a fiatal generáció, és ezt egyébként egy pillanatig sem titkolja.
Amikor ifjú kollégái a pihenőidőben snúrozással töltik az időt, közben pedig hallgatják a rádiót, Sziráki kikapcsolja a készüléket és közli, hogy „meg lehet hülyülni ettől”, miután pedig megtudja, hogy mi történt a lánnyal, a végsőkig fokozódik az ellenségessége a fiatal generáció iránt.
„Ezek csak tönkretenni tudják a lányt. Lefektetni, aztán otthagyni. Táncolni, énekelni, vihorászni, ez nekik az élet. Mentetek ti már egy szelet kenyérrel szenet rakni? Aludtatok ti már harminc fokos hidegben, lövészárokban?”
– vágja a fiatalok fejéhez korosztályának sérelmeit, mire az egyik kollégája azzal próbálja őt megnyugtatni, hogy „régen volt ez, Sándor.” „De volt!” – csattan fel Sziráki, majd így folytatja:
„Mit tudnak ezek az életről? Csak a szájuk jár: nekünk ez kell, nekünk az kell, nekünk az egész világ kell, nekünk több pénz kell, mert mi vagyunk az ifjúság. A többiek meg dögöljenek meg!” Ezt azonban már Feri sem tudja tovább hallgatni és indulatosan közli: „Elég már, hallja!”
A film egyik kulcsjelenete ez, amelyben esszenciálisan megjelenik a generációk között feszülő konfliktus, amelyben a maga szemszögéből mindegyik félnek igaza van. A II. világháborút, a Rákosi- rendszert, 1956 leverését, a megtorlásokat átélt nemzedék tehetetlen dühvel nézi végig, hogy a fiatalság már konszolidálódó világban él, amelyből ők kimaradtak. Azonban, mint tudjuk, „az élet él és élni akar”, s az ifjúságnak is igaza van, amikor deklarálja: elege van a borzalmak állandó felemlegetéséből, a múlt ettől még nem változtatható meg.
Ahogy azt fentebb is említettem már, Zsuzsi végül mégis időpontot kér az abortuszra, azonban az utolsó pillanatban meggondolja magát és távozik a kórházból. Legközelebb a gyárudvaron látja Ferit, aki időközben megvásárolta az áhított motort és már egy új lánynak csapja a szelet – ezúttal is sikeresen.
Ellátogatnak egy szórakozóhelyre, ahol a Metro szolgáltatja a talp alá valót a „táncos lábú fiatalságnak.” A helyszín valószínűleg a legelső, az Irinyi utca és a Váci utca sarkán található Metro Klub, amely 1963 szeptemberében a Petőfi Sándor utca 5., majd egy évvel később a Rákóczi út 66. szám alá költözött, s innen került a végleges helyére, a Dohány utca 22. szám alá, 1966-ban.
Az elhangzó dal nyitó, valamint záró taktusai egy az egyben a Shadows első, egyben legnagyobb slágeréből, az 1960 júliusában megjelent Apache-ból származnak. A zenekarban ekkor a Sztevanovity-testvérek (Zorán- szólógitár, Dusán- ritmusgitár) mellett Mátrai Ferenc zongorázott, Kiss Zoltán dobolt, Elekes Zoltán szaxofonozott, Maka Béla pedig bőgőn játszott. Mátrai Ferenc így emlékezett vissza erre az időszakra:
A Metro Klubról el kell mondani, hogy olyan szerződésünk volt, mint semmilyen más zenekarnak akkoriban, a belépőjegy felét a zenekar kapta, másik felét a klub. Ezt legálisan, írott szerződéssel senki sem tudta megcsinálni. Minden szombaton, és vasárnap játszottunk. (…) Maximum kétszáz ember fért be, de tömegek maradtak kint, és persze ment a kérlelés, hogy vigyük be ezt, meg azt. Óriási siker és tömegnyomor volt. Nagyon hálás közönségünk volt. A vezetőség állandóan azzal piszkált, hogy nem szabad twistet játszani, mert az »imperialista csökevény«. Miközben mindenki ezt kérte. Egy balatoni fellépésen élő tévéadásban is twistet játszottunk, a Twist Again-t. És élő adásban kétszer ismételtük ugyanazt a számot. Az első beatkoncertet mi adtuk, olyan értelemben, hogy itt már nem kellett tagsági, bárki bejöhetett belépővel, a nagy siker miatt meg kellett ismételni. Ez már 1963-ban volt, a Tisztiházban, a Váci utca elején. A hatvanas évek elején még nem volt hangosítás, majd letört a kezem, annyira kellett nyomni a zongorát, akkor még orgona nem volt. Minden kezdetleges volt. Szerintem a közönség nem hallott tíz méterről semmit.
A filmszereplésről így nyilatkozott:
„Előtte a stúdióban felvettük a dalt, a filmben erre playbackeltünk.”
Sziráki, miután hiába kereste otthonában Zsuzsit, beleveti magát az éjszakába. A Jó, ha az neked mulatság, hogy este fájó szívvel vágyok rád című dal tökéletesen írja le a benne dúló vihart, másnap pedig a munkahelyen izzásig hevülnek a Feri iránt érzett indulatai. Összeverekednek, végül Sziráki feszítővassal kezdi üldözni a fiút. A jelenetnek Zsuzsi rosszulléte vet véget. Az orvos közli, hogy talán meg lehet menteni a lányt, és a gyereket is. Ki megy vele? – ez a kérdés. Feri nem mozdul, majd a mentőautó indulásakor mégis győz benne a lelkiismeret, már amennyiben nem csupán azért száll be a mentőautóba, mert nem akar szégyenben maradni a munkatársai előtt.
A film záró jelenetében Szirákit ismét egyedül látjuk bolyongani, egy társasház udvarára téved be, amely tele van játszó gyerekekkel. Szimbolikus jelenet, hogy egy labda véletlenül szíven találja őt, mintegy jelképezve annak felismerését, ami történt vele. Bármilyen tetszőlegesen hangzik, legalábbis látszólag, mégsem felel meg a valóságnak az, hogy minden csupán az egyénen múlik. Az ember sorsát olyan erők is alakítják, amelyek ellen tehetetlen: Sziráki generációján kíméletlenül végiggázolt a történelem, s az elveszett ifjúságot, valamint a boldogságot nem lehet pótolni, ráadásul – és ezzel teljesül be a tragédiája – még csak azzal sem vigasztalhatja magát, hogy gyermekének már más lesz a sorsa, mert számára sosem adatik meg a család.
Szerző: Dragojlovics Péter
Nyitókép: A Kamara Varieté Pesti álmok című előadása a Metró együttessel (Bokány Ferenc, Sztevanovity Dusán, Brunner Győző, Sztevanovity Zorán) és Koncz Zsuzsával, 1965-ben. Fotó: Fortepan / Hunyady József.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
