A kádári konszolidáció és konszenzus ígéretének jegyében a hatvanas évek magyar filmművészete számos optimista és reményteli cselekvő vagy kérdező filmet termelt ki magából. A fiatalokról (Szabó István: Álmodozások kora, Apa, Gaál István: Sodrásban) vagy a középnemzedékről (Jancsó Miklós: Oldás és kötés, Herskó János: Párbeszéd) szóló történetek hősei egyaránt aktív, tetterős, cselekedni vágyó karakterek, akik hittek benne, hogy jobbá lehet tenni a világot (a rendszert).

A hetvenes éveket viszont a „prágai tavasz” vérbe fojtása, a szabadságtörekvések visszaszorulása, az új gazdasági mechanizmus megtorpanása, így az illúzióvesztés és számos társadalmi probléma (például a lakáshelyzet tragikus rögvalósága) határozták meg Magyarországon. A Gelencsér Gábor által használt fogalom, a „nemzedéki közérzetfilm” a szerző definíciója szerint azokat az alkotásokat (például Mészárus Márta: Kilenc hónap, Kézdi-Kovács Zsolt: Ha megjön József) foglalja magában, amelyek hősei jellemzően a középnemzedékhez tartoznak, válságba, zsákutcába jutottak. Ez a válság nem feltétlenül anyagi, inkább szellemi krízis, meghasonlás, illúzióvesztés, amely kapcsolatban áll az aktuális társadalmi-gazdasági helyzettel (lásd Lugossy László Köszönöm, megvagyunkjában a „második gazdaság”-ba szinte beleőrülő munkáshőst).

Nincsenek kiélezett drámai konfliktusok, a főszereplők sokszor nem is igazán tudják megfogalmazni, miért rossz a közérzetük akár annak ellenére is, hogy viszonylagos jólétben élnek. Elillantak romantikus illúzióik, elszürkültek, rezignálttá vagy cinikussá váltak, amelyből a „sírva vigadás”, formai értelemben a fordulatos cselekmény helyett az epizodikusság és az úgynevezett körkörös elbeszélésmód következik (körkörös, mert egy megoldhatatlan probléma megoldási kísérletei helyett csak körbejárja, leírja a problémás szituációt). A csoporthoz tartozó 1978-as BUÉK!, Szörény Rezső tragikomédiája különleges, ironikus és következetesen diegetikus zenehasználata is ebből fakad.

A tehetségéhez mérten a magyar filmtörténetből a nyolcvanas évek elején méltatlan módon eltűnt és nem sokkal később el is hunyt Szörény éppen a korszakváltáskor, 1969-ben szerezte meg a diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Sok kortársához hasonlóan a dokumentumfilmek felé fordult, hogy a társadalommal és a közelmúlt történelmével, sőt egész nemzedékekkel is foglalkozzon (lásd az egykori népi kollégistákat bemutató Kivételes időszakot). Szociális érzékenysége a játékfilmjeiben (Idegen arcok, Tükörképek) lélektani elemzéssel társult. A BUÉK! is ennek a szintézisnek az egyik, ha nem a legjobban sikerült eredménye.

Az BUÉK! az év utolsó napjának történéseit meséli el három középkorú vegyészkutatóra, Lacira (Bujtor István), Katira (Bodnár Erika) és Gyulára (Bálint András) koncentrálva. Ez utóbbi, illetve az őt játszó Bálint szerepeltetése azért is fontos, mert a színész a hatvanas évek cselekvő filmjeinek egyik emblematikus arcává vált az Álmodozások korában és az Apában. Így önmagában beszédes az is, hogy míg Szabó „romantikus modernista” filmjeiben naiv, világra rácsodálkozó, bizonyos szempontból lázadó hősöket játszott, addig Gyula köpönyegforgató, émelyítően konformista és legfőképp belefásult a családi mindennapokba és a jólétért folytatott küzdelembe. Gyula tehát a Szabó-filmek karaktereinek illúzióvesztett és kiégett idősebb énjeként is értelmezhető. Laci azonban másik attitűdöt képvisel: bár ő is kiégett, de van egyfajta becsületkódexe, így a barátait nem hajlandó elárulni a szakmai előrejutás céljából, amikor az újdonsült igazgató (Haumann Péter) – egykori, nála sokkal kevésbé okos évfolyamtársa – egyenként behívja őket elbeszélgetésre. Cinikusan tekint a rendszerre, ami nem értékeli tehetségét és morális értelemben vett kompromisszumokra kényszeríti őt. Viszont melankóliával kevert cinizmusa megakadályozza az őszinte és elmélyült emberi kapcsolatok kialakításában is. Jellemző, hogy míg Szilveszter napján eljegyzésre készül, Gyula feleségével, Évával (Esztergályos Cecília) létesít szexuális kapcsolatot a munkahelyi buli alatt a mosdóban. Ő a hatvanas évek cselekvő hősének azon variánsa, aki őriz még valamit magában fiatal, tetterős és romantikus énjéből, de túl mély a mocsár, amelybe belelökte a paternalista és korrupt diktatúra.

Katira hasonló attitűd jellemző, de ő nem cinikus, hanem naiv-melankolikus karakter, aki ugyan próbál fiatalos lendülettel élni, ám ezt a lendületet minduntalan meg-megtörik az őt érő, részben a társadalmi-politikai rendszer, részben a barátai felől érkező csalódások. Ezek a munkát és a magánéletet egyaránt megmérgező konfliktusok törnek újra és újra, egyre erőteljesebben felszínre a cselekmény epizódjaiban.

Mint már említettük, Szörény tragikomédiájában a zenehasználat következetesen diegetikus. Alapvetően kétféle filmzene létezik: a klasszikus szerzett filmzene vagy betétdal, ami nem része a cselekményvilágnak, tehát non-diegetikus, valamint a tulajdonképpen „zajként” is funkcionáló diegetikus zene, amely a cselekményvilágon belülről szól. A BUÉK!-nak csak a főcíme alatt és a legvégén, a kép elsötétülése után csendül fel egy nem diegetikus, kabaréba vagy varietébe illő szám. Egyébként Szörény a cselekmény során kizárólag diegetikus zenével dolgozik, és ahogy a kabarészerű filmzenével, úgy meg-megszólaló slágerekkel is kommentálja, ironikusan ellenpontozza antihősei „szürke sorstragédiáit”.

Az első ilyen kommentárt akkor láthatjuk és hallhatjuk, amikor a barátok Szilveszter estéjén felmennek Laci jegyesének, Rékának a lakására, ahol – mint azt a többiek nyugtázzák – Laci és Réka már megint eljegyzik egymást, megint lehet ünnepelni, és valószínűleg megint nem lesz házasság ebből az egészből, holott a biológiai óra ketyeg, egyre csökken a gyerekvállalás és a családalapítása esélye.

Az eljegyzés ünnepi hangulatát a háttérből recsegve-ropogva szóló komolyzene húzná alá, de a rádió vagy tévé technikai színvonala lerontja a komolyságát. Réka pedig hamarosan elszakad a baráti társaságtól, hogy szendvicseket hozzon, és a közös lakástéren áthaladva egy szilveszteri házibuli mellett is elsétál. A kamera végig követi (a jelenet hosszú beállításban bontakozik ki), a tér és az idő megszakítatlan. Így jól hallható a szobából a Hungaria Ilyen show nem volt még című száma, illetve annak egy jellegzetes versszaka:

„Mindegy, hogy álom volt vagy ébren voltam,  
Csengetett a telefon, s én rögtön felkaptam.
S egy hang szólt: lesz egy parti nálunk,
Ott a helyed várunk, ha jól akarsz mulatni szombaton.
Ilyen show nem volt még mióta áll a világ…”

Ahogy a karakter beér a közös konyhába, a zene egyre csendesebbé válik.

Rövid, húsz–harminc másodperces passzázsjelenetről van szó, de rendkívül sok felhangja van. Egyrészt a kulturális irányítás által nem igazán kedvelt Hungaria azt a korszakot és zenei műfajt, a beatet képviseli, ami hőseink nemzedékéhez, annak fiatalkorához kötődik. A hatvanas években a beat nem pusztán egy zsáner, hanem egy életstílus, egy lázadói attitűd volt, „ezek a fiatalok”, ahogy arra Banovich Tamás 1967-es filmjének címe is utal, benne éltek, ezzel keltek és feküdtek.

Ugrás tíz évvel előre, az Ilyen show még nem volt és a BUÉK! idejébe, amikorra a beatet a kultúrpolitika megszelídítette, az aktuális lázadó zenei szubkultúrák (kemény rock, „csövesek”, punk) és az ezekkel azonosuló fiatalabb generáció tagjai éppen a hatvanas éveket meghatározó zsánerrel helyezkedtek szembe. Laci és Réka kiábrándult, kiégett nemzedéke sem tud már a beat szellemiségével azonosulni, ezért rendkívül találó a passzázsjelenet komponálása. Réka, aki sejti, hogy nem várhat semmit a cinikus Lacitól és barátaival sem találja már a közös hangot, amelyet talán a hatvanas években, a koncerteken még megtalált velük tízen-huszonéves korában, rezignáltan elsétál a Hungaria csak pár másodpercre felerősödő, majd gyorsan elhalkuló száma mellett.

Másrészt természetesen a dalszöveg is ironikus kommentár: „Ott a helyed várunk, ha jól akarsz mulatni” és „ilyen show nem volt még”. Ezek előreutalásokként is értelmezhetők, minthogy a BUÉK! cselekményének csúcspontja a „vállalati” szilveszteri party, ahol a nagy leleplezések zajlanak és a nagy konfliktusok kipattannak.

Horineczky Erika, Bujtor István, Meszléry Judit / Forrás: Alapfilmek

„Ilyen show még nem volt”, ez talán igaz szereplőinkre, hiszen az este folyamán mindenki szembesül azzal, hogy a magánélete és a karrierje is kisiklott, ám ebben az állapotban mégis próbálnak tovább evickélni a „vágányon”, ami csak rongálja a saját lelküket és a másik emberét is. „Jól mulatni” pedig – bármit is sugalljon a Hungaria dalszövege – senki sem fog, mert mindenki egyre frusztráltabbá válik, ahogy a hangos üzemi bulin és a színfalak mögött szembesül önnön gyarlóságaival és „barátai” árulásaival. A „jól mulatás” ugyanolyan cinikus kiszólás a néző felé, mint amennyire Laci cinikus beszólásokkal kommentálja örömtánccal ünnepelt posványukat.

Már a buliszekvencia nyitójelenete is baljóslatú és groteszk: az egybegyűltek sötétben éneklik a Himnuszt, majd hirtelen visszajön az áram, felgyulladnak a lámpák. A képi-megvilágítási disszonancia miatt semmiképp sem lehet komolyan venni az éneklést, annak ünnepélyességét lerontja ez a technikai probléma. Ugyanígy rondít bele a szereplők (látszat)boldogságába a színpadról hallatszó hangos könnyűzenei számok közepette a felszínre törő rengeteg feloldatlan és kibeszéletlen trauma.

Szörény Rezső a színpadon is konfliktust teremt a különféle zenei performanszok között. Az egyik jelenetben Éva és Gyula összevesznek egy trivialitáson, aminek folyományaként a nő összetör egy poharat, Rózsika, a titkárnő pedig úgy dönt, inkább felmegy a színpadra és énekel valamit. Itt leinti a rockzenét játszó bandát, majd Zerkovitz Béla klasszikusát, a Te szőke gyereket adja elő. Ebbe pedig belerondít egy másik nő és Éva is a Mágnás Miska egyik dalával, a Hoppsza Sárival.

Mindkettő vidám dal, amelyet eltúlzott gesztusokkal, mimikával és hanglejtéssel adnak elő a szereplők. Ez éles kontrasztban áll a nézőtér, azon belül is Gyuláék apátiájával. A BUÉK! ezzel is jelzi, hogy a boldogság pusztán látszat, a performanszokra és a színpadi világra korlátozódik. Művi, teátrális, akár az operett és a sanzon, vagy a kommersz dzsessz- és rockzene, amelyre a munkahelyi buli vendégei nem is annyira táncolnak, inkább csak „lötyögnek”.

Apropó, tánc: a színpadi előadásokat követően Kati és Gyula tánca is rendkívül sokat elmond a karakterekről, a felszínre törő, de elfojtott konfliktusaikról és a hetvenes évek szürkeségéről. Kati a maga naiv jólelkűségével megpróbál tanácsokat adni a férfinak, hogyan legyen türelmesebb, hogyan kezelje jobban kissé buta és érzelmek által vezérelt feleségét. Aztán Gyula tanúbizonyságot tesz róla, hogy ő sem különbözik sokban Évától, mivel egy durva, félig-meddig Kati szemébe vágott kérdéssel („Minek pofázol bele mindenbe?!”) utasítja el a segítséget. Kati láthatóan nem hisz a fülének, nem is mer a férfira nézni, aki egy gúnyos „Köszönöm a táncot!”-tal áll odébb. Megjátszás, kétszínűség, üresség jellemzi kettejük kapcsolatát is, a tánc intimitása, egymás megölelése puszta felszín, a performansz normájának megfelelően gyakorolt séma, legalábbis Gyula részéről, akinek emberi mivoltát iszonyú indulat és frusztráció feszíti szét.

Szörény a party zenéjét nyomasztó, már-már idegesítő háttérzajjá torzítja a baráti társaság tagjainak szétszéledése, elvonulása, így intimebb és beszélgetős jelenetei során, amikor valamennyire megélik őszinte érzelmeiket. De ezeknek is csak veszekedések és kiábrándultság lesznek az eredményei (lásd Réka és Kati összeveszését az előbbi sértő megjegyzései hatására, vagy Laci és Éva egymást kizsákmányoló, állatias szexuális aktusát). A háttérből, mintegy zajként beszűrődő partyzene kellemetlen módon emlékezteti a nézőt és a szereplőket egyaránt arra, hogy ezeknek az embereknek ma boldogoknak kellene lenniük, ha másért nem, hát azért, mert Szilveszterről Újév napjára virradóan szórakozhatnak egy nagyot, mielőtt visszavetnék magukat a munka és a hétköznapok szürke és prózai világába. Kellemetlen és idegesítő a szemközti épülettömbbe is áthallatszó, bulizásra ösztönző „zajzene”, mert mindenki tisztában van vele, hogy a boldogság lehetetlen, még erre a pár órára is, mivel senki sem tudja félretenni a kicsinyes sérelmeit és életfájdalmát.

Jelenet Szörény Rezső BÚÉK! című filmjéből. Forrás: NFI / Alapfilmek

Az elrontott este csúcspontja a nagy, közös örömtánc, amelyet Szörény és operatőre, a saját nemzedéki közérzetfilmeket is rendező Zsombolyai János (A kenguru) egyetlen hosszú beállításban, belső vágással (tehát valódi vágás nélkül, pusztán a kameramunkával váltogatva az arcközeliket és követve a szereplőket) valósítottak meg.

A vidám, egzotikus hangulatot teremtő és törzsi motívumokat is felvonultató élő zenekari zene hatására még Laci sem tud ülve maradni. Holott neki lenne oka búslakodni és mérgelődni, mivel elbúcsúzásakor az igazgató több ember előtt kioktatta a korábbi jelenetben, valamint elhintette, hogy Gyulával már megbeszélték azt a szakmai problémát, amelyben Lacival még nem tudott dűlőre jutni. Az örömzenének nem lehet ellenállni, előhozza a táncösztönt az amúgy is elég sok alkoholt elfogyasztó hősökből. A tánc során úgy tűnik, mintha az ellentétek tényleg feloldódtak volna, még Gyula és Éva is egymást karon fogva ugrálnak kettesben és a többiekkel összefonódva. Ez zenés-táncos jelenet a hangulata és a hosszú beállításos megvalósítás miatt az együvé tartozás illúzióját kelti, mintha mindenki visszautazott volna a hatvanas évekbe, amikor még fiatalként és gondtalanul csápoltak a koncertek színpadjai előtt. Igen ám, de Szörény gyorsan zárójelbe teszi ezt a látszatbékülést és nosztalgikus egymás nyakába borulást, mert a nézőt és a karaktereket is visszarántja „a romantikus 1967-ből” 1977–1978 rögvalóságába.

Laci az egyik laborba invitálja a társaságot, ahol viccelődnek és az igazgatót figurázzák ki, aki paradicsomlével kínálta őket a nap korábbi szakaszában az elbeszélgetések során, így a „tiszteletére” paradicsomlevet fogyasztanak levezetésként. Hangsúlyos a jelenetben a csend, csak néhány szilveszteri trombitahang szűrődik be a laborba. Itt tehát már nincs meg a party „zenezaja”, ami örömre és táncra „kényszeríti” a szereplőket, elvileg higgadtan és nyugalomban elbeszélgethetnek. Ám ez nem sikerül, mert hamar felszínre törnek a konfliktusok és az indulatok, mivel kiderül, hogy Gyula nemcsak elárulta a barátait az igazgatóval folytatott diskurzusa során, hanem még a Magyar Szocialista Munkáspártba is belépett.

Azaz feladta „ellenzéki” pozícióját, amelyet persze valójában már akkor megtett, amikor a konformista jólétre váltotta romantikus lázadó fiatal énjét. Nem akar lázadni, sőt mi több, a párttagság egyenlő azzal, hogy a korábban még kritizált rendszer oszlopos tagjává, tartópillérévé vált. Ezt az árulást pedig a cinikus és megkeseredett, a romantikus különc pozícióját még őrző Laci már nem tudja igazán megtorolni. Hiányzik a két férfi között fellángoló konfliktus robbanása, a valódi felelősségre vonás, a nagy összeveszés, bár ennek az is az oka, hogy egy másik barátjuk bevallja, hogy az új esztendőtől ő a közvetlen főnökük, ez az újabb sokkhatás eltereli a figyelmet. A kibékülés a közös örömtáncban csak illúzió volt, az igazi összeveszés nem lehetséges, marad tehát a szürke társas magány mindenkinek mind a munkában, mind a barátságban, mind a magánéletben. Jellemző, hogy az epilógusban Gyula otthon le sem ejti a feleségét, külföldi beszélgetőpartnereinek kíván sorra boldog új évet az adóvevőjén keresztül, míg Laci kiköp egyet a zajos nagyvárosra, majd kelletlenül Réka ágya mellé támolyog.

A BUÉK! tehát látlelet arról, mi lett a hatvanas évek reményekkel teli beatgenerációjából egy évtized alatt. Habár egyértelmű, hogy antihősei egykoron élettel teli, bulizós fiatalok voltak, akik hittek az akár a rezsim által, akár a koncerteken közvetített szabadságillúzióban, de a hetvenes évek végére kiégtek és beledermedtek egy nem kimondottan kellemetlen, ám távolról sem boldog létállapotba.

Jellemzően már nem érinti meg őket úgy a zene, ahogy fiatalon, táncuk éppen annyira hamis, erőltetett és kelletlen, mint emberi kapcsolataik vagy a rezsim, amelyben élnek. Az óév–újév váltás miatt a nézőben megfogalmazódhat, hogy talán van remény a változásra (új esztendő – új kezdet) így, hogy a szilveszteri szórakozás közepette az egykori jóbarátok szembesülnek önnön meghasonlottságukkal és kapcsolataik defektusaival, sőt inkompatibilitásukkal. Ám a BUÉK! valójában annak a tézisnek az igazolása, hogy ezek az emberek hiába is tennének újévi fogadalmat, hogy jobbá válnak, nem tudnák betartani, mert nemhogy a beteg rendszeren, de saját toxikus életükön sem képesek változtatni.

Szerző: Benke Attila

Nyitókép: Meszléry Judit, Bujtor István, Horineczky Erika, Esztergályos Cecília Szörény Rezső BÚÉK! című filmjében. Forrás: NFI / Alapfilmek

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.