Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, szövegíró, karmester, Várkonyi Mátyás a nagyközönség számára talán a Generál és a Rockszínház idején írt dalairól lehet a leginkább ismert. A vele készült interjúnkban felidéztük a zenei indulását, a tinédzserként verbuvált ZéGé-zenekar formálódását és az első Ki mit tud?-szerepléseket. Megtudtuk a Mikrolied vokál nevének eredetét, valamint azt is, hogy milyen volt Kocsis Zoltánnal radírfocizni, illetve, hogy ki tépett szét egy koncert hevében egy hivatalos ORI-engedélyt.

A szüleid foglalkoztak zenével? 

Nálunk senki nem volt professzionális zenész, de mindenki szerette a muzsikát. Anyukámnak szép hangja volt, apám pedig mindenféle hangszeren próbált játszani. Apám textilipari gépészmérnök, anyukám újítási előadó volt a Május 1. Ruhagyárban, onnan is mentek nyugdíjba. Nővérem, Anna, nem volt zenei tehetséggel megáldva, öcsém viszont nagyon szeret gitározni, főleg bluest, a mai napig, de profi soha nem vált belőle, a gyógyszerkutatás területén dolgozott a nyugdíjba vonulásáig.

A közoktatási rendszerben aztán hamar kiütközött, hogy tehetséges vagy.

Már az óvodában ment a zeneoktatás, és mivel 1950-es születésű vagyok, nem tudtam elkerülni, hogy szovjet táncot is tanítsanak nekem. Az óvónénik mondták, hogy nagyon szépen énekelek, ezen felbuzdulva apám írt egy levelet 1957-ben a rádiónak, hogy szeretné, ha jelentkezhetnék a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Az 1956-os forradalom és szabadságharcra már emlékszem, láttam a rádió épületének belövéseit is, de ekkor még nem énekeltem a kórusban, sőt egy nagyon rövid időszakban, amíg nem rendeződött a helyzet, a kórus sem működött. Az újrakezdésnél viszont már én is ott voltam 1957-ben, mert felvettek a soraikba. Itt már volt magas szintű hangszeroktatás és szolfézs is, nem csak énekkar, nagyon komplex és alapos volt az egész. Ide járt akkoriban mások mellett Kincses Veronika és Marton Éva is. Számon tartjuk őket a mai napig a Csányi László Baráti Társaságban, amelynek elnöke vagyok.

Akkoriban, hét-nyolcévesen milyen dalokat hallgattál?

A Váci utca és a Nyáry Pál utca sarkán, az Angolkisasszonyok templomával szemben laktunk a családdal, és sokszor előfordult, hogy nem volt fűtés. Ilyenkor egy szobában zsúfolódtunk össze mindannyian, oda, ahol volt egy kis kályha, és ide hoztuk a néprádiónkat is. Francia sanzonokat, olasz tánczenéket és tömegdalokat adtak akkoriban leginkább, de az Oly távol, messze van hazám örökre az emlékezetembe vésődött, mert ez volt a magyar emigránsok dala.

Ugyanakkor volt sok régi bakelitlemezünk is, amiket gyakran feltettünk a lemezjátszóra, ezeken is hasonló stílusok voltak hallhatók, többek között foxtrott és tangó. Sőt, egy héthúros orosz gitárt már 1963-ban vagy 1964-ben kaptam a szüleimtől, anyukám hozta egy hivatalos, vállalati útról a Szovjetunióból.

Innentől fogva azzal foglaltam el magam, hogy a rádióban hallott zenéket ezzel a gitárral kísértem. Főleg a Luxembourg Rádiót és a Szabad Európa Rádiót kedveltem, ami természetszerűleg befolyásolta a zenei érdeklődésemet.

Már gyerekként írtál zenéket.

Fischer Ivánnal, aki osztálytársam volt az általános iskolában, írtunk mesemusicaleket, és sokszor bekapcsolódott Tegzes István is. Ezek voltak A bölcs róka, a Kacor király és a Távozási bizonyítvány című egyfelvonásos zeneművek. A kottájuk a mai napig megvan, és azt kell, hogy mondjam, teljesen vállalhatók, még humoruk is van. Akár el is lehetne játszatni őket gyerekekkel.

Zenekart is alapítottál?

Hogyne, és rendszeresen próbáltunk is általános iskolás korunkban a rádió épületének első emeletén. Én voltam a karmester, de furulyáztam is, Fischer Ádám volt a zongorista, Fischer Iván a csellista, Ella Miklós trombitált, és volt egy furulyásunk is, továbbá hegedűn játszott Kószás László.

Ebből az időszakból származik a Sylicon zenekar is?

Igen, ez már általános iskolás koromban megvolt, az előbbi zenekar mellett, Antal János barátommal alapítottuk, ő szövegeket is írt. Saját dalokat is szereztünk, iskolarendezvényen néhányszor felléptünk, aztán amikor felvettek minket a Zenekonzervatóriumba,

ebből lett a ZéGé, ami a Zenei Gimnázium rövidítése.

Amikor középiskolás korodban felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Középiskolába zeneszerzés szakra, alapvetően komolyzenét tanultál. Hogy látod, lehetett volna belőled komolyzenei szerző?                                                      

Persze, ha viccelni szeretnék, azt mondanám, hogy ez még mindig nem dőlt el. De a konzi idejében már zenekart is alapítottunk. Ebben a zenei szakközépiskolában egyébként osztálytársam volt Kocsis Zoltán is, akivel sokat radírfociztunk, nagyon jó emlékeim vannak erről.

Az 1966-ban alakult ZéGé tekinthető eredetileg zenét professzionális módon tanuló és űző diákzenekarnak, de azért ennél sokkal többre vitte, és a végén igazi „sztárkeltető” lett.

Játszottunk már az 1968-as Ki mit tud?-on is, és írtunk olyan dalt, amit nem mi, hanem Horváth Vilmos adott elő a Hungaria kíséretében, ez volt a Balatoni nyár, aminek utóélete is lett, hiszen a korabeli retró filmfelvételekhez előszeretettel választják a szerkesztők ezt a dalt. A Halló, holló! című számunk is továbbjutott a középdöntőbe a mi előadásunkban, a holló és a róka meséjét dolgoztuk fel, és olyan sorok hangzottak fel benne, mint hogy

„Jegyezd meg, az éneklés az semmire sem jó, többet ér a jó szöveg, a mézes-mázas szó” – ez nagyon tetszett a zsűrinek és a közönségnek is.

A következő fordulóban azonban megmakacsoltam magam, azt mondtam, hogy ugyanazt a dalt ne játsszuk, és akkor a sablonosabb Menj az úton!-t aduk elő, amiben olyan sor is szerepelt, hogy „Menj az úton, vissza sose nézz!”. Ezen a zsűri megsértődött, Beck László tanár úr meg is mondta nekünk, hogyha nem a Halló, holló!-t játsszuk, ki fogunk esni. Úgy is lett, kiestünk.

De indultunk a salgótarjáni IV. Országos Amatőr Könnyűzenei Fesztiválon is 1969-ben a Majd a mi vonatunk című számmal, amellyel aranydiplomát nyertünk, illetve készíthettünk a rádióban felvételt. A salgótarjáni üveggyár is támogatta a vetélkedőt, így az ő felajánlásukkal kaptunk egy üvegplakettet. Ám ami ennél fontosabb: itt láttam először életemben lemezlovast Cintula személyében. Ahogy a versengés neve is mutatta, amatőrök voltunk, mégpedig olyannyira, hogy még szállásunk sem volt, a díjikiosztó ünnepség után kerestünk egy domboldalt, és ott aludtunk. Reggelre úgy megfáztunk, mint a kutya, aztán a zeneszámunk címével élve „majd a mi vonatunkkal” mentünk haza.

A ZéGé a végén ebben a felállásban játszott: Novai Gábor basszusgitár, Révész Sándor ének, Kiss András dobos és én billentyűs. A dobos posztra aztán Szikora Robi jött a Fermből, aki nem sokáig maradt, ment tovább a Hungariába. Novai és Révész egyedül maradtak, miután már én katona lettem, ekkor jelent meg a Ferm három tagja náluk: Karácsony János gitáros, Reck Lajos dobos és Ákos István ritmusgitáros.

A Generál együttes 1976-ban, balról Várkonyi Mátyás, Póta András, Novai Gábor, Horváth Charlie, Tátrai Tibor, Solti János. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás 

A tagcserék mindig bejelentéskötelezettséggel jártak a zenekarok számára az Országos Rendező Iroda (ORI) felé. Tényleg minden egyes új tagot be kellett jelentenetek, és egyáltalán: mikor lett ORI-vizsgátok?

Már a ZéGé-s időkben megszereztük az ORI-engedélyt 1970-ben, a Fekete Gyula–Fekete Gábor-féle társasággal, ami egyébként közvetlenül a Novai–Révész-féle korszak előtt volt. Jelentkeztünk is vizsgára, mert akkor már volt néhány saját számunk is, mint a Balatoni nyár, és túl voltunk a Ki mit tud?-on is.

Könnyűszerrel átmentünk a vizsgán, egy listán volt sok szám, javarészt magyar nyelvűek, elvétve egy-két külföldi, és a bizottság azokból választotta ki az egyes bemutatandó darabokat. Nem sokkal azután, hogy megkaptuk erről a hivatalos papírokat, egy ifiparkos koncertünk előtt Fekete Gyula poénból és polgárpukkasztásból fogta, és eltépte az okiratot, mi meg csak néztünk, mit csinál.

De a később bekövetkezett tagcserék miatt már nem kellett újra vizsgáznunk, akkoriban ugyanis megszokott volt, hogy ide-oda igazoltak a zenészek a bandák között, valóságos átjáróházak voltak ezek a csapatok, sőt, mi a tagcseréket sem jelentettük az ORI-nak, szerintem egyszerűen azért, mert lehetetlen lett volna követniük a hivatalnokoknak annyi változást.

A Mikrolied női vokál is szerves része lett a későbbi Generál produkcióknak, de ők is léteztek már a ZéGé-s időkben?

Őket én találtam ki, a ZéGé mellé, de az 1972-es Ki mit tud?-ra két külön számmal készültünk, külön is indultunk, mindkét számnak én írtam a zenéjét. Tagjai voltak Selényi Hédi, Várszegi Éva, Bódy Magdi és Herczku Annamária, de ők sokszor és sokféleképpen váltakoztak a csapatban. A nevük pedig azonkívül, hogy csodaszépen csilingelő hangjuk van – ezért a „lied” –, a mixolíd hangsorra utal. A „mikro” pedig arra, hogy alacsony növésűek voltak. Amikor hallottuk, milyen jól szólnak mellettünk is, úgy döntöttünk, hogy együtt lépünk fel velük a Ki mit tud?-on, és jól jártunk, mert ők nagyon színesítették a hangzásunkat. Erre mondta Petrovics Emil a zsűriben, hogy olyan tiszta a vokál, hogy szinte fáj.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Csatári Bence

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.